A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Danyi Zsuzsanna azt a feladatot oldotta meg, hogy Szakonyi Károly híres drámáját, az Adáshibát átírta novellává. Olyan pontosan sikerült, hogy akár arra is "gyanakodhatnánk", hogy Szakonyi Károly valójában ebből az elbeszélésből készítette el a saját művét mintegy 50 évvel ezelőtt. Ez, persze, csak vicc. Nagyon gratulálunk Danyi Zsuzsannának a kiváló munkájához!
Danyi
Zsuzsanna
Szakonyi
Károly Adáshiba című drámája alapján
A férfi, aki a kisszobát bérelte, halk
szavú volt. Visszafogottsága öltözetén is tükröződött. Vállig érő haja, és formára
nyírt félhosszú szakálla megnyerővé tette az arcát. Mégis volt benne valami
megfoghatatlan kívülállóság. Benne és a tizenkét tanítványában is. Bódogék nem
is igazán értették, mit taníthat, minek a mestere, de nem is nagyon érdekelte
őket. Azt mondta, már visszavonult, pihenni szeretne. Nem volt vele baj, tisztelettudóan
beszélt, a havi 600 pedig, amit az albérletért fizetett fontosabb volt
bárminél.
Imrus, a főbérlő fia azonban kedvelte
ezt az idegent. A nyílt tekintetét és megnyugtató beszédét szerette legjobban.
Többször szóba elegyedett már vele, ami után mindig valami felszabadult érzés
uralkodott el rajta. Mintha a férfi egy másik világot hordozott volna magában. Így
volt ez azon a napon is, amikor Imrus születésnapjára készültek. A
tizenkilencedikre. Az anyja igyekezett a kedvében járni, legalább úgy, hogy
olyan ételeket készített, amiket a fia jóízűen megeszik. Ezzel fejezte ki
szeretetét. Örökké sopánkodó, sértődékeny, kritizáló természetében ez volt
talán a legkedvesebb momentum. Ő legalább tudta, hány éves a fia.
Bódogék felületes életének fontos
momentuma volt a rendszeres családi vacsora, amihez Vandán, a velük élő, elvált
lányukon kívül Dönci, a fiuk is csatlakozott, butácska feleségével, Sacival. A
program rendszerint ugyanúgy zajlott, mint az egész életük. Mindenki mondta a
magáét, és igazából senki nem figyelt a másikra. Üres, lényegtelen dolgokra
hangsúlyt fektető napjaikat az anyagi jólét és egy közös „isten” irányította.
Annak varázslata mindannyiójukat képes volt kizökkenteni szürke hétköznapjaikból,
érzelmeket csiholva bennük. Vagyis valamiféle izgatottságot, és összetartozás
érzést.
A
téglalap alakú, képernyővel rendelkező isten, szinte hipnotizálva őket, magára
ragasztotta tekintetüket, így amíg együtt voltak is, mind rá bámultak. De nem
csak rájuk volt ilyen hatással. A járásra már alkalmatlan kerekesszékes
szomszéd is elfeledkezett fájdalmairól, amíg egy-egy történetét figyelte. Ezen
az estén se lett volna másképp, amikor elvileg Imrus születésnapjára gyűltek
össze.
Mivel a képernyőből csak hétvégén jött adás,
Bódog ilyenkor már délután elé ült, és nem mozdult onnan. A televízió előtt iszogatott,
szivarozott, és ha valamire igénye támadt, ugráltatta családtagjait, mint aki a
fotelban ragadt. Egyetlen pillanatot sem hagyott ki. Közben kommentálta, amit
mindenki más is látott, fellengzős megjegyzéseivel pedig kioktatta a rajta
kívül is megszólalókat, jelezve családfői szerepét. Így volt ez mindig. Dönci és
Saci beszólt Vandának - aznap épp elárulva őt, hogy bizony nem túlórázni volt,
hisz már munkája sincs - Bódog egzecíroztatta Bódognét, Bódogné Vandát, és az
urát, Vanda pedig Dönciéket. Mindezt a családi összetartozás szent jegyében.
Ezen az estén mégis történt valami. A
lakó ugyanis aznap véletlenül benyitott a fürdőszobába, ahol Vanda éppen zuhanyozott.
A fiatal nő nem sikított fel az idegen férfi láttán. Ahogy a tekintetük
összetalálkozott, valami megváltozott. A férfi elnézést kért, és visszavonult a
szobájába. Vanda azonban lázba jött. Bár a férfi messze nem azt képviselte,
amire ő vágyott, mégsem tudott szabadulni az érzéstől, amit kiváltott benne. Estére
ledér köntöst öltött magára, és még a televízió sem kötötte le.
Már rég tisztában volt családja
működésének dinamikájával, amiben egyébként semmi különös nem volt. A
lakótelepen, a szürke betonrengetegekben, mint valami akváriumban, épp így élt
az összes többi család is bezárva. Ugyanazokkal a bútorokkal berendezett,
ugyanolyan lakásaikban, ugyanolyan étkészletből fogyasztva a kadarkát, amit a
közértben kapni lehetett. Máskor is érzékelte, hogy megy el az élet felettük értéktelenül,
és ennek szorítását rendszerint seduxennel enyhítette, de most valahogy mindez még
frusztrálóbbá vált számára. A benne megszólaló legfontosabb igény - kell egy
férfi, aki elvisz innen - most kizökkentette ebből a monotonitásból. Vágyott
meghódítani az idegent, és megkapni általa valami elérhetetlennek vélt
szabadságot, ami messze viszi ettől a helytől. De nem csak őt érintette meg a
bérlő más világa.
Amikor Imrus aznap ismét szóba
elegyedett vele, rövid beszélgetés után végre megértette ki is ez a különös
férfi. Imrus még fiatal volt. Megmaradt
benne valami gyermeki tisztaság, ami képes volt arra, hogy ne csak a szemével
lásson. Új dolgokra, fejlődésre, kitörésre vágyott. Amikor rájött, hogy kivel
áll szemben, fiatalos hévvel kezdte győzködni a férfit, hogy tegyen valamit, és
betuszkolta a szobába, ahol mindenki „egy”
felé bámult. Imrus próbálta kizökkenteni a családját, felhívni a figyelmüket a
kivételes lehetőségre, és nagy lelkesedéssel a bérlő nevét is elárulta.
–
Krisztosz!!!
Hát nem értitek? –
de hiába volt minden igyekezete.
Egyedül a vágyakozó nővére fordult
érdeklődéssel a férfi felé. Beszélgetésük azonban egészen más síkon mozgott.
Mintha két külön nyelven kommunikálnának. A nő a test, a férfi a lélek nyelvén.
A férfi zavarban volt. Egy ideje már nem
tudta pontosan, hogyan is harcolhatna. Az ige, amit hirdetett, úgy veszett a
semmibe, mintha ki sem gondolta volna. Tizenkét tanítványa kitartott ugyan
mellette, mégis általában azzal szembesült, hogy nem hallják meg a hangját. A
mondanivalóját elnyomta az a szögletes doboz, a TV, és a világot elöntött
szürkeség. Ezért is vonult vissza. A fiú azonban tovább nyaggatta.
A család egy krimit bámult. Vitatkoztak
és iszogattak közben. Őt is megkínálták, de az az egy üveg kadarka gyorsan
elfogyott. Imrus bíztatta.
–
Most!
Itt az alkalom!
Ezért a férfi megfogta a szódásüveget. Ez
mindig bevált. Amint a keze a palackhoz ért, a szóda átalakult, és a következő
pillanatban bort spriccelt a szifon. A bénult szomszéd örömmel dicsérte a
kiváló italt, amilyet még nem ivott, de a TV nem engedte bárkinek is, hogy
felfogja, mi történt. A férfi ismét elbizonytalanodott. Van bármi értelme ennek?
Imrus azonban nem hagyta nyugton.
–
A
figyelmüket kellene megszerezni. Csak egy pillanatra! Valahogy kiszakítani őket
ebből. Csoda kell ide!
Ekkor a férfi olyan lépést tett, ami
alapjában véve idegen volt tőle. Elvett. Megszüntette a TV működését. A
képernyő kialudt. A szobában a pillanatnyi csendet óriási zűrzavar váltotta
fel. Mintha a lélegeztetőgépről kapcsolták volna le őket, úgy kapkodtak megoldásért
egymást túlharsogva. A férfi ekkor felbátorodva megérintette a bénult lábú
szomszéd vállát, mire az felugrott, mint akinek semmi baja.
Bódog azonban továbbra is a fotelból
okoskodott, miközben a szomszéd ugrált - és ez senkinek nem tűnt fel, Dönci az
antennát igazgatta, a nők értelmetlenül rikácsoltak, de továbbra is mind
ugyanabba az irányba néztek. A most néma istenük felé fordulva, süketen és
vakon csak egy dolog izgatta őket. Ki lehet a gyilkos? Adáshibának titulálták a
folyamatot. Mi más lehetne? Adáshiba!
A férfi megtörten nézett a fiúra.
–
Megpróbáltam,
látod! Mondtam, hogy nincs értelme!
A fiú állt egy darabig, aztán
összepakolt a bőröndjébe, és bejelentette, hogy elmegy. Senki nem figyelt rá.
–
Lehet,
hogy maga belefáradt, de én ezt tovább nem akarom – mondta csalódottan a
férfinak, és köszönés nélkül kisétált a lakásból.
A keserűség a férfi torkára forrasztotta
a szót.
A fiú hiánya a családnak csak akkor tűnt
fel, amikor az adásnak vége lett. Valaki tudni vélte, hogy bőrönd is volt a
kezében, de bezzeg a sálat itthon hagyta. Bódog fogta fel legkésőbb, mi történt,
és azon háborgott, hogy-hogy nem volt rajta sál. „Majd visszajön érte”, mondták.
A szoba sarkában megsemmisülten még
ekkor is ott állt a férfi. Vanda nézte megfeszült arcát, és valami felszakadt
benne. Hangosan nevetni kezdett. Újra és újra kacagott ahányszor csak a távozó
öccsére, apja értetlenégére és az este történéseire gondolt.
–
Hiba!
– mondta hangosan nevetve! – Krisztosz! Adás – Hiba! Egy akváriumban nem lehet
csodát csinálni!