2021. november 4., csütörtök

Szépírói kurzus 2021/ősz/11 - Danyi Zsuzsanna elbeszélése

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Danyi Zsuzsanna azt a feladatot oldotta meg, hogy Szakonyi Károly híres drámáját, az Adáshibát átírta novellává. Olyan pontosan sikerült, hogy akár arra is "gyanakodhatnánk", hogy Szakonyi Károly valójában ebből az elbeszélésből készítette el a saját művét mintegy 50 évvel ezelőtt. Ez, persze, csak vicc. Nagyon gratulálunk Danyi Zsuzsannának a kiváló munkájához!  


Danyi Zsuzsanna

 Csoda az akváriumban

Szakonyi Károly Adáshiba című drámája alapján

 

A férfi, aki a kisszobát bérelte, halk szavú volt. Visszafogottsága öltözetén is tükröződött. Vállig érő haja, és formára nyírt félhosszú szakálla megnyerővé tette az arcát. Mégis volt benne valami megfoghatatlan kívülállóság. Benne és a tizenkét tanítványában is. Bódogék nem is igazán értették, mit taníthat, minek a mestere, de nem is nagyon érdekelte őket. Azt mondta, már visszavonult, pihenni szeretne. Nem volt vele baj, tisztelettudóan beszélt, a havi 600 pedig, amit az albérletért fizetett fontosabb volt bárminél.

Imrus, a főbérlő fia azonban kedvelte ezt az idegent. A nyílt tekintetét és megnyugtató beszédét szerette legjobban. Többször szóba elegyedett már vele, ami után mindig valami felszabadult érzés uralkodott el rajta. Mintha a férfi egy másik világot hordozott volna magában. Így volt ez azon a napon is, amikor Imrus születésnapjára készültek. A tizenkilencedikre. Az anyja igyekezett a kedvében járni, legalább úgy, hogy olyan ételeket készített, amiket a fia jóízűen megeszik. Ezzel fejezte ki szeretetét. Örökké sopánkodó, sértődékeny, kritizáló természetében ez volt talán a legkedvesebb momentum. Ő legalább tudta, hány éves a fia.

Bódogék felületes életének fontos momentuma volt a rendszeres családi vacsora, amihez Vandán, a velük élő, elvált lányukon kívül Dönci, a fiuk is csatlakozott, butácska feleségével, Sacival. A program rendszerint ugyanúgy zajlott, mint az egész életük. Mindenki mondta a magáét, és igazából senki nem figyelt a másikra. Üres, lényegtelen dolgokra hangsúlyt fektető napjaikat az anyagi jólét és egy közös „isten” irányította. Annak varázslata mindannyiójukat képes volt kizökkenteni szürke hétköznapjaikból, érzelmeket csiholva bennük. Vagyis valamiféle izgatottságot, és összetartozás érzést.

 A téglalap alakú, képernyővel rendelkező isten, szinte hipnotizálva őket, magára ragasztotta tekintetüket, így amíg együtt voltak is, mind rá bámultak. De nem csak rájuk volt ilyen hatással. A járásra már alkalmatlan kerekesszékes szomszéd is elfeledkezett fájdalmairól, amíg egy-egy történetét figyelte. Ezen az estén se lett volna másképp, amikor elvileg Imrus születésnapjára gyűltek össze.

Mivel a képernyőből csak hétvégén jött adás, Bódog ilyenkor már délután elé ült, és nem mozdult onnan. A televízió előtt iszogatott, szivarozott, és ha valamire igénye támadt, ugráltatta családtagjait, mint aki a fotelban ragadt. Egyetlen pillanatot sem hagyott ki. Közben kommentálta, amit mindenki más is látott, fellengzős megjegyzéseivel pedig kioktatta a rajta kívül is megszólalókat, jelezve családfői szerepét. Így volt ez mindig. Dönci és Saci beszólt Vandának - aznap épp elárulva őt, hogy bizony nem túlórázni volt, hisz már munkája sincs - Bódog egzecíroztatta Bódognét, Bódogné Vandát, és az urát, Vanda pedig Dönciéket. Mindezt a családi összetartozás szent jegyében.

Ezen az estén mégis történt valami. A lakó ugyanis aznap véletlenül benyitott a fürdőszobába, ahol Vanda éppen zuhanyozott. A fiatal nő nem sikított fel az idegen férfi láttán. Ahogy a tekintetük összetalálkozott, valami megváltozott. A férfi elnézést kért, és visszavonult a szobájába. Vanda azonban lázba jött. Bár a férfi messze nem azt képviselte, amire ő vágyott, mégsem tudott szabadulni az érzéstől, amit kiváltott benne. Estére ledér köntöst öltött magára, és még a televízió sem kötötte le.

Már rég tisztában volt családja működésének dinamikájával, amiben egyébként semmi különös nem volt. A lakótelepen, a szürke betonrengetegekben, mint valami akváriumban, épp így élt az összes többi család is bezárva. Ugyanazokkal a bútorokkal berendezett, ugyanolyan lakásaikban, ugyanolyan étkészletből fogyasztva a kadarkát, amit a közértben kapni lehetett. Máskor is érzékelte, hogy megy el az élet felettük értéktelenül, és ennek szorítását rendszerint seduxennel enyhítette, de most valahogy mindez még frusztrálóbbá vált számára. A benne megszólaló legfontosabb igény - kell egy férfi, aki elvisz innen - most kizökkentette ebből a monotonitásból. Vágyott meghódítani az idegent, és megkapni általa valami elérhetetlennek vélt szabadságot, ami messze viszi ettől a helytől. De nem csak őt érintette meg a bérlő más világa.

Amikor Imrus aznap ismét szóba elegyedett vele, rövid beszélgetés után végre megértette ki is ez a különös férfi. Imrus még fiatal volt.  Megmaradt benne valami gyermeki tisztaság, ami képes volt arra, hogy ne csak a szemével lásson. Új dolgokra, fejlődésre, kitörésre vágyott. Amikor rájött, hogy kivel áll szemben, fiatalos hévvel kezdte győzködni a férfit, hogy tegyen valamit, és betuszkolta a szobába, ahol mindenki „egy” felé bámult. Imrus próbálta kizökkenteni a családját, felhívni a figyelmüket a kivételes lehetőségre, és nagy lelkesedéssel a bérlő nevét is elárulta.

                   Krisztosz!!! Hát nem értitek? – de hiába volt minden igyekezete.

Egyedül a vágyakozó nővére fordult érdeklődéssel a férfi felé. Beszélgetésük azonban egészen más síkon mozgott. Mintha két külön nyelven kommunikálnának. A nő a test, a férfi a lélek nyelvén.

A férfi zavarban volt. Egy ideje már nem tudta pontosan, hogyan is harcolhatna. Az ige, amit hirdetett, úgy veszett a semmibe, mintha ki sem gondolta volna. Tizenkét tanítványa kitartott ugyan mellette, mégis általában azzal szembesült, hogy nem hallják meg a hangját. A mondanivalóját elnyomta az a szögletes doboz, a TV, és a világot elöntött szürkeség. Ezért is vonult vissza. A fiú azonban tovább nyaggatta.  

A család egy krimit bámult. Vitatkoztak és iszogattak közben. Őt is megkínálták, de az az egy üveg kadarka gyorsan elfogyott. Imrus bíztatta.

                   Most! Itt az alkalom!

Ezért a férfi megfogta a szódásüveget. Ez mindig bevált. Amint a keze a palackhoz ért, a szóda átalakult, és a következő pillanatban bort spriccelt a szifon. A bénult szomszéd örömmel dicsérte a kiváló italt, amilyet még nem ivott, de a TV nem engedte bárkinek is, hogy felfogja, mi történt. A férfi ismét elbizonytalanodott. Van bármi értelme ennek? Imrus azonban nem hagyta nyugton.

                   A figyelmüket kellene megszerezni. Csak egy pillanatra! Valahogy kiszakítani őket ebből. Csoda kell ide!

Ekkor a férfi olyan lépést tett, ami alapjában véve idegen volt tőle. Elvett. Megszüntette a TV működését. A képernyő kialudt. A szobában a pillanatnyi csendet óriási zűrzavar váltotta fel. Mintha a lélegeztetőgépről kapcsolták volna le őket, úgy kapkodtak megoldásért egymást túlharsogva. A férfi ekkor felbátorodva megérintette a bénult lábú szomszéd vállát, mire az felugrott, mint akinek semmi baja.

Bódog azonban továbbra is a fotelból okoskodott, miközben a szomszéd ugrált - és ez senkinek nem tűnt fel, Dönci az antennát igazgatta, a nők értelmetlenül rikácsoltak, de továbbra is mind ugyanabba az irányba néztek. A most néma istenük felé fordulva, süketen és vakon csak egy dolog izgatta őket. Ki lehet a gyilkos? Adáshibának titulálták a folyamatot. Mi más lehetne? Adáshiba!

A férfi megtörten nézett a fiúra.

                   Megpróbáltam, látod! Mondtam, hogy nincs értelme!

A fiú állt egy darabig, aztán összepakolt a bőröndjébe, és bejelentette, hogy elmegy. Senki nem figyelt rá.

                   Lehet, hogy maga belefáradt, de én ezt tovább nem akarom – mondta csalódottan a férfinak, és köszönés nélkül kisétált a lakásból.

A keserűség a férfi torkára forrasztotta a szót.

A fiú hiánya a családnak csak akkor tűnt fel, amikor az adásnak vége lett. Valaki tudni vélte, hogy bőrönd is volt a kezében, de bezzeg a sálat itthon hagyta. Bódog fogta fel legkésőbb, mi történt, és azon háborgott, hogy-hogy nem volt rajta sál. „Majd visszajön érte”, mondták.

A szoba sarkában megsemmisülten még ekkor is ott állt a férfi. Vanda nézte megfeszült arcát, és valami felszakadt benne. Hangosan nevetni kezdett. Újra és újra kacagott ahányszor csak a távozó öccsére, apja értetlenégére és az este történéseire gondolt.  

                   Hiba! – mondta hangosan nevetve! – Krisztosz! Adás – Hiba! Egy akváriumban nem lehet csodát csinálni!  

             

 

 


Nincsenek megjegyzések: