A Szépírói Műhely őszi féléve hamarosan kezdődik. A kurzusra a felhívás itt olvasható.
Előtte viszont megtartottuk Balatonszepezden a hagyományos
Íróakadémiánkat, amelyen 16 táborlakó mellett olyan előadók voltak
jelen, mint Cserhalmi György, Valló Péter, Orosz István, Horkay István,
Fazakas István, Berka Attila, Székelyhidi Zsolt, Kovács István,
Stekovics Gáspár, OK Petőcz és mások. A Tábor idején számos vers, próza
hangzott
el, valamint naplót is írtak a táborlakók. Az ötödik naplót Czapp Enikő írta eredeti - lelkészi - foglalkozásához illő motívumokkal színesítve, jókedvűen, finom iróniával.
Czapp Enikő
Augusztusban, Balatonszepezden
(naplórészlet)
Ahogy
kitavaszodott és már nem tűnt elérhetetlen messzinek a nyár, a Mester így szólt
a tanítványaihoz: tudjátok, hogy Balatonszepezd a világ közepe! Házam és szívem
ajtaja nyitva előttetek, gyertek el az idén is hozzám, gyűljünk egybe, az Arany
János utca 12-ben!
Napközben a
magyarul írni témáját járjuk majd körbe, ágyaitokba megpihenni az előző évekhez
hasonlóan a Magnóliába és a Mókus Panzióba mehettek majd. És, mert nemcsak
irodalommal él az ember, még mi írók és költők sem, mikor a Nap a legmagasabbra
emelkedik az égen, a perzselő melegben árnyékos helyet keresve, együtt
fogyasztjuk el majd a Tóthtól szállított ebédeinket.
És a hír
bejárta Pestet és Budát, és szétfeszítve a főváros határát beterítette az egész
országot. Sorra jelentkeztek a tanítványok, mindenünnen. Tudták ugyanis, hogy
csak kevesek kiváltsága lehet e jeles alkalom a limitált férőhelyek miatt. Nem
hezitálhattak tehát: a meghívás elhangzott, menni kell, hacsak lehet. Akinek
van füle, hallja, mit mond a Lélek.
Nap napot
követett, és a tavaszból nyár lett. Mikor már egészen közel volt a tábor ideje,
a Mester előre ment tóparti kis telkére, hogy megpihenjen, hogy tekintetét a
víz felszínén megpihentesse és felkészüljön testben és lélekben is az
eseményre, mindent előkészítve és átgondolva. Így jött el 2026 augusztus 21-e,
ami látszatra olyan nap volt, mint az összes többi. Azoknak legalábbis
mindenképpen, akik kronoszban élnek, semmit nem tudva az idő kairoszba
fordulásáról. A tanítványok jól tudták ezt. Ők a kairoszban éltek. Így hát fel
is kerekedtek, ki innen, ki onnan, és felmálházva autóikat, megváltván
vonatjegyeiket (már akinek kellett), elindultak, hogy megérkezzenek a világ
közepére, P.A. szepezdi kertjébe.
Kora délutánra
gyűlt egybe a kicsinyke sereg. A Mester
egyszerű ruhában fogadta őket: fehér ingben, félhosszú farmerban, és
sportcipőben. Még erősítőt is vásárolt, hogy a meghívott vendégek hangja messze
zengjen, az övével együtt - gondja volt ugyanis a felcsendülő tiszta szó
terjedésére -, de mikor bekapcsolta, hogy lecsekkolja, zavaró visszhang lett.
Ekkor a tanítványok legbölcsebbike, az elsősorban ülő fehér pólós rózsaszín
inges, szólásra emelkedett. Azt javasolta, bízzunk a vendégeinkben és az
égiekben is. Nem kis dolog miatt gyűltünk mi itt össze. Visszhangja lesz ennek
erősítő nélkül is. A tiszta szó magként hullik majd a szívekbe és megfoganván,
terem, némely 100, némely 60, és némely pedig 30 annyit – amint megvan írva.
És így lett.
Erősítő nélkül
került megrendezésre minden előadás, de egyiken sem mondta senki sem, nem
halljuk mi ezt a beszédet, próbálja művész úr hangosabban. Mert oly építőek
voltak ezek a beszédek, oly inspirálóak, oly mélyek, hogy a tanítványok a
lélegzetüket is visszatartva figyeltek, el ne veszejtsenek egyetlen szót sem.
És ahogy ott ültek és figyeltek, megsokszorozódott a Nap ereje és olyan fény
árasztotta el őket, amilyet volt, aki még sosem látott. És nem múlt el a
fényesség 2 nap és két éjjelen át. De szerencsére megjelent egy felhő az égen.
Föléjük ereszkedett. Azt hitték, hogy védje szemeiket, de csodák csodájára
szózat hangzott abból a felhőből: „jól vigyázz,
mert anyád nyelvét bízták rád a századok
S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy
láthatatlan lángolás
Teremté meg e nagy világot s benned az lobog.
Mert néked is van lángod:
Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly
csodás nyelv a magyar” nem árt annak sem az AI, sem a google fordító!
Ekkor
a tanítványok közül egy így szólt a Mesterhez: Uram, jó nekünk itt, építsünk
sátrat! Egyet neked és egyet-egyet minden meghívottnak, és itt maradunk
veletek, együtt, nem megyünk haza, otthonunkká lett e hely. Igen, igen –
erősítették meg a beszélőt a többiek.
Akkor
a Mester, fehér ingben, rájuk nézett és ezt mondta: ki ne találjatok ilyet! A
csoda, amit megéltetek a tietek. Nem veszi ezt el tőletek soha senki. Nektek
pedig dolgotok van a történtekkel. Hazamenvén addig ügyeskedjetek, míg be nem
illesztitek ezt a sok bölcsességet a novelláitokba és a verseitekbe.
Ti
vagytok a nemzet hősei!
Ti,
kik a magyar nyelvet éltetitek még napjainkban is, magyarul írt műveitekkel,
akkor, amikor mások már úgy döntenek, jobban érvényesülnek, ha olyan nyelven
írnak, mely sokaké.
De
lehet, hogy tévedek. Nem vagytok, nem vagyunk hősök. Annyi biztos, hogy nem
írhattok más nyelven, ha nem beszéltek egyen sem a magyaron kívül.
Talán
semmi értelme nincs ennek. És az is lehet, hogy van.
Ne
tudakoljátok az időket! Ne menjetek elébe!
Éljétek
meg az életetek minden percét, itt és most! Mert nem tudjátok sem a napot, sem
az órát, mikor teleíródik a papír, és elfogy a tinta is.
Menjetek
hát, békével!
Vigyétek
hírül a tiszta szót és, hogy Balatonszepezd a világ közepe. A világ közepén
belül pedig a legközepebb ez a ház és ez a kert,
itt
az Arany János utca 12-ben.
A
tanítványok megértették a szót.
Elfogyasztották
utolsó ebédjüket, összeölelkeztek köszönetet mondottak Mesterüknek, és
elindultak haza. Hogy írjanak és beszéljenek. Magyarul. Ha már ezt bízta rájuk
a Mester. És a századok. És a véletlennek semmiképp nem gondolt tény, hogy
ideszülettek. Magyar földre.
