A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre.
Lakatos Szilárd a Nobel-díjas Kertész Imre híres nyitómondatával kezdett novellát. Érdekes munkáját itt közlöm.
Lakatos
Szilárd
Az
ördög csókja
1.
Ma nem mentem iskolába. Ahogy tegnap, és
az azt megelőző napokon sem. A Gimi egy hete zárva tart, a járvány miatt. Most
itt ülök Anyával és várjuk Apát, hogy végre megjöjjön. Percenként nézek ki a
függöny mögül, lesem a házunk alatt futó utcát, reménykedve, hátha meglátom Apa
közeledő alakját, amint vastag fekete kabátjába burkolózva, fején az elengedhetetlen
szürke gyapjú sapkájával, szapora léptekkel siet a járdán haza, hozzánk. A nap
bevilágítja az alattam elterülő teret, hosszú, elnyúlt árnyékot kölcsönözve a
parkolóban sorakozó autóknak. A szélvédőkről visszatükröződő fény hunyorgásra
késztet. Elfordítom a tekintetem, és a szemben lévő 10 emeletes ház ablakait
kezdem el figyelni. Elfüggönyözött, vagy redőnnyel takart lakások sorjáznak
emeletről-emeletre, csak néhány ablak van, amit nem rejt el semmi, amelyek
mögött ugyanúgy kíváncsi szempárok pásztázzák a kinti, üres világot. Az utca kihalt.
Pár szürke, fázós galamb ül csak a lakótömbi parkolót szegélyező fák ágain. Azt a kóbor
macskát lesik talán, aki a kapunk előtt folyamatosan növekvő szemeteszsák
halmot túrja fáradhatatlanul. Mancsával ide-oda pofozza a felszakított nejlonszákok
kibuggyanó tartalmát, ráérősen kutat valami étel után. Tudja, érzi, nem kell
félnie, nincs, ki elzavarja őt. A februári szél, mint a saját farkába harapó
kígyó süvítve kergetőzik közben a lakótelep házai körül. Fütyölő hangja
behallatszik a lakásba.
-
Mikor
ment el apád? – kérdezi anya, sokadszorra.
-
Már
több mint 3 órája – felelem, és ellépek az ablaktól
-
Már
rég itthon kellene lennie! Azt mondta, hogy maximum két óra alatt visszaér.
-
Biztos
közbejött neki valami. Ne aggódj anya, apa tud magára vigyázni! – válaszolom
biztatóan, de közben magamat is nyugtatom. Idegesen járkálok fel-alá a
nappaliban. Anya a kanapén ül, a szoba másik sarkából néz rám. A jobb kezében
tartott mobiltelefonjával feszülten dobol nyitott bal tenyerén. Ahogy a
függönyön keresztül beeső fény megvilágítja arcának ráncait fáradtnak, és öregnek
látom. Megviseli a többnapos bezártság.
-
Megpróbálom
még egyszer felhívni. Hátha most felveszi. – mondja, és tárcsáz. De hiába,
ugyanaz a monoton gépi hang felel, mint az eddigi 6 hívás során mindig: „A
hívott szám pillanatnyilag nem elérhető”. – Továbbra is ki van kapcsolva! Ezt
nem hiszem el! Fel volt töltve a telefonja, mikor elment, nem merülhetett le
ilyen hamar! – fakad ki anya, és szemében látom, hogy nagyon fél. Ahogy én is.
Odalépek hozzá, és leülök a kanapé
szélére. Magamhoz húzom, és átölelem. Percekig karoljuk egymást némám,
szorosan. A ruhán keresztül is érzem testének finom melegét, ahogy ritmikusan
veszi a levegőt, orromat megtölti hajának jól ismert illata. Hirtelen nem is emlékszem mikor volt ilyen
utoljára, mikor éreztem őt ennyire közel magamhoz. Talán kisgyerekkoromban, amikor
rosszat álmodtam, és szaladt, hogy megnyugtasson, hogy újra álomba ringassa az
ő pici fiát. „Akkor még minden más volt”. Állapítom meg magamban keserűen, majd
nagyot sóhajtva kiszakítom magam a régmúlt kellemes emlékszövetéből, és egyúttal
Anya karjaiból is. Felállok, és szemébe nézve, lassan, de határozottan közlöm
vele pillanatnyi elhatározásomat:
-
Megyek,
megkeresem apát!
-
Szó
sem lehet róla, kisfiam! – vágja rá azonnal, miközben hevesen rázza a fejét –
Tudod, hogy mi van odakint. Pár óra és besötétedik, és a kijárási tilalom is
életbe lép! – folytatja aggódva, majd mondandójának nyomatékot adva, megragadja
a csuklómat.
Kérlelve nézz rám, tekintetében sűrűsödik
az elmúlt 18 év összes féltése. Ettől egy pillanatra elgyengülök, aztán eszembe
jut a gyógyszer, amiért apa is indult órákkal korábban. Holnapra elfogy anya
inzulinja. Még ma új adagot kell szerezni.
-
Megyek,
megkeresem apát. – ismétlem határozottan, és szabad kezemmel megsimogatom a
belém kapaszkodó szülői kezet. Próbálom megnyugtatni őt.
2.
Hosszas rábeszélés után sikerült anyámat
meggyőznöm, hogy mennem kell, nem várhatok tovább. Megesketett, hogy akármi
lesz sötétedésre legyek otthon, a telefonom folyamatosan legyen bekapcsolva, csak
így engedett el. Ahogy a lépcsőházat elhagyom, szaladok végig a Párkány utcán,
zsebemben az utolsó megmaradt recepttel. Zihálva befordulok a sarkon, és
folytatom utam a Révész utca irányába. Fejem jobbra, balra jár veszély után
kutatva. A gyógyszertár ahová tartok, még messze van, a Városligetig kell
eljutnom valahogy. Az első útblokád a Váci út és a Dózsa György út sarkán vár
rám. Két villogó szirénájú rendőrautó áll keresztben, és zárja le a többsávos,
de most teljesen kihalt Váci utat. Lelassítok, Három rendőr toporog az autók
előtt, a hidegben. Valami vicceset mesélhetnek egymásnak, nevetésük hangját
felém sodorja a szél. Kikerülni nem tudom őket, már messziről észrevennének. Kezükben
fegyvert szorongatnak. Az egyikük felém fordul, amint meglát, gyorsan felkapja
az arcmaszkját, és rám emeli a puskáját. Bár tudom, hogy csak gumilövedék van a
csőben – legalább is a hírekben azt mondták, hogy nem használhatnak valódi
lőszert – érzem, ahogy a hideg veríték kiül a tarkómra.
-
Álljon
meg, és emelje fel kezét – kiabál felém a fegyveres rendőr – Jóska, készítsd a
scannert – szól közben a társának is. – Lassan emelkedjen lábujjhegyre, és
jöjjön ide. – utasít hangosan, ellentmondást nem tűrően. Tudom, az
egyensúlyérzékemet teszteli, hogy fertőzött vagyok e.
A zombik – ahogy a fertőzötteket elnevezte
a Média - képtelenek az egyensúly folyamatos megtartására. Jóska, a társa, egy apró
készüléket vesz elő az egyik autóból, és rám irányítja azt. Olyan, mint egy kézi
traffipax, de nem sebességet mér, hanem testhőmérsékletet. A rendőrök
ellenőrzik, hogy lázas vagyok e. A készülék egyet csipog, és a kijelzőjén zöld
fény világít.
-
Nem
lázas – mondja a Jóskának hívott rendőr, társa a hír hallatára lassan leereszti
a puskát.
Közben odaérek hozzájuk. A harmadik
rendőr, aki eddig némán követte az eseményeket most megszólal:
-
Vegye
le a maszkot, és igazolja magát! Hova megy ilyenkor? – kérdezi mogorván.
El kell jutnom a Remény Patikába, a
Városligethez. Anyámnak inzulin kell, és csak ez a gyógyszertár van nyitva a
környéken. –felelem hadarva, és átadom
az okmányaimat, majd az orromat, és számat teljesen elfedő fehér műanyagmaszkot
is lehúzom, ahogy kérte. Némán figyelem, amint ellenőrzi az adataimat, a személyigazolványomon
lévő képet, majd végül felpillant, és mélyen a szemembe néz. Szinte érzem,
ahogy tekintete áthatol a szemüregemen, és közvetlenül az agyamat pásztázza az
apró sötét szemeivel. Szívem hevesen kalapál, a halántékomon elkezd lüktetni
egy ér.
-
Ugye
tudja, hogy két óra múlva életbe lép a kijárási tilalom? - kérdezi, és lassan visszaadja a papírokat. Társai
feszülten lesik minden mozdultunkat. Bár nem jelzett a gép, az elmúlt hetek
történéseinek köszönhetően óvatosak, senkiben nem bíznak.
-
Tudom,
ezért is sietek, hogy visszaérjek időben. – felelem, majd nagyot nyelve
folytatom - De előtte még apámat is meg kell keresnem. Nem látták, pár órával
ezelőtt járhatott itt? Fekete kabát és szürke sapka van rajta.
-
De,
emlékszem rá. – válaszol a puskát szorongató rendőr. Ő is a gyógyszertárat
emlegette, azért tudom. – folytatja, és fegyverével a nem messze lévő
autószalon irányába bök – Arra ment.
A hallottakon fellelkesedem. Enyhül az
izmaiban lévő feszültség, a reménykedés hangjai újra felerősödnek lelkemben.
Megköszönöm az információt. A rendőrök utamra eresztenek, de még figyelmeztetnek,
hogy sötétedésre feltétlen érjek haza, ha jót akarok magamnak. Szapora
léptekkel haladok tovább a Dózsa György úton. Nem messze előttem egy elhagyott
trolibusz áll a járdára felszaladva. A busz eleje eltűnik egy megroggyant betonoszlopban,
az első szélvédőn hatalmas lyuk tátong, a jármű körül véres üvegcserepek
hevernek. Lassítok, és óvatosan megkerülöm a buszt, közben végig az ablakokat
lesem, felkészülve, ha valaki épp most akarna kirontani a járműből. De a troli
kihalt, csak a szél zúgását hallani, ahogy ki-be jár a nyitott ajtókon, és a
törött ablakon. Megkönnyebbülve tovább szaladok. Körülöttem száraz falevelek,
és egy eldobott újság járja táncát a levegőben. Egy fuvallat váratlanul
felkapja a színes, gyűrött lapokat, amelyek vitorlázva utaznak a járda felett
egyenesen neki a sípcsontomnak. Megtorpanok, kesztyűs kezemmel lefejtem az
újságot a lábamról. A címlapon egy lefittyedt szájú, üveges tekintetű fiatal
srácot látok, pár évvel lehet idősebb, mint én. A kép alatt a fő cím: „Az,
ördög csókja – az új, pusztító drog”. Megnézem a dátumot. Egy hónappal
ezelőtti. Erről hirtelen eszembe jut a kezdet, amikor ez az egész őrület
elindult.
Hírek szalagcímei, TV kommentátorok
dramatikus beszámolói, közösségi oldalakon olvasott bejegyzések árasztják el
tudatomat: Négy 16 éves fiút kórházba szállítottak; Eddig egy új, ismeretlen
szintetikus kábítószer bukkant fel hazánkban; Rendőrök egy titkos droglabort
számoltak fel egy alföldi tanyán; Az új kábítószer a központi idegrendszert
támadja; A szer használóival kapcsolatban kiszámíthatatlan indulati reakciókról
számoltak be szemtanúk;
Szemem előtt villognak a médiából jól
ismert képek. Egy mentőautó felé rohanó embert látok, aki lassítás nélkül
fejjel előre belerohan a jármű hátsó szélvédőjébe, az ablaküveg berobban, és
milliónyi apró, véres szilánk spriccel szét a levegőben. Ezután egy oktató
jelenik meg képzeletem vetítővásznán, aki hirtelen mozdulattal félrerántja a
tanulóvezető kezében lévő kormányt, és az autó felszalad a villamosmegállóba,
ahol sakkbábuként tarolja le az ott várakozó embereket.
Az elmúlt hetek eseményei
megállíthatatlanul folynak át elmémen, próbálom őket kronológiai sorrendbe
rakni. A fertőzés körülbelül két hete kezdődött. Egy 18 éves budai fiú gondolta
úgy, hogy a sportcsarnokban lévő koncertet csak az Ördög csókjával a vérében
lehet igazán élvezni. A fiú influenzás volt, a vírus az orvosok számára eddig
ismeretlen módon reakcióba lépett a droggal, és mutálódott. Megszületett a kábítószer,
és az influenza pokoli gyermeke: egy vírus, ami levegőben, és fizikai érintéssel
egyaránt terjed, és a kábítószer hatásait produkálja. A fertőzés gyorsan letarolta
a várost, végül egy héttel ezelőtt lezárták Budapestet, és éjszakára kijárási
tilalmat vezettek be. A tömegközlekedést leállították, csak a rendfenntartók,
és az alapvető szolgáltatásokat biztosító cégek autói közlekedhettek az utakon.
A hidakat páncélozott katonai járművek szállták meg, hermetikusan
kettéválasztva Pestet és Budát. Hatalmas külvárosi raktárakat alakítottak ki a
fertőzöttek fogadására, még a Gellért-hegy barlang rendszerei is emberekkel
voltak tele zsúfolva.
A közelmúlt sokkoló emlékeiből ugatás
hangja rángat vissza a jelenbe. Tőlem nem messze egy kóbor kutya áll, és engem
méreget. Egy szebb napokat látott Vizsla
az. Hasa beesett, bundája koszfoltokkal tele. Nyakán piros nyakörv díszeleg. Elveszthette
a gazdáját. Fut át agyamon a gondolat. A kutya szomorúan vakkant még párat,
majd megunva a dolgot eltűnik az út másik oldalán. Órámra tekintek. Gyorsabban
kell haladnom. Sprintelve érem el a vasúti felüljáró előtti benzinkutat. A
maszkon keresztül nehezen, kapkodva veszem a levegőt. Érzem, ahogy a több réteg
ruha alatt átizzad a pólóm és a bőrömre tapad. Lábam már sajog a
megerőltetéstől. A benzinkút üres, a bejárati ajtaja nyitva. A nyíláson
keresztül felborult polcok, a földön szanaszét heverő csokoládék, chipsek,
ásványvizes palackok, látszanak. „Ezt kifosztották” - konstatálom magamban közömbösen. Ahogy
megyek tovább egy éles, zümmögő hangra leszek figyelmes, ami megállásra
késztet. A hang egyre erősödik. Felnézek a levegőbe, egy katonai drón sziluettje
bontakozik ki a szürkéskék égbolton, és felém közelít. A homoksárga szerkezet
elejére egy nagyfelbontású kamera, valamint egy mini scanner van rögzítve. A
drón lelassít, majd lebegve megáll előttem 3 méter magasan, és egy széles kört
leírva lassan megkerül. Szememmel követem a mozgását, várva, hogy mi fog
történni. Úgy sejtem, hogy megint a hőmérsékletemet vizsgálják. A kamera lencséje
hatalmas, fekete bogárszemként mered rám. A gép végül hirtelen felemelkedik, és
gyorsulva továbbszáll újabb célpont után kutatva. Folytathatom utamat. Megcsörren
a telefonom. Felveszem. Anyám hív. Izgatottan tudakolja, mi van velem.
Megnyugtatom, hogy minden rendben, úton vagyok. Megkérdezi, hogy találkoztam e
apámmal. Elmondom neki, hogy nem, de biztosítom róla, hogy meg fogom találni
őt.
3.
A februári nap bágyadt sugarai lassan
eltűnnek a háztetők mögött, egyre nagyobb árnyékot vetve az utcára. Kezd
sötétedni. Elcsigázva fordulok be a Damjanich utca sarkán. Már látom a patikát.
A bejárat előtt hosszú emberkígyó tekereg. Ledöbbenek. Nem számítottam erre. Odalépek
a sor végére. A gyógyszertár ajtaja előtt, két fegyveres rendőr vigyázza a
rendet. Érkezésemre odajönnek, ellenőrzik az irataimat, majd a testhőmet.
-
Mikor
zárnak, uram? – kérdezem a tőlem közelebb álló, alacsony, tagbaszakadt
egyenruhástól, és reménykedve nézek rá.
-
Fél
óra – feleli mogorván, és visszasétál a bejárathoz. A válasz letaglóz.
-
Nem
hiszem el, hogy ennyit kell várni! – szólal meg egy rekedtes hang előttem. Gazdája, egy idősebb férfi, megfordul. Barna,
fülvédős sapkája mélyen a homlokába van húzva, csak egy nagy, kék szempár
látszik ki a maszk, és a sapka takarásából.
-
Ön
mióta vár itt, uram? – kérdezem tőle.
-
Már
több mint egy órája fiam. Azóta jó, ha 5 métert haladt a sor. Így, hogy fogok
bejutni zárás előtt!! – értetlenkedik hangosan, de az egyik rendőr szigorú
tekintetét látva gyorsan elhallgat.
„Nem fogok hazaérni időben. Mi lesz az
inzulinnal?” – fut át agyamon a rémisztő gondolat, és érzem, hogy a pánik
lassan eluralkodik rajtam. Végignézek a sorban álló embereken, szürke sapka,
fekete kabát után kutatva. Pár várakozón látok ugyan ilyen ruhadarabokat, de
egyik sem az apám, mind alacsonyabbak nála. Idegesen hol az órámra, hol a
bejáratra tekintgetek, remélve, hogy Apa lép ki a gyógyszertár ajtaján. De hiába,
csak egy fiatal lány, majd egy középkorú nő az, aki elhagyja a patikát, és
sietősen távozik. Ebben a pillanatban köhögve, zihálva megáll mögöttem valaki.
Hátrafordulok. Egy alacsony, kövér férfi az. Hasán feszülnek zöld
szövetkabátjának gombjai, tokája eltűnik a nyakára csavart fekete sálban. Gyér,
vöröses haja izzadtan tapad a homlokába. Kimerültnek látszik, nagyokat fújtat,
miközben görnyedten a házfalnak támaszkodik. A rendőrök odalépnek hozzá, és őt
is ellenőrzik. Ráirányítják a scannert, ami pár pillanat múlva sípoló hangot ad,
és kijelzőjén vörös fény kezd el villogni.
-
Lépjen
ki a sorból, és emelje fel a kezét – üvölt rá a tagbaszakadt rendőr, párja, aki
vékony, és magas pedig ráemeli a kezébe markolt puskát.
A jelenettől egy másodpercre ledöbbenek,
majd ösztönösen távolodom a zöld kabátos férfitől. A közelemben lévők szintén
így tesznek.
-
Kérem,
én nem….én nem vagyok fertőzött! – tiltakozik lihegve. – Egyszerűen csak megfáztam. Sima nátha.
Higgyék el! – magyarázkodik tovább, és jobb mutatóujjával ide-oda integet – Látják! Egyenesen járok! – mondja, és
lábujjhegyre állva sétálni kezd. A kimerültségtől azonban megbillen a bokája,
nem bírja el a rá nehezedő súlyt, és megtántorodik.
A rendőrök azonnal a földre lökik, és
hátrabilincselik a kezét. A férfi kiabálva tiltakozik, de hiába, betuszkolják
az utca másik oldalán parkoló rendőrautóba, és rázárják az ajtót. Az emberek
némán nézik a dolgot, senki nem lép közbe. A tömzsi rendőr, akit a társa
Tibinek szólít, a vállára szerelt rádió-adóvevőn beszélget valakivel. Gondolom
erősítést hív. Visszafordulok, ismét a sort vizslatom, miközben idegesen
toporgok. Tudom, hogy itt kell hagynom a gyógyszertárat, és haza kell mennem.
Nem várhatok tovább. Szemem sarkából ekkor, egy közeledő tárgyat veszek észre.
Elfordulok, hogy jobban lássa mi az. Egy maszk nélküli férfit látok, aki
robogón ülve gyorsuló tempóban jön a járdán. Arca fedetlen. Szőke haja lobog a szélben. A motor hangja
felerősödik, ahogy gázt ad. Mögötte a csomagtartón egy nagy fekete doboz
díszeleg. Már csak 10 méterre van tőlünk, egyenesen felénk tart, a tömegbe akar
hajtani. Az emberek riadtan fordulnak a hang irányába. A férfi egyenes háttal, rezzenéstelen
arccal ül a robogón, mintha csak pizzát szállítana épp valahova. A rendőrök is
felfigyelnek a zajra, és cselekszenek. A nyurga egyenruhás felemeli a puskáját,
és rövid célzás után két lövést add le. Az első a jobb vállán találja el a
motorost, de csak kibillenteni tudja a nyeregből, megállítani nem. A második
lövedék már pontosabb, ez a férfi homlokán csattan, akinek feje hátrahanyatlik
a hatalmas ütéstől, és teste rongybabaként zuhan az aszfaltra. A robogó
szikraesőt húzva maga után csúszik tovább a járdán, végül pont a lábam előtt
áll meg.
Hirtelen tér, és idő egybefolyik, és
minden belefagy a pillanatba. Látom a futó rendőrök szoborrá merevedett lépéseit,
az előttem állók kővé vált mozdulatait, amint épp elugrani készülnek a sodródó moped
elől, a patikai ajtaján kilépni készülő nőt, amint mozdulatlanul markolja a
kilincset.
Cselekszem, és felpattanok a motorra. A
pillanat szertefoszlik, csak egy tized másodperc volt talán. A rendőrök futnak
tovább, a patika előtt állók leugranak a járdáról. A nő elengedi a kilincset,
és kilép az ajtón. Gázt adok, és kilövök a Dózsa György út irányába. A nap végleg
eltűnik a horizonton. A bérházak szürke,
kopott homlokzata kezd beleolvadni a bazalt színű égbe. Nagy sebességgel haladok
hazafelé, ráhajolok a kormányra, szemem az előttem lévő utat pásztázza.
Mellékutcákon megyek, próbálom elkerülni az útblokádokat. Befordulok a Tüzér
utcába, innen már csak pár perc motorral a lakás. Hirtelen egy alak tűnik fel
előttem, amint sáros fekete kabátban, dülöngélve halad az úton. Csikorgó
gumikkal fékezem. Lassan, nagyívben haladok el mellette. Óvatos vagyok. Egy
idősebb férfi az, mellé érve látom csak, hogy arca véres, és nem visel maszkot.
A férfi oldalra fordul, rám néz.
-
Apa?!
Te vagy? – mondom meglepetten, és megállítom a robogót.
-
Dávid?
– kérdezi a férfi döbbenten.
-
Igen,
én vagyok. – felelem megkönnyebbülve, és örülök, hogy őt látom - Mi történt
veled apa? Megtámadtak? Ki tette ezt?
-
Egy
4 tagú banda, nem fertőzöttek. Megtámadtak,
mikor visszafele jöttem a Patikából. – De jól vagyok csak a pénzem kellett
nekik. És te mit keresel itt fiam?
-
Téged
kerestelek apa. – felelem, és órámra pillantok. Öt percünk maradt. – Gyere,
szállj fel a motorra, majd mindent elmesélek – mondom, és a karomat nyújtom
sürgetőleg. – Mindjárt sötét lesz.
Apa megragadja a kezemet, és mögém ül.
Érzem, ahogy átkarolja a derekam. Ismét gázt adok, és végigszáguldok az utcán,
bele a városra telepedő sötétségbe.