Szépírói kurzus 2017 tavasz/10 - Lakatos Szilárd elbeszélése

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. 

Lakatos Szilárd a Nobel-díjas Kertész Imre híres nyitómondatával kezdett novellát. Érdekes munkáját itt közlöm.

Lakatos Szilárd

Az ördög csókja

1.

Ma nem mentem iskolába. Ahogy tegnap, és az azt megelőző napokon sem. A Gimi egy hete zárva tart, a járvány miatt. Most itt ülök Anyával és várjuk Apát, hogy végre megjöjjön. Percenként nézek ki a függöny mögül, lesem a házunk alatt futó utcát, reménykedve, hátha meglátom Apa közeledő alakját, amint vastag fekete kabátjába burkolózva, fején az elengedhetetlen szürke gyapjú sapkájával, szapora léptekkel siet a járdán haza, hozzánk. A nap bevilágítja az alattam elterülő teret, hosszú, elnyúlt árnyékot kölcsönözve a parkolóban sorakozó autóknak. A szélvédőkről visszatükröződő fény hunyorgásra késztet. Elfordítom a tekintetem, és a szemben lévő 10 emeletes ház ablakait kezdem el figyelni. Elfüggönyözött, vagy redőnnyel takart lakások sorjáznak emeletről-emeletre, csak néhány ablak van, amit nem rejt el semmi, amelyek mögött ugyanúgy kíváncsi szempárok pásztázzák a kinti, üres világot. Az utca kihalt. Pár szürke, fázós galamb ül csak a lakótömbi  parkolót szegélyező fák ágain. Azt a kóbor macskát lesik talán, aki a kapunk előtt folyamatosan növekvő szemeteszsák halmot túrja fáradhatatlanul. Mancsával ide-oda pofozza a felszakított nejlonszákok kibuggyanó tartalmát, ráérősen kutat valami étel után. Tudja, érzi, nem kell félnie, nincs, ki elzavarja őt. A februári szél, mint a saját farkába harapó kígyó süvítve kergetőzik közben a lakótelep házai körül. Fütyölő hangja behallatszik a lakásba.

-                     Mikor ment el apád? – kérdezi anya, sokadszorra.

-                     Már több mint 3 órája – felelem, és ellépek az ablaktól

-                     Már rég itthon kellene lennie! Azt mondta, hogy maximum két óra alatt visszaér.

-                     Biztos közbejött neki valami. Ne aggódj anya, apa tud magára vigyázni! – válaszolom biztatóan, de közben magamat is nyugtatom. Idegesen járkálok fel-alá a nappaliban. Anya a kanapén ül, a szoba másik sarkából néz rám. A jobb kezében tartott mobiltelefonjával feszülten dobol nyitott bal tenyerén. Ahogy a függönyön keresztül beeső fény megvilágítja arcának ráncait fáradtnak, és öregnek látom. Megviseli a többnapos bezártság.

-                     Megpróbálom még egyszer felhívni. Hátha most felveszi. – mondja, és tárcsáz. De hiába, ugyanaz a monoton gépi hang felel, mint az eddigi 6 hívás során mindig: „A hívott szám pillanatnyilag nem elérhető”. – Továbbra is ki van kapcsolva! Ezt nem hiszem el! Fel volt töltve a telefonja, mikor elment, nem merülhetett le ilyen hamar! – fakad ki anya, és szemében látom, hogy nagyon fél. Ahogy én is.

Odalépek hozzá, és leülök a kanapé szélére. Magamhoz húzom, és átölelem. Percekig karoljuk egymást némám, szorosan. A ruhán keresztül is érzem testének finom melegét, ahogy ritmikusan veszi a levegőt, orromat megtölti hajának jól ismert illata.  Hirtelen nem is emlékszem mikor volt ilyen utoljára, mikor éreztem őt ennyire közel magamhoz. Talán kisgyerekkoromban, amikor rosszat álmodtam, és szaladt, hogy megnyugtasson, hogy újra álomba ringassa az ő pici fiát. „Akkor még minden más volt”. Állapítom meg magamban keserűen, majd nagyot sóhajtva kiszakítom magam a régmúlt kellemes emlékszövetéből, és egyúttal Anya karjaiból is. Felállok, és szemébe nézve, lassan, de határozottan közlöm vele pillanatnyi elhatározásomat:

-                     Megyek, megkeresem apát!

-                     Szó sem lehet róla, kisfiam! – vágja rá azonnal, miközben hevesen rázza a fejét – Tudod, hogy mi van odakint. Pár óra és besötétedik, és a kijárási tilalom is életbe lép! – folytatja aggódva, majd mondandójának nyomatékot adva, megragadja a csuklómat.

Kérlelve nézz rám, tekintetében sűrűsödik az elmúlt 18 év összes féltése. Ettől egy pillanatra elgyengülök, aztán eszembe jut a gyógyszer, amiért apa is indult órákkal korábban. Holnapra elfogy anya inzulinja. Még ma új adagot kell szerezni.

-                     Megyek, megkeresem apát. – ismétlem határozottan, és szabad kezemmel megsimogatom a belém kapaszkodó szülői kezet. Próbálom megnyugtatni őt.

2.

Hosszas rábeszélés után sikerült anyámat meggyőznöm, hogy mennem kell, nem várhatok tovább. Megesketett, hogy akármi lesz sötétedésre legyek otthon, a telefonom folyamatosan legyen bekapcsolva, csak így engedett el. Ahogy a lépcsőházat elhagyom, szaladok végig a Párkány utcán, zsebemben az utolsó megmaradt recepttel. Zihálva befordulok a sarkon, és folytatom utam a Révész utca irányába. Fejem jobbra, balra jár veszély után kutatva. A gyógyszertár ahová tartok, még messze van, a Városligetig kell eljutnom valahogy. Az első útblokád a Váci út és a Dózsa György út sarkán vár rám. Két villogó szirénájú rendőrautó áll keresztben, és zárja le a többsávos, de most teljesen kihalt Váci utat. Lelassítok, Három rendőr toporog az autók előtt, a hidegben. Valami vicceset mesélhetnek egymásnak, nevetésük hangját felém sodorja a szél. Kikerülni nem tudom őket, már messziről észrevennének. Kezükben fegyvert szorongatnak. Az egyikük felém fordul, amint meglát, gyorsan felkapja az arcmaszkját, és rám emeli a puskáját. Bár tudom, hogy csak gumilövedék van a csőben – legalább is a hírekben azt mondták, hogy nem használhatnak valódi lőszert – érzem, ahogy a hideg veríték kiül a tarkómra.  

-                     Álljon meg, és emelje fel kezét – kiabál felém a fegyveres rendőr – Jóska, készítsd a scannert – szól közben a társának is. – Lassan emelkedjen lábujjhegyre, és jöjjön ide. – utasít hangosan, ellentmondást nem tűrően. Tudom, az egyensúlyérzékemet teszteli, hogy fertőzött vagyok e.

A zombik – ahogy a fertőzötteket elnevezte a Média - képtelenek az egyensúly folyamatos megtartására. Jóska, a társa, egy apró készüléket vesz elő az egyik autóból, és rám irányítja azt. Olyan, mint egy kézi traffipax, de nem sebességet mér, hanem testhőmérsékletet. A rendőrök ellenőrzik, hogy lázas vagyok e. A készülék egyet csipog, és a kijelzőjén zöld fény világít.

-                     Nem lázas – mondja a Jóskának hívott rendőr, társa a hír hallatára lassan leereszti a puskát.

Közben odaérek hozzájuk. A harmadik rendőr, aki eddig némán követte az eseményeket most megszólal:

-                     Vegye le a maszkot, és igazolja magát! Hova megy ilyenkor? – kérdezi mogorván.

El kell jutnom a Remény Patikába, a Városligethez. Anyámnak inzulin kell, és csak ez a gyógyszertár van nyitva a környéken.  –felelem hadarva, és átadom az okmányaimat, majd az orromat, és számat teljesen elfedő fehér műanyagmaszkot is lehúzom, ahogy kérte. Némán figyelem, amint ellenőrzi az adataimat, a személyigazolványomon lévő képet, majd végül felpillant, és mélyen a szemembe néz. Szinte érzem, ahogy tekintete áthatol a szemüregemen, és közvetlenül az agyamat pásztázza az apró sötét szemeivel. Szívem hevesen kalapál, a halántékomon elkezd lüktetni egy ér.

-                     Ugye tudja, hogy két óra múlva életbe lép a kijárási tilalom?  - kérdezi, és lassan visszaadja a papírokat. Társai feszülten lesik minden mozdultunkat. Bár nem jelzett a gép, az elmúlt hetek történéseinek köszönhetően óvatosak, senkiben nem bíznak.

-                     Tudom, ezért is sietek, hogy visszaérjek időben. – felelem, majd nagyot nyelve folytatom - De előtte még apámat is meg kell keresnem. Nem látták, pár órával ezelőtt járhatott itt? Fekete kabát és szürke sapka van rajta. 

-                     De, emlékszem rá. – válaszol a puskát szorongató rendőr. Ő is a gyógyszertárat emlegette, azért tudom. – folytatja, és fegyverével a nem messze lévő autószalon irányába bök – Arra ment.

A hallottakon fellelkesedem. Enyhül az izmaiban lévő feszültség, a reménykedés hangjai újra felerősödnek lelkemben. Megköszönöm az információt. A rendőrök utamra eresztenek, de még figyelmeztetnek, hogy sötétedésre feltétlen érjek haza, ha jót akarok magamnak. Szapora léptekkel haladok tovább a Dózsa György úton. Nem messze előttem egy elhagyott trolibusz áll a járdára felszaladva. A busz eleje eltűnik egy megroggyant betonoszlopban, az első szélvédőn hatalmas lyuk tátong, a jármű körül véres üvegcserepek hevernek. Lassítok, és óvatosan megkerülöm a buszt, közben végig az ablakokat lesem, felkészülve, ha valaki épp most akarna kirontani a járműből. De a troli kihalt, csak a szél zúgását hallani, ahogy ki-be jár a nyitott ajtókon, és a törött ablakon. Megkönnyebbülve tovább szaladok. Körülöttem száraz falevelek, és egy eldobott újság járja táncát a levegőben. Egy fuvallat váratlanul felkapja a színes, gyűrött lapokat, amelyek vitorlázva utaznak a járda felett egyenesen neki a sípcsontomnak. Megtorpanok, kesztyűs kezemmel lefejtem az újságot a lábamról. A címlapon egy lefittyedt szájú, üveges tekintetű fiatal srácot látok, pár évvel lehet idősebb, mint én. A kép alatt a fő cím: „Az, ördög csókja – az új, pusztító drog”. Megnézem a dátumot. Egy hónappal ezelőtti. Erről hirtelen eszembe jut a kezdet, amikor ez az egész őrület elindult.

Hírek szalagcímei, TV kommentátorok dramatikus beszámolói, közösségi oldalakon olvasott bejegyzések árasztják el tudatomat: Négy 16 éves fiút kórházba szállítottak; Eddig egy új, ismeretlen szintetikus kábítószer bukkant fel hazánkban; Rendőrök egy titkos droglabort számoltak fel egy alföldi tanyán; Az új kábítószer a központi idegrendszert támadja; A szer használóival kapcsolatban kiszámíthatatlan indulati reakciókról számoltak be szemtanúk;

Szemem előtt villognak a médiából jól ismert képek. Egy mentőautó felé rohanó embert látok, aki lassítás nélkül fejjel előre belerohan a jármű hátsó szélvédőjébe, az ablaküveg berobban, és milliónyi apró, véres szilánk spriccel szét a levegőben. Ezután egy oktató jelenik meg képzeletem vetítővásznán, aki hirtelen mozdulattal félrerántja a tanulóvezető kezében lévő kormányt, és az autó felszalad a villamosmegállóba, ahol sakkbábuként tarolja le az ott várakozó embereket.

Az elmúlt hetek eseményei megállíthatatlanul folynak át elmémen, próbálom őket kronológiai sorrendbe rakni. A fertőzés körülbelül két hete kezdődött. Egy 18 éves budai fiú gondolta úgy, hogy a sportcsarnokban lévő koncertet csak az Ördög csókjával a vérében lehet igazán élvezni. A fiú influenzás volt, a vírus az orvosok számára eddig ismeretlen módon reakcióba lépett a droggal, és mutálódott. Megszületett a kábítószer, és az influenza pokoli gyermeke: egy vírus, ami levegőben, és fizikai érintéssel egyaránt terjed, és a kábítószer hatásait produkálja. A fertőzés gyorsan letarolta a várost, végül egy héttel ezelőtt lezárták Budapestet, és éjszakára kijárási tilalmat vezettek be. A tömegközlekedést leállították, csak a rendfenntartók, és az alapvető szolgáltatásokat biztosító cégek autói közlekedhettek az utakon. A hidakat páncélozott katonai járművek szállták meg, hermetikusan kettéválasztva Pestet és Budát. Hatalmas külvárosi raktárakat alakítottak ki a fertőzöttek fogadására, még a Gellért-hegy barlang rendszerei is emberekkel voltak tele zsúfolva.

A közelmúlt sokkoló emlékeiből ugatás hangja rángat vissza a jelenbe. Tőlem nem messze egy kóbor kutya áll, és engem méreget.  Egy szebb napokat látott Vizsla az. Hasa beesett, bundája koszfoltokkal tele. Nyakán piros nyakörv díszeleg. Elveszthette a gazdáját. Fut át agyamon a gondolat. A kutya szomorúan vakkant még párat, majd megunva a dolgot eltűnik az út másik oldalán. Órámra tekintek. Gyorsabban kell haladnom. Sprintelve érem el a vasúti felüljáró előtti benzinkutat. A maszkon keresztül nehezen, kapkodva veszem a levegőt. Érzem, ahogy a több réteg ruha alatt átizzad a pólóm és a bőrömre tapad. Lábam már sajog a megerőltetéstől. A benzinkút üres, a bejárati ajtaja nyitva. A nyíláson keresztül felborult polcok, a földön szanaszét heverő csokoládék, chipsek, ásványvizes palackok, látszanak. „Ezt kifosztották”  - konstatálom magamban közömbösen. Ahogy megyek tovább egy éles, zümmögő hangra leszek figyelmes, ami megállásra késztet. A hang egyre erősödik. Felnézek a levegőbe, egy katonai drón sziluettje bontakozik ki a szürkéskék égbolton, és felém közelít. A homoksárga szerkezet elejére egy nagyfelbontású kamera, valamint egy mini scanner van rögzítve. A drón lelassít, majd lebegve megáll előttem 3 méter magasan, és egy széles kört leírva lassan megkerül. Szememmel követem a mozgását, várva, hogy mi fog történni. Úgy sejtem, hogy megint a hőmérsékletemet vizsgálják. A kamera lencséje hatalmas, fekete bogárszemként mered rám. A gép végül hirtelen felemelkedik, és gyorsulva továbbszáll újabb célpont után kutatva. Folytathatom utamat. Megcsörren a telefonom. Felveszem. Anyám hív. Izgatottan tudakolja, mi van velem. Megnyugtatom, hogy minden rendben, úton vagyok. Megkérdezi, hogy találkoztam e apámmal. Elmondom neki, hogy nem, de biztosítom róla, hogy meg fogom találni őt.

3.

A februári nap bágyadt sugarai lassan eltűnnek a háztetők mögött, egyre nagyobb árnyékot vetve az utcára. Kezd sötétedni. Elcsigázva fordulok be a Damjanich utca sarkán. Már látom a patikát. A bejárat előtt hosszú emberkígyó tekereg. Ledöbbenek. Nem számítottam erre. Odalépek a sor végére. A gyógyszertár ajtaja előtt, két fegyveres rendőr vigyázza a rendet. Érkezésemre odajönnek, ellenőrzik az irataimat, majd a testhőmet.

-                     Mikor zárnak, uram? – kérdezem a tőlem közelebb álló, alacsony, tagbaszakadt egyenruhástól, és reménykedve nézek rá.

-                     Fél óra – feleli mogorván, és visszasétál a bejárathoz. A válasz letaglóz.

-                     Nem hiszem el, hogy ennyit kell várni! – szólal meg egy rekedtes hang előttem.  Gazdája, egy idősebb férfi, megfordul. Barna, fülvédős sapkája mélyen a homlokába van húzva, csak egy nagy, kék szempár látszik ki a maszk, és a sapka takarásából.

-                     Ön mióta vár itt, uram? – kérdezem tőle.

-                     Már több mint egy órája fiam. Azóta jó, ha 5 métert haladt a sor. Így, hogy fogok bejutni zárás előtt!! – értetlenkedik hangosan, de az egyik rendőr szigorú tekintetét látva gyorsan elhallgat.

„Nem fogok hazaérni időben. Mi lesz az inzulinnal?” – fut át agyamon a rémisztő gondolat, és érzem, hogy a pánik lassan eluralkodik rajtam. Végignézek a sorban álló embereken, szürke sapka, fekete kabát után kutatva. Pár várakozón látok ugyan ilyen ruhadarabokat, de egyik sem az apám, mind alacsonyabbak nála. Idegesen hol az órámra, hol a bejáratra tekintgetek, remélve, hogy Apa lép ki a gyógyszertár ajtaján. De hiába, csak egy fiatal lány, majd egy középkorú nő az, aki elhagyja a patikát, és sietősen távozik. Ebben a pillanatban köhögve, zihálva megáll mögöttem valaki. Hátrafordulok. Egy alacsony, kövér férfi az. Hasán feszülnek zöld szövetkabátjának gombjai, tokája eltűnik a nyakára csavart fekete sálban. Gyér, vöröses haja izzadtan tapad a homlokába. Kimerültnek látszik, nagyokat fújtat, miközben görnyedten a házfalnak támaszkodik. A rendőrök odalépnek hozzá, és őt is ellenőrzik. Ráirányítják a scannert, ami pár pillanat múlva sípoló hangot ad, és kijelzőjén vörös fény kezd el villogni.

-                     Lépjen ki a sorból, és emelje fel a kezét – üvölt rá a tagbaszakadt rendőr, párja, aki vékony, és magas pedig ráemeli a kezébe markolt puskát.

A jelenettől egy másodpercre ledöbbenek, majd ösztönösen távolodom a zöld kabátos férfitől. A közelemben lévők szintén így tesznek.

-                     Kérem, én nem….én nem vagyok fertőzött! – tiltakozik lihegve.  – Egyszerűen csak megfáztam. Sima nátha. Higgyék el! – magyarázkodik tovább, és jobb mutatóujjával ide-oda integet  – Látják! Egyenesen járok! – mondja, és lábujjhegyre állva sétálni kezd. A kimerültségtől azonban megbillen a bokája, nem bírja el a rá nehezedő súlyt, és megtántorodik.

A rendőrök azonnal a földre lökik, és hátrabilincselik a kezét. A férfi kiabálva tiltakozik, de hiába, betuszkolják az utca másik oldalán parkoló rendőrautóba, és rázárják az ajtót. Az emberek némán nézik a dolgot, senki nem lép közbe. A tömzsi rendőr, akit a társa Tibinek szólít, a vállára szerelt rádió-adóvevőn beszélget valakivel. Gondolom erősítést hív. Visszafordulok, ismét a sort vizslatom, miközben idegesen toporgok. Tudom, hogy itt kell hagynom a gyógyszertárat, és haza kell mennem. Nem várhatok tovább. Szemem sarkából ekkor, egy közeledő tárgyat veszek észre. Elfordulok, hogy jobban lássa mi az. Egy maszk nélküli férfit látok, aki robogón ülve gyorsuló tempóban jön a járdán. Arca fedetlen.  Szőke haja lobog a szélben. A motor hangja felerősödik, ahogy gázt ad. Mögötte a csomagtartón egy nagy fekete doboz díszeleg. Már csak 10 méterre van tőlünk, egyenesen felénk tart, a tömegbe akar hajtani. Az emberek riadtan fordulnak a hang irányába. A férfi egyenes háttal, rezzenéstelen arccal ül a robogón, mintha csak pizzát szállítana épp valahova. A rendőrök is felfigyelnek a zajra, és cselekszenek. A nyurga egyenruhás felemeli a puskáját, és rövid célzás után két lövést add le. Az első a jobb vállán találja el a motorost, de csak kibillenteni tudja a nyeregből, megállítani nem. A második lövedék már pontosabb, ez a férfi homlokán csattan, akinek feje hátrahanyatlik a hatalmas ütéstől, és teste rongybabaként zuhan az aszfaltra. A robogó szikraesőt húzva maga után csúszik tovább a járdán, végül pont a lábam előtt áll meg.

Hirtelen tér, és idő egybefolyik, és minden belefagy a pillanatba. Látom a futó rendőrök szoborrá merevedett lépéseit, az előttem állók kővé vált mozdulatait, amint épp elugrani készülnek a sodródó moped elől, a patikai ajtaján kilépni készülő nőt, amint mozdulatlanul markolja a kilincset.

Cselekszem, és felpattanok a motorra. A pillanat szertefoszlik, csak egy tized másodperc volt talán. A rendőrök futnak tovább, a patika előtt állók leugranak a járdáról. A nő elengedi a kilincset, és kilép az ajtón. Gázt adok, és kilövök a Dózsa György út irányába. A nap végleg eltűnik a horizonton.  A bérházak szürke, kopott homlokzata kezd beleolvadni a bazalt színű égbe. Nagy sebességgel haladok hazafelé, ráhajolok a kormányra, szemem az előttem lévő utat pásztázza. Mellékutcákon megyek, próbálom elkerülni az útblokádokat. Befordulok a Tüzér utcába, innen már csak pár perc motorral a lakás. Hirtelen egy alak tűnik fel előttem, amint sáros fekete kabátban, dülöngélve halad az úton. Csikorgó gumikkal fékezem. Lassan, nagyívben haladok el mellette. Óvatos vagyok. Egy idősebb férfi az, mellé érve látom csak, hogy arca véres, és nem visel maszkot. A férfi oldalra fordul, rám néz.

-                     Apa?! Te vagy? – mondom meglepetten, és megállítom a robogót.

-                     Dávid? – kérdezi a férfi döbbenten.

-                     Igen, én vagyok. – felelem megkönnyebbülve, és örülök, hogy őt látom - Mi történt veled apa? Megtámadtak? Ki tette ezt?

-                     Egy 4 tagú banda, nem fertőzöttek.  Megtámadtak, mikor visszafele jöttem a Patikából. – De jól vagyok csak a pénzem kellett nekik. És te mit keresel itt fiam?

-                     Téged kerestelek apa. – felelem, és órámra pillantok. Öt percünk maradt. – Gyere, szállj fel a motorra, majd mindent elmesélek – mondom, és a karomat nyújtom sürgetőleg. – Mindjárt sötét lesz.

Apa megragadja a kezemet, és mögém ül. Érzem, ahogy átkarolja a derekam. Ismét gázt adok, és végigszáguldok az utcán, bele a városra telepedő sötétségbe.