Szépírói kurzus 2017 tavasz/9 - Holcz Csaba elbeszélése

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. 

Holcz Csaba szintén Salinger híres elbeszélése nyomán írt egy novellát. Jól sikerült. Itt közlöm. 

Távolság

Írta: Holcz Csaba

Öt nap a Mennyországban. A szigeten remek idő van a nyaralás első reggelén. Árpád hosszú lustálkodás után felkel az ágyból és kisétál az erkélyre. Végignéz a tájon. A távoli hegyek vonalain, a színes utcákon és a parton. A tengerpart kezd megtelni és már most úgy éget a nap, mint odahaza délben. Lassan összeszedi magát az egész társaság, Árpád barátai és testvére. Lomhán, lassan készülődnek, keresik a kávézót, percenként jut eszükbe, hogy mit hagytak és hol, de nem kell sietniük. Idejük, mint a tenger, a tenger pedig meseszép ezen a szigeten. Az első nap ilyen tempóban telik végig. Bejárják a várost, befordulnak minden sarkon és végül csak 1-2 óra jut a napozásra a parton. Este olyan fáradtan dől mindenki az ágyba, mintha a vékony nyári ruhák helyett katonai túrafelszerelésben járták volna a napos utcákat.

***

„Négy éve nem voltam már nyaralni” – szólal meg valaki Árpád mögött nagyot sóhajtva. A társaság egyik tagja volt. Leült a reggeli kávéjával az asztalhoz és némi csend után beszélgetésbe kezd Árpáddal.

-                     Négy éve voltam utoljára nyaraláson.

-                     Hol jártál? – kérdezi Árpád

-                     Velencén… nem is a Balatonon. Nem jutottunk el odáig. A gyerekeknek elegük lett 20 perc kocsizás után. Telefonáltunk a kempingbe út közben, hogy mégse megyünk és hívtuk a velencei helyeket. Fárasztó volt. Az volt az első kemping a gyerekekkel. Minden miatt panaszkodtak. Pedig sok másik gyerek is volt ott. Rohangálhattak volna egész nap. Gondoltam majd elindulnak egy szál fürdőruhában a világba a többi kölyökkel együtt. Tudod, mint mi még régen… Egy nappal hamarabb jöttünk vissza végül. Hétfőn meg mentem a melóba.

-                     Régen… - mondja nosztalgikus hangulatban Árpád – milyen könnyen ment akkor az egész. Apám a kezembe nyomott egy kistáskát, aludtam a kocsiban egy-két órát és amikor felkeltem, kiszálltaltam a kocsiból, azt se tudtam hol vagyunk, csak elindultam a táskával a hátamon. Sötétedésig nem is láttak.

-                     Egyszerű volt, amikor még megszerveztek nekünk mindent.

-                     Igen. A repülőjegyet alig tudtam megvenni a neten. Macerás volt, de mindegy. Hagyjuk. Megérte. Itt vagyunk végre.

-                     Hát igen. Na, én megyek is. A szobámban hagytam egy-két dolgot.

***

Három nem fogadott hívás Árpád telefonján. A társaság a tengerparton volt egész nap és a telefonok a szállodában maradtak. Megegyeztek abban, hogy nem viszik le magukkal. Csak négy óra körül veszi észre Árpád, hogy valaki kereste, amikor felmentek a szállodába, mert hirtelen hűvös szelek kezdtek fújni és feltűnt néhány felhő. Árpád leül a törülközőjére az ágy szélén, még nedves fürdőruhában és megnyomja a visszahívást a telefonon. Rövid csörgés, mintha valaki rajtkészen várta volna a kagyló felvételét a másik oldalon.

-                     Végre visszahívtál! – üvölt a telefonba köszönés nélkül egy mérges hang

-                     Tessék? Ki az?

-                     Hogyhogy ki? Itt vagyok az irodában már három órája keresem a szerződés másolatát. Hova a fenébe tetted? Már elmentek az ügyfelek, de megígértem nekik, hogy hazafele menet fogom bevinni hozzájuk a szerződést. Munka után! Örülnék, ha legközelebb rendben tartanád a papírjaid és felvennéd azt a kibaszod telefont, ha hívnak.

-                     Honnan van meg ez a számom?

-                     Nem mindegy! – üvölt hihetetlenül ingerülten a hang a telefonból – A munkahelyi telefonod hívtam fél órán át és meghallottam, hogy a fiók csörög az iroda másik felén. Úgy kellett elkérnem ezt a számod! De ne baszakodj velem, hol vannak a papírok?

-                     Figyi én már 7 hónappal előre beírtam, hogy ezen a héten abszolút nem vagyok elérhető. Mielőtt idejöttem mindent elrendeztem, minden nap bennmaradtam még 2 órát, hogy ne legyen semmi baj…

-                     Leszarom! HOL VAN A HÜLYE SZERZŐDÉS? – üvölt teli torokból a hang

-                     A rohadt nagy iratszekrényben, amire az van írva „Szerződések 2015 augusztus”.

Papírcsörgés. Csend. Majd újra megszólal a hang a telefonban.

-                     Óh, tényleg itt volt. Nahát! 100 ezerrel többet fizetnek?

-                     Igen. Végül rávettem őket a teljes csomagra.

-                     Hú… - a hang szelídül – köszi. Szép munka volt! Nem is zavarlak tovább. Jó nyaralást, majd találkozunk itt az irodában. Meghívlak majd egy kávéra.

***

Két papírpénzt tuszkol át Árpád a vízi park jegyvásárló bódéjának aprócska résén. Egy marék aprópénzt és néhány papírszalagot kap vissza. A csapat ma átjött egy másik partszakaszra, ahol egy hatalmas csúszdapark van. Hoztak magukkal szendvicseket. Elég pénz van náluk, de a parkban minden háromszor drágább, mint a boltban. Miután kétszer is bejárták az egész parkot, egy nagy, törülközőágyon heverve beszélgetnek. Aprópénz csörög. A legtöbben elmennek fagyizni, csak Árpád és a testvére marad a törülközőknél.

-                     Várj csak, mennyi is volt a belépő? – kérdezi Árpád testvére

-                     Hagyd csak. Majd otthon elszámolunk.

-                     Jól van. Most úgy látom nincs nálam kisebb címlet. Majd váltok este valahol.

-                     Ne aggódj miatta. Ráér.

Árpád testvére egy szendvicset vesz elő a hűtőtáskából. Beleharap. Arca eltorzul, majdnem kiköpi a falatot.

-                     Fúj! Ez az uborkás! Utálom az uborkás szendvicset. – mondja Árpád testvére és elkezdi kidobálni a szendvicsből az uborkákat a fűre – Tudod, szerintem borzalmas íze lesz tőle a szendvicsnek. Kifolyik a leve, savanyú lesz. Borzalmas.

-                     Vegyél valami kaját itt.

-                     Hagyjuk. Már megeszem ezt.

-                     Lassan indulnunk kéne. Egyre felhősebb az ég… - mondja aggodalmaskodva Árpád.

***

Egy óra múlva indul a busz a reptérre. Mindenki készülődik vagy még tesz egy utolsó kört a kedvenc helyén. Árpád az ágyánál ül és a bőröndjét próbálja összenyomni. A szobatársa is úgy dönt, hogy ideje egy kicsit összepakolni. Minden holmiját szétszórta a szobában és most nagyon lassú mozdulatokkal teszi vissza őket a bőröndjébe egyesével. Közben beszélgetésbe kezdenek.

-                     Nem láttad a hűtőmágnest, amit vettem?

-                     Nem.

-                     Kár. Pedig szép emlék lett volna. Többé nem jutunk el egy ilyen szép helyre!

-                     Ugyan már! Lesz még bőven alkalmunk.

-                     Áh… most is olyan nehezen jött össze. Meg ritka, hogy ilyen kedvezményt fogjon ki az ember, mint amit mi. Nem láttad a naptejem?

-                     Nem láttam.

-                     Várj csak! Kölcsönadtam. Már tudom hol lesz. Átmegyek a szomszédba egy pillanat.

A szobatárs kimegy a szobából. Árpád nagyot sóhajt. Lassú léptekkel kilép az erkélyre. Végignéz a tájon. A távoli hegyek vonalait keresi, amiket eltakarnak a sötétszürke felhők, keresi a színeket a kiürült utcákon és végül az üres tengerpartra ér a tekintete. Mély levegőt vesz és átlép az erkély korlátján.