Szépírói kurzus 2018/tavasz/13 Zaymus Imola verse

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzuson Kosztolányi Dezső Hajnali részegség című versét vettük. A feladat az volt, hogy írja meg mindenki a maga "hajnali részegségét". Zaymus Imola nappali tagozatos hallgatóként jár az órára, az általa "megénekelt" részegség igencsak sajátosra sikeredett. Itt közlöm.

Zaymus Imola

Részegség

Hideg van, felhúzom a cipzárt, körbetekerem a sálamat,

nyakam dagadt, mint egy vágásra ítélt disznó.

Csend van, hallom, ahogy a kabátom olcsó anyaga,

ha márka jelzés is takarja, zörög a szélben.

Kapar a torkom, de nem az időtől, bár attól is fájhatna,

esik az eső, a nullát alulról nézik az emberek, holtak és élők.

Azért rágyújtok még egyre, biztos, ami biztos,

nehogy megártson a sok friss levegő itt Budaörsön.

Ahogy lenyelem a tejszerű ködöt, máris követi az inger.

Köhögök, kellemes, sőt mámorító ez a halálos szokás,

tapéta a nyakamnak, kívül a sál, belül meg ez.

Beleszívok újra, elönt a kéj, Freud hogy örülne!

Neki és az orális fixációnak én vagyok a tökéletes példa.

Arcom ráncba borul, ahogy szám sarka felszökik egy mosolyra.

Valaki eldobott egy sörösüveget, valaki más pedig rálépett.
Ez utóbbi én volnék, épp próbálom visszanyerni egyensúlyomat,

s ahogy igyekszem állva maradni, levetkőzik nyakam.

Te rohadt kis ringyó, hát nem lát senki, éjszaka van,

elegen láttak már Budapesten, a Gozsduban.

Ahogy öltöztetem vissza fekete ruhájába,

megfogja kézfejem, illetve én fogom meg őt vele,

és érzem, ahogy lüktet, pumpál bőre alatt az ér,

tele nikotinnal, nem messze onnét, ahol egy órája még,

whiskey csordogált, majd sör, és megint whiskey.

Ha kezdeném elfelejteni, magamról beszélek,

emlékeztetőül bekúszik orromba a szag, ami árad

belőlem, én vagyok a gazdája, rajtam otthonra talált.

Áporodott cefre, a whiskeynek milyen árnyéka van?

Keresem a kulcsot, remeg a kezem, vagy a kapu, én már nem tudom,

valahogy csak bejutok, előbb vagy utóbb, de inkább előbb,

ha lehet, mert megfagyok, és az utolsó sör is menekülne,

szaladna ki belőlem, ha engedném, de még egy kicsit melegítem,

a küszöbre azért mégsem üríthetem.

De szép ez a csempe, sokkal szebb, mint az emeleti, a szobám mellett.

Tényleg, a szobám. Hol is van? Ja, az emeleten.

Azt hiszem, most érkezett meg a búcsúfeles, de még hogy, te jó Isten.

Megáldom a fenti WC-t is, bőkezűen, ahogy illik,

két kézzel kapaszkodom a porcelánba, két adag között pedig,

egy Nina Simone dalt dúdolok, ami se Nina, se Simone, se dal,

inkább hasonlít arra az amorf hangra, amit előtte és utána hallatok,

ahogy az egyre terebélyesebb sárga képen dolgozok.

Szépírói kurzus 2018/tavasz/12 Baráth Adél verse

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzuson Kosztolányi Dezső Hajnali részegség című versét vettük. A feladat az volt, hogy írja meg mindenki a maga "hajnali részegségét". Baráth Adél egy különös sétáról írt, versével az órán is sokat foglalkoztunk, de a vers mondandója mindenkinek nagyon tetszett. Itt látható. 

Baráth Adél

ember az utcán

este van

sétálok az utcán

se nem gyorsan

se nem lassan

hirtelen

úgy érzem

követ valaki

próbál utolérni

talán

meg akar szólítani

beszélgetni

ismerkedni

megörülök neki

majdnem hátra fordulok

de észreveszem

csak az árnyékom volt

mindössze egy árnyék ért utol

majd tűnt is el

majd ismét utolért

sőt meg is előz

megint magányosnak érzem magam

egyedül vagyok

jelentéktelen

nem értem mit keresek itt

hiába kiáltom

hogy nem akarok

mégsem jön el

rájövök

hogy felesleges

valójában egyedül

mert nem nőttem

és talán nem is vágytam

hogy eltereljem a gondolataim

inkább betérek egy boltba

ott legalább vagyok valaki

vagy talán már ott se

nem vágyom semmire

nem vagyok éhes

nem kell semmi új

de azért végig megyek a sorokon

végül veszek egy krémtúrót

ez bizony olyan túró

amit még a görög istenek is megirigyelnek

és most akciósan 179 forint

otthon megeszem

boldog vagyok tőle

de legbelül tudom

ez sem segít

Szépírói kurzus 2018/tavasz/11 Erényi Gábor elbeszélése

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. 

A Próza kurzuson vissza-visszatérő feladat, hogy különböző személyeket, különböző alkatú, nemű hősöket állítsunk középpontba. Erényi Gábor itt közölt elbeszélésében olyan történetet ismerhetünk meg, ahol előbb egy fiatal lány, később pedig egy látszólag nagyon férfias férfi gondolkodását ismerhetjük meg.

Erényi Gábor

Rózsák, bikák, liliomok

         A nap szikrázóan sütött, a levegő vibrált a nehéz forróságtól. Az ég színtiszta kék volt, sehol egy felhő. Lili széttárta karjait, hogy minél nagyobb felületen érezze a fehérre meszelt házfalakról visszaverődő napsugarak hevét. Vadonatúj, a legfrissebb divat szerinti, törtfehér, drapírozott blúza a bőrét simogatta, a színben harmonizáló rövid, csipkés szoknya feszesen simult combjaira. Fülbevalói ragyogtak a napfényben. Beszippantotta a sűrű, virágillatú levegőt. Ma ellenállhatatlan lesz!

         Kilépett az ajtón, végigsietett a poros utcán, előre a főtér irányába. Cipője kopogott a kövezeten. Sok utcácska le volt zárva, de nem tévedhetett el: az egyre sűrűsödő tömeg egyetlen irányba hömpölygött. Együtt haladt a sokasággal, a nyalka, peckes férfiakkal, a bő szoknyás, a vörös és fekete mindenféle árnyalataiba öltözött, nagy hangon karattyoló asszonyokkal és a mindenhol jelenlévő utcagyerekekkel.

         Befordult az egyik sarkon és már látta is a fából épített kordont. Továbbmenni nem nagyon lehetett a tömegben, de a korlát széléhez mégis sikerült odafurakodnia. Ekkorra már fülsüketítő volt a hangzavar, fojtogatóan sűrű az embertömeg, a könyökök és a vállak egymást érték. Az utca lezárt része azonban üres volt. Nem tudta mennyit kell várnia még, míg a futók ideérnek. Soha nem látott még ilyesmit és csak remélni tudta, hogy legalább olyan izgalmas lesz, mint előző este az arénában.

         Még mindig a tegnapi műsor hatása alatt állt: a kendőket lobogtató, üdvrivalgó tömeg, a színpompás kavalkád, a bőrét még a kora esti órákban is égető nap, a homok illata keveredve az emberi izzadsággal és, nos, a matador. Csak nemrég tudta meg, hogy nem is torréádor, hanem matador a szakszerű kifejezés. „Matador” – egzotikusan, romantikusan és kalandot ígérően hangzott. Még most is látta maga előtt a koromfekete hajú, napbarnította férfit, magas, vékony, mégis izmos alakját, ahogy balett-táncosként kering a bika körül, sárga mintákkal hímzett császárkék bolerójában, izmos lábaira feszülő nadrágban. Lehetetlenül jóképű arcán állandó meleg mosoly a fekete bajusz alatt, égszínkék szemének tekintete perzsel.

Az emlék mosolyt csalt arcára. A lezárt terület továbbra is üres volt. A szemközti tömeget kezdte szemrevételezni. Leginkább férfiak, vörösbe vagy fehérbe öltözötten, de azért nők is akadtak a sokaságban.

A tegnapi viadalt nem sikerült kiverni a fejéből. A matador és az állat, ahogy tökéletes harmóniában mozognak együtt. A bika fejéből meredező hatalmas szarvak, melyek mintha mindig csak egy hajszállal kerülnék el a nyurga férfit. A végső beteljesedés, amikor a bestia végső beletörődéssel, izmos, vastag nyakát leszegve hódol be legyőzője előtt. Sajnálta a bikát, de valahol irigyelte is egy kicsit. Ilyen férfi karjaitól édes lehet a halál. Neki is volt állata, nagy darab cirmos, Herkulesnek hívták, sose engedte volna bárkinek, hogy bántsa. Még akkor sem, amikor Herkules kitúrta a paradicsompalántáit. De ez más volt. Itt férfias küzdelem zajlott, valódi párviadal.

Szíve egyszerre kihagyott egy ütemet, egy pillanat alatt kiszakadt az ábrándozásból. Pont vele szemben, a túloldalon, egy magas, lehetetlenül jóképű, koromfekete hajú, vakítóan kék szemű, bajszos férfi ült a kordon tetején, fehér vászonnadrágban, cseresznyepiros pólóban. A matador a tegnap esti viadalról! Alaposan szemügyre vette. Semmi kétség. Ő az!

         Titokban figyelte a férfit. Elképzelte, hogy egy viadal után hozzálép, térdre ereszkedik és egy csokor lángvörös rózsát nyújt át neki. Ő pedig rámosolyog, idegesen hessegeti legyezőjét, nagylelkűen, enyhén fitymáló tekintettel fogadja el a rózsákat. Karját hanyagul előrenyújtja, a matador megcsókolja a kezét, majd lágyan, mégis erősen megfogja és felsegíti ültéből.

         Karon fogva indulnak el. Együtt vacsoráznak, édes vörösbort isznak, sétálni indulnak a tengerpartra, majd az egyik sarkon, a fáklyák lobogó fényében a férfi magához húzza. Érzi a férfi arcszeszét, erős karjainak szorítását. A borosta fájdalmas gyönyörűséggel karistolja arcbőrét. Ajkaik egymáshoz érnek. Majd érzi, ahogy a férfi nyelve ellentmondást nem tűrően kutakodik befelé, erősen, határozottan, ahogy a kard hatol a bika testébe. Finom remegés járja át, egyszerre önti el a forróság és fázik, elernyed, elalél az izmos karok között. „Ilyen lehet a halál. A te karjaidban édes meghalni.” – gondolja.

         Lili idáig jutott álmodozásában, amikor kereplők és csengők szólaltak meg a távolban. A tömeg üdvrivalgásba kezdett, a hangzavar tovább fokozódott. Egy csapat fehérbe öltözött férfi jelent meg futva az elkerített területen. Őket öt hatalmas fehér és egy fekete bika követte. A férfiak őrült módjára szaladtak az állatok előtt, néha-néha az utolsó pillanatban térve ki előlük. Egyikük felbukott, de a hatalmas bestiák elrohantak mellette. Az utolsó bika lemaradt. Egyszer csak megtorpant, busa fekete fejét leszegte, vérben forgó szemekkel nézett körbe-körbe. Lábait szétvetette, farka vadul csapkodott. A téren futó férfiak fel-alá szaladgáltak körülötte, ingerelték, ahogy tudták, néha a farkát is meghúzták.

         Lili még mindig a matadort figyelte. Ő miért nem vesz részt a műsorban? Hogyan vetesse magát észre? Mindenki a bikát nézte, a férfi is. A lányra rá sem hederített. Lilinek egy ötlet villant a fejében. Őrült, eszement ötlet. De megéri a kockázatot. Az áldozat méltó a matador szerelméért. Döntött.

Átvetette magát a kordonon.

***

Emilio tekintete még egyszer, utoljára jár körbe a gyarmati stílusú villán – haciendán, ahogy ő hívja –, ahol élete utóbbi kilenc és fél évét leélte. A fehérre meszelt falakról visszaverődő fény bántja a szemét. Mennyi emlék! Mennyi büszkeség!  És mennyi szégyen.

         A városi luxusterepjáró már ott áll a kocsifelhajtón, roskadásig megpakolva csomagjaikkal. A két teherautó már elindult, a kilométereket róják a falu felé, ahol új életük várja őket. Egy szerényebb és nehezebb élet.

         – Rohadék állatvédők! – szűri Emilio a fogai között. Ilyen-olyan jogokra hivatkoznak, de a becsületes dolgozókkal persze nem törődnek. Azt bezzeg nem gondolták végig, amikor kierőszakolták a viadalok betiltását, hogy hány ember veszíti el az állását. Hogy hány karriert törnek derékba. Köztük olyan emberekét is, kiknek népszerűsége eddig is csupán egy hajszálon függött.

         Ismerős nyikorgásra figyel fel. A fiúk már a kocsiban ülnek, de felesége még utoljára végigkerekezik a villa termein, elmondása szerint azért, hogy megbizonyosodjon róla, nem felejtettek itt semmit. Nem ilyennek ismerte meg. Nem volt mindig ilyen alapos és megfontolt. Ilyen szürke. Első találkozásukkor még nem.

Tisztán emlékezett a napra, amikor a fájdalmai ellenére is mosolygó, ismeretlen lány fejét tartotta, míg a mentősök ellátták. A kis fruska kissé habókosnak tűnt. Valamilyen eszement ötlettől fogva beugrott a rohanó bikák közé. A legnagyobb persze egyből felöklelte és miután a rendezők – meglehetősen szakszerűen – kiterelték az állatot, Emilio kötelességének érezte, hogy segédkezzen a sebesült ellátásában. Amúgy sem hiányzott, hogy a másnapi lapok azzal legyenek tele, hogy ott volt a sztármatador is a balesetnél, mégsem tett semmit.

         Akkor, a sebesült lányt ápolva fogant meg a fejében az ötlet. Hamar kiderült, hogy a leányzó turista. Valamilyen egzotikus kelet-európai országból érkezett, a nyelvet nem beszéli, de még angolul sem tud igazán. Senkije sincs az országban. Magányos. Ideális választásnak tűnt. Nem fog pletykálkodni. Emilionak elege volt már a homályos célozgatásokból, a kétértelmű megjegyzésekből. Úgy tűnt, kollegái, sőt, ami még rosszabb, az újságírók is gyanítanak már valamit. Túl sokszor, túl hirtelen kellett elkapnia a tekintetét, mialatt a zuhanyzóban a többieket figyelte. Sokszor tűnődött azon, hogy talán matadornak is csak azért állt, mert abban reménykedett, hogy a férfias munka segít a kínzó ösztönök elnyomásában. Nem segített. Ideje volt tenni valamit, hogy a sok kis maricon végre elhallgasson.

         Sokszor kárhoztatta magát miatta, hogy valahol mélyen még örömet is érzett, amikor kiderült, hogy a lány már soha nem fog tudni járni. Ha deréktól lefelé béna asszonyt vesz magához, a hálószobában is kínos jelenetektől kíméli meg mindkettőjüket. Szomorúság – és szégyen – fogta el, amikor Dr. Ortega, azzal a hülye bárgyú vigyorral a képén bejelentette az örömhírt, hogy a lány mozgáskorlátozottsága nem jelent akadályt a szex terén, sőt, bizonyos körülmények között még a gyermekvállalás is elképzelhető.

         Azok a bizonyos kínos jelenetek így hát be is következtek. Lilian persze magát okolta, azt hitte, hogy lebénult lába miatt van mindez, ugyanakkor tört spanyoljával sokszor vágta a férfi fejéhez, hogy tudja, hogy csak szánalomból vette el. De ezt még mindig jobb volt hallani, mint az igazságot.

         Végül nagy ritkán mégis sikerült megoldania a problémát. Igaz, ehhez az kellett, hogy egy meztelen férfitestet képzeljen el maga alatt, nem ritkán úgy, hogy gondolataiban mindez az aréna homokján történik, a lelátó tele izmos, pucér, egymással játszadozó férfiakkal. Ha elég élesen koncentrált a képre, akkor sikerült. Fáradozásainak bizonyítékai, Juan Pedro és Mario meg is érkeztek hamarosan. A szülés komplikációmentesen zajlott.

         Pár évig úgy tűnt, házasságuk rendeződik. Aztán egy szépnek induló reggelen Lilian megtalálta a magazinokat. Emilio átkozta saját hülyeségét. Elvégre az internet korában már nem volt szükség erre, de sajnálta kidobni a gyűjteményt, meg aztán a rohadt paparazzik lehet, hogy a szemetét is feltúrják. Ha a magazinok nincsenek, Lilian soha nem jön rá. Emilio csak állt és nézte a kerekesszék karfáját elfehéredő kezekkel markoló, idegen nyelven szitkozódó, könnyekben ázó arcú lányt. Ő maga belülről zokogott csak. Saját szégyene még jobban feldühítette. Akkor csattant el az első pofon házasságuk során. Elmagyarázta a kis hisztérikának, hogy ha botrányt csinál, ha bármit is elkotyog a firkászoknak, mehet vissza tolószékestül abba a koszos porfészekbe, a barbárok közé, ahonnan jött. Ez hatott, de attól a pillanattól fogva a ház jégbarlanggá vált. A nyilvánosság előtt persze a látszatot fenn kellett tartani, de a vacsorák dermesztő csendben folytak. A legrosszabb az volt, hogy a hálátlan puta innentől még saját fiait is igyekezett távol tartani apjuktól.

         Ott volt viszont Miguel. A kertészfiú, aki rajongott a bikaviadalokért, sztárolta Emiliot, és képes volt a férfi érzelmeit tudomásul sem véve, naphosszat félmeztelenül dolgozni a rózsák és liliomok között. Emilio naphosszat nézte, ahogy a fiú formás izmai táncolnak napbarnított bőre alatt, göndör mellszőrei között izzadtságcseppek csillognak. És a szemei! Kristálykék tavak az ártatlan babaarcon.

         Hónapok teltek el gyötrő önmarcangolással. Végül egyik nap, egy kiadós családi veszekedés és jópár pohár méregerős Orujo után Emilio nem bírta türtőztetni magát. Hátulról ragadta meg Miguelt, egyik kezével felsőtestét szorítva magához, másik kezével keményen a fiú ágyékába markolt. „Bikám! Te még itt vagy nekem.” – suttogta részeg kábulatában, fogait a chico fülébe mélyesztve.

         Soha nem felejti el a fiú tekintetét, ahogy a fiatal kertész kitépte magát a bizonytalan szorításból. A döbbenetet, a dühöt, az undort. Egy végtelenül hosszú pillanat után Miguel ellökte magától támadóját és kirohant a kapun. A matador forró nedvességet érzett csorogni a nadrágja belső oldalán. Két másodperc alatt történt meg, ami Lilian mellett sokszor többórás kínlódás után sem. Az egyik ablakban függöny libbent. Az alkoholmámor ködén keresztül mintha Juan Pedro arcocskáját pillantotta volna meg.

         Zavaros idők következtek. A józanodás sokkja után Emilio napokig nem kelt fel az ágyból. Belázasodott, a nap jó részét alvással töltötte, néha izzadtságtól, máskor más testnedvektől ébredt csatakosan. Nap, mint nap a kapucsengő hangjától rettegve várta a rendőrök, vagy, ami még rosszabb, az újságírók érkezését.

         Múltak a napok, de sem a rendőrség, sem a sajtó nem jött. Miguel sem. Ellenben viszonyuk Liliannel varázslatos módon rendeződésnek indult. A szex, melyben az asszonynak előtte hónapokig nem volt része, egyre gyakoribbá vált kettőjük között. Felesége nem értette, de eszébe sem jutott panaszkodni. Akkor sem, amikor a kéj robbanásának pillanatában Emilio a Miguel nevet nyögte fogai között.

         Aztán egy verőfényes nyári reggelen, úgy két hónappal a részeg kaland után, a kertészfiú megjelent. Kerülte a matador tekintetét, ellenben szó nélkül nekilátott a rózsakert gyomlálásának. Úgy tűnt, kell neki a pénz. Emilio többé nem mert a szemébe nézni, nem bírta volna elviselni a megvető tekintetet és a fiú is vigyázott rá, hogy soha többé ne maradjanak kettesben.

        De ma mindennek vége szakad. Lilian kerekesszéke kigurul a kocsifelhajtóra. Az új lakók (szimpatikus család, egy helyes, sármos Martin nevű férfi, édes gödrökkel az arcán, Clara nevű felesége és Susan nevű kislányuk) hamarosan érkeznek.  Már csak egyetlen kínos epizód maradt hátra: a papírok rendezése Miguellel. A fiú már itt van, itt toporog előtte, szemeiből süt a megvetés, amikor átadja az aláírt papírokat. Nincs búcsúkézfogás, nincs istenhozzád. Miguel megfordul és kiballag az ex-matador életéből.

         Emilio besegíti feleségét a kocsiba, a kerekesszéket elhelyezi a speciálisan e célből készült tetőcsomagtartón. Miguel papírjait a táskájába gyömöszöli.

         A papírlapok közül rózsaszirmok hullanak a földre.

Szépírói kurzus 2018/tavasz/10 Angeli Noémi verse

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. 

A Líra kurzus legutóbbi foglalkozásán az volt a feladat, hogy a saját nevünkkel írjunk verset, ahogy azt József Attila nagyon fiatalom megtette. Angeli Noémi munkája kiváló lett.

Angeli Noémi

Angeli Noémi

hiába mondanám, hogy szeretem magam

én nem tudok mértékletes lenni

órákon át nézek egy fura mintát a tapétán

mégse találnék soha vissza a szobába

ahol pedig a bútorok ismerősnek tűntek

mindenkit csak azokból a gesztusokból

ismerek fel, ahogy akkor mozdulnak

mikor éppen megint elképzelem őket

én sose alakulok valamerre

nem tudok egyről a kettőre jutni

minden emlékem mozdulatlanul sodródik

csak fénymozgás és illatáramlás

nem tudom, hogy szólítsam magam

nekem nincs mértékegységem,

nem vagyok sehol vagy éppen ott

a fülemben is csak egy hang bong

egy egész számot nem tudok eldúdolni

folyton hömpölygök magamból befelé

a hajam is a mai napon vágattam

mégis képtelen vagyok emlékezni

meddig ért magamon, súrolta-e a vállam

csak hogy most dobálom a fejem

jobbról-balra meg a váltott irányba

és elképesztően jó az illata

szinte frissnek tűnök önmagamnak

mégse tudom, mihez képest vagyok más

Szépírói kurzus 2018/tavasz/9 Vezsenyi Ildikó verse

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. 

A Líra kurzus legutóbbi foglalkozásán az volt a feladat, hogy szabálytalan szonettet írjunk, "kvázi" szabad verset, nagyjából egyenlően hosszú sorokkal. Vezsenyi Ildikó házi feladata nagyszerű munka.

Vezsenyi Ildikó

Változás

Olyan mélyre kell süllyednem
legalább, mint amilyen magasan
voltam. Hogy kijöjjön az átlag.
Nincs tűzhely, nincs kávé, csak a

rémület. Változnak a körülmények.
Olyan a hiányod, mint fekete-fehér

filmen a napfogyatkozás. Halálhír
előtt éreztem ezt a szürkeséget.

Három napja nem ittam kávét. Ma,
gondoltam, elindulok a Nirvána felé.

Először, csak a légzésemet figyeltem.

Milyen egyenetlen. Milyen szaggatott.

Figyelmem hánykolódott az éberség

határán. Többször elmerült, míg elaludt.

Utóhang

Olyan a hiányod,
mint a napfogyatkozás,
fekete-fehérben.

Három napja nem ittam kávét sem.
Gondolhatod!

Szépírói kurzus 2018/tavasz/8 Baráth Adél verse

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. 

A Líra kurzus legutóbbi foglalkozásán az volt a feladat, hogy Füst Milán Öregség című versét is hasznosítva írjunk egy nem szabályos szonettet. Baráth Adél kiválóan oldotta meg a feladatot, érzékenyen, jó humorral. 

 

Baráth Adél:

Egy öregember kívánságai

Eljött a hetvenedik évem is.

Ó, istenem, csak adj még tíz évet!

Hát ki fog így unokákat okítani?

Ki fogja a nagy kertet gondozni?

Eljött a nyolcvanadik évem is.

Ó, istenem, csak adj még öt évet!

Oly’ jó reggel a pálinka íze.

S ebédre mennyei a pörkölt.

Eljött a nyolcvanötödik évem is.

Ó, istenem, csak adj még pár évet!

Hadd szálljon a füst pipám kéményén.

Eljött a nyolcvanakárhányadik.

Ó, istenem, csak adj még pár napot.

Már kiváltottam a gyógyszereimet.

Szépírói kurzus 2018/tavasz/7 HayKováts István elbeszélése

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. 

A Próza kurzus legutóbbi foglalkozásán az volt a feladat, hogy Dosztojevszkij regénye alapján írjuk újra Raszkolnyikov történetét. HayKováts Istvánnak ez kiválóan sikerült.  

A küszöb

Írta: HayKováts

Nem hallottam ajtónyikorgást, mégis ott állt előttem. Ötvenes évei végét taposta. Tokás, piszeorrú, ritkás, szőkéből őszülő hajjal. Csak a gumis nadrágtartón múlt, hogy potroháról nem csúszott le a farmer. Fekete pólóján „Rocker” felirat, sörpocakja ráhajlott az övrészre. Vastag, sokdioptriás szemüveggel meredt rám a ház tulajdonosa.

– Talán szerencsém lesz, és nem vette észre, mit bányásztam ki a nappali küszöbje alól.

– Maga mit keres itt este tízkor? Nyolckor vonult le a brigádja, vagy nem jól informált a főnöke? – szegezte nekem a kérdést.

– Igen, a többiek nyolckor végeztek. De én még kaptam feladatot. Ki kell szednem az ajtótokot, mert holnap jönnek a kőművesek – válaszoltam magabiztosan. Közben fél lépést előre léptem, hogy takarjam a családi ékszereket.

– No és, mi van abban a koszos törlőkendőbe tekerve a sarka mögött? Csak nem a küszöb alatt találta? Öreg ház, tele van meglepetésekkel. Az előző tulajdonostól tudom, a háború előtt, ebben a villában zsidók laktak.

A nagyszüleimé volt az épület, mielőtt bevagonírozták őket az apámmal együtt. Pedig csak a nagyapám volt zsidó származású – futott át az agyamon. – Csak az apám élte túl Mauthausent. Hat éves voltam, amikor elvitte a tüdőrák. Anyám öt éve halt meg. Tőle tudom, a nagyszüleim ékszert és pénzt rejtettek el a lakásukban. Anyám nem emlékezett, milyen titkos helyről beszélt neki az apám. Kapóra jött a felújítás, jelentkeztem segédmunkásnak. Egyébként író vagyok, és szemközt lakom albérletben. Erre a pillanatra vártam évek óta.

Közben a tulaj felkattintotta zseblámpáját, és a mögöttem fekvő csomagra vetítette fényét. A kockás konyhai kendőben súlyos arany ékszerek lapultak. Mégsem volt szerencsém. A vaksi jobban látott vaskos szemüvegével, mint gondoltam. Én is magam mögé pillantottam. Egy arany karkötő vége kicsúszott a kis batyuból, megcsillant a lámpafényben.

– Ez az én örökségem. A háború előtt a nagyszüleimé volt a ház – válaszoltam.

– Ugye csak viccel? Ez a ház, az én tulajdonom! A pincétől a padlásig. Az utolsó tetőcserépig. Úgyhogy álljon félre, hadd nézzem, mit hagytak rám a zsidók!

Felemeltem tenyerem, hogy megállítsam, és dühösen rászóltam:

– Lassabban a testtel! Bizonyítani tudom, hogy én vagyok az örökös.

A tulaj megtorpant. Meredten rám nézett, és elvigyorogta magát. Feltűnő erőfölényben volt. Fél fejjel magasabb volt nálam, és ötven kilóval többet nyomhatott a mázsán.

– Kispajtás! Tudod, kivel beszélsz? Harminc éve vagyok ügyvéd. Ha idejöttél volna két tanúval, és azt állítod, hogy a házban elrejtett érték a tied, mert bizonyítani tudod, akkor talán esélyed lehetett volna. De te az éjszaka sötétjében akarod kilopni, amit napközben találtál. Az állítólagos bizonyítékot idetehetted utólag is. Hát ennyire hülyének látszom? Takarodj az utamból, mert rendőrt hívok! – és a farzsebéből elővette mobiltelefonját.

– Nem is nézel ki zsidónak. – vetette még felém, és megnyomta a gyorshívót.

– Csak a nagyapám volt az – mondtam halkan, aztán felemeltem a hangom, mert felidegesített a dagadt stílusa – De ne tegezzen, nem őriztünk együtt birkát!

– Még neked áll feljebb kis köcsög! Talán valami királyfi vagy inkognitóban? – mondta mérgesen és felém lépett.

Leguggoltam a kalapácsért. A hátam mögött tartva álltam fel. Észrevette és egy méterre tőlem megtorpant. Közben a telefonból hallatszott a segélyhívó menüje.

– Mi a fasz! Kalapáccsal akarsz fenyegetni? Mindjárt itt lesznek a rendőrök. Tudod hány évet kaphatsz lopásért és életveszélyes fenyegetésért? – üvöltött a baromarcú. Ahogy befejezte, már hallatszott a diszpécser ideges hangja.

Abban a pillanatban vörös köd szállt az agyamra. Nem voltam ura önmagamnak. Nem vártam meg, hogy válaszoljon a diszpécser kérdésére. Kívülállóként hallottam saját hangom, vagy csak magamban mondtam:

– „Ez nem fenyegetés, te disznó!” – és előre lendültem. Az ügyvéd mobilt tartó keze védekezőn indult az arca elé, de lassúnak bizonyult. A telefon a padlóra esett.

A halántékcsontját ütöttem át a kalapács szöghúzójával. Mire földet ért, már nem volt benne élet. A következő ütéssel a telefont törtem darabokra.

A diszpécser hallhatta a reccsenést, biztosan visszakeresik a számot, és megállapítják a hívás helyét. Hamarosan a ház előtt fékez egy szirénázó rendőrautó.

Ezt nem várhattam meg.

Soha nem készültem gyilkosságra, de láttam filmeket, és elég sok krimit olvastam. A halott ügyvéd, a maga 130 kilójával ott maradt a „tetthelyen”. Meg sem kíséreltem elmozdítani. Kesztyűt húztam, és bevittem a „gyilkos fegyvert” a fürdőszobába. Erős mosószerrel lesikáltam róla minden nyomot. A hátsó ajtónál volt a sittes konténer.  

Jó mélyre dugtam a kalapácsot, és rászórtam vakolat törmeléket. Egyből biztosan nem találják meg. „Ki időt nyer, életet nyer.” Nagybátyám mondása volt. Anyai nagybátyámé.

Aztán visszasiettem a hagyatékért. Sürgetett az idő. Az ékszerek mellett találtam egy fémlemezből készült cukros dobozt. Jól záródó tetejét körbetekerték leukoplaszttal, ami teljesen elöregedett. Egy mozdulattal letéptem a fedelet. Az elmúlt évtizedek alatt, a felmosó lé becsoroghatott a küszöb résein, a nedvességtől lehámlott a festés, korrodálódott a vékony vaslemez. Viszont a belseje fénylett, és teljesen száraz volt. Húszezer USA dollár volt benne százas címletekben és a nagyszüleim lejárt útlevelei.

Ezek igazoltak volna, de az ügyvéd jól fogalmazta meg a „tényállást”. Elvileg utólag is odatehettem. De a becsületes utat járva sem lett volna sok esélyem. Nem tudtam előre, a ház melyik zugában keressem a kincset. Ha úgy járok el, ahogyan a halott szerint jogszerű lett volna, a tulajdonosnak csak ötletet adok, és elhajt a francba, hogy ne kutakodjak az ő házában.

Az órámra néztem, hat perc telt el a vészhívástól.

– Mindjárt nyakamon lesznek a rendőrök! – gondoltam, és bedobáltam a cuccot a sporttáskámba. Kilestem a bejárati ajtón, az utca csendes volt. Az ügyvéd 600-as BMW-je ott parkolt a ház előtt. Kisurrantam a házból, a kilincset papír zsebkendővel fogtam meg. Az utolsó ujjlenyomatot az ügyvéd keze hagyta. Rápillantottam a BMW-re, és ledermedtem.

Csinos kamaszlány ült a hátsó ülésen, arcát oldalról láttam, megvilágította az okos-telefon fénye. Elmélyülten pötyögött vékony ujjaival.

Harmincnyolc éves vagyok. Az ügyvéd közel hússzal több nálam. Pontosabban több lehetett nálam. Lehet az unokája? De én is kései gyerek voltam. Akkor ébredtem rá, mit is tettem. Egy kislány apját, vagy nagyapját öltem meg. Nem mélázhattam sokáig, a távolból sziréna hangja figyelmeztetett, húzzam el a belem. A gyomrom görcsbe rándult. Megszaporáztam lépteim.

Nem mentem be a szemközti házba, ahol egy mini garzont béreltem. Ki kellett szellőztetnem a fejem, és rendezni gondolataim.

Anyám katolikus volt, apám félig zsidó, de ő nem volt vallásos. Sőt, istentagadó volt. Ennek ellenére, nem gátolta anyámat, hogy rendszeresen eljárjon a Városmajori templomba, ahová a vasárnapi misékre engem is magával vitt. Hozzám közelebb állt apám ateizmusa, de mégis ragadt rám valami a katolikus vallásból.

Anyám halála óta nem jártam egyetlen templomban sem, de valakinek meg kellene gyónjam, amit elkövettem. Nincs sok barátom, és egyiket sem terhelhettem azzal, hogy hallgatását kérem, amikor gyilkosságot követtem el.

Az írószakma perifériáján vegetáltam. Mindössze két novellás kötetem jelent meg magánkiadásban. Éppen ez nyomasztott. Uzsorakölcsönből adtam ki a második novella füzérem. A vakhitem vezetett, hogy végre, felfigyelnek rám, és sikerem lesz. Otthon áll dobozokban 400 példány. A maradék száz darab fele elment ajándékba, vagy tisztelet-példányként, a többi bizományban porosodik néhány könyvesbolt polcán.

Az uzsorás, behajtót küldött a nyakamra. Az izomagyú két hét haladékot adott. Ha addig nem fizetek eltöri az egyik lábam vascsővel. Azért a lábam, hogy írni még tudjak. De sorra veszi a többi végtagom is.

Amikor rátaláltam a küszöb alatti rejtekhelyre, a szívem majd kiugrott a helyéről. És most átléptem egy olyan küszöböt, amit eddig csak írásaimban léptem át. Addig még egészen jól viseltem tettem súlyát, amíg nem láttam meg a kislányt az ügyvéd autójában.

– Reggel felkeresem a papot. Meggyónom bűnöm, és tanácsát kérem – határoztam el magamban. Aztán a kislányra gondoltam, és úgy döntöttem, feladom magam a rendőrségen.

Éjjel fél kettő volt, amikor visszataláltam az albérletemhez. Két villogó járőrkocsi, és két jelzés nélküli autó fogta közre az ügyvéd BMW-jét.

Már majdnem odaléptem a kapu előtt álló egyenruháshoz, hogy megkérjem, szóljon a nyomozás vezetőjének, mert vallomást akarok tenni, amikor szembe találtam magam a házam gondnokával. Éppen kifelé jött a „tetthelyről”. Megkérdeztem tőle, mi ez a nagy felhajtás. A gondnok már mindent tudott.

– Lecsapták a dagadt újgazdagot a házában. Tiszta ügy. Leszámolás történt. Rengeteg haragosa volt. És egy kiskorú prostit találtak az autójában. Nem fogják sokan megsiratni ezt az agglegényt. Ő volt a környék uzsorása, csak más intézte a piszkos ügyeit.