Szépírói kurzus 2020/tavasz/26 - Bokros Judit versei

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Bokros Judit arra a házi feladatra írt verset, hogy Ovidius nyomán megidézzük a híres Pygmalion-történetet. Két variációt is írt, egyiknek sem tökéletes a befejezése, de döntse el az Olvasó, melyik tetszik jobban, mindkettőt örömmel közlöm.   

Bokros Judit

A szobor ébredése 1.

(Pygmalionnak)

Ki ez a rút lény,
ki bőröm szagolgatja,
testem tapogatja,
hajam simogatja,
ajkam keresi?
Miféle játékot
űz velem a végzet,
hogy ezt tűrnöm kell?
Mily szép lehetne a világ!
Látom színeit, fényeit,
ezer lehetőség kecsegtet,
s mégis, néznem
kell itt ezt a rút öreget.
Haja ritkás, bőre száraz,
keze érdes, csókja fáradt,
teste ráncos, szaga állott.
Istenek, hát ez jutott?
Élhetném az életet,
ereimben forró a vér,
s ti ide köttök?
Szánjatok meg,
adjatok szárnyakat,
hogy angyalként
elrepülhessek,
hátrahagyva
a káprázatot,
s ígérem,
nem leszek hálátlan
teremtményetek!

A szobor ébredése 2.

(Pygmalionnak)

Ki ez a rút lény,
ki bőröm szagolgatja,
testem tapogatja,
hajam simogatja,
ajkam keresi?
Miféle játékot
űz velem a végzet,
hogy ezt tűrnöm kell?
Mily szép lehetne a világ!
Látom színeit, fényeit,
ezer lehetőség kecsegtet,
s mégis, néznem
kell itt ezt a rút öreget.
Haja ritkás, bőre száraz,
keze érdes, csókja fáradt,
teste ráncos, szaga állott.
Istenek, hát ez jutott?
Ha nem szabadulhatok,
s itt kell elfonnyadnom
e szottyadt test ölén,
nem kell a dobogó élet,
inkább újra kővé dermedek én.

Szépírói kurzus 2020/tavasz/25 - Deskó Fédra drámája

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Dráma kurzus nappali tagozatos hallgatója, Deskó Fédra írt egy érdekes prózaverset, majd azt színdarabbá dolgozta át. Különleges munkáját örömmel közlöm.   

Deskó Fédra

Kommunikáció- és médiatudomány alapképzési szak

Prózaversből színdarab

Pálkat a Péter

Monodráma három felvonásban

Szereplők:

Péter

Fogkefe

Árnyék

Narrátor

Első felvonás

Színpadkép: egy sötét, mégsem átláthatatlan függöny húzódik végig a tér hátsó részében. A függöny előtti színpadrész közepén egy kockás terítővel borított asztal helyezkedik el mellette egy székkel.

A narrátor monológja hallatszódik a háttérben, közben a színpadtérben Péter a széken ül, kezével fejét támasztja.

Narrátor

A józan észt a szív börtönbe zárta. Önző, ösztönös természet. Folyékony mámor táplálja hatvan fokos tüzét, és egy kis fehér tablettával kábítja foglyát.

A test földre került, mégis úgy érzi magasan száll, és az erő, ami karjaiba van, csupán a képzelet szüleménye. A képzelet az ész mellett ücsörög, hordozójuk a pillanatnyi mámor után hajszolja magát. Próbál kitörni személyes sikere felé, de az út, amin épp halad a süllyesztő felé vezet.

A narrátor folytatja monológját, mialatt Péter az előtte lévő italokat hajtja fel egymás után. Támolyogva feláll, kiborítva gyógyszeresüvegét, a benne lévő pirulák szétgurulnak. Péter a szék mellé ül. Felállni próbál az asztalterítőbe kapaszkodva, amit leránt. Az asztalterítővel gurulva fetreng a földön. Feltápászkodik, és kitámolyog a térből.

Narrátor

Ő Péter. Inkább egy test, ami lélektelenül bolyong. Előtte lebeg a kép, hogy ez csak egy átmeneti állapot, csak eszközök, amiket használ, amíg eléri a célját.

Illúzióba ringatva nem veszi észre, hogy a sikerhez vezető úton lévő akadályokat nem leküzdi csak eltakarja.

Második felvonás

Színpadkép: egy sötét, mégsem átláthatatlan függöny húzódik végig a tér hátsó részében. A színpad bal oldalán egy ágy, jobb oldalán egy csap és felette egy tükör helyezkedik el. A csapon egy pohárban egy piros fogkefe tündököl reflektorfényben.

Péter balról besétál a térbe. Nagy hévvel elindul a színpad másik oldalán lévő fogkefe felé. Mikor odaér felkapja a fogmosásra alkalmas eszközt és megcsókolja, közben a függöny mögül átsejlik egy női alak árnyéka a fogkefével egy vonalban.

Péter

(búgó hangon)

Nagyon hiányoztál. Egész nap rád gondoltam. Az illatodra. A gyönyörű vékony alakodra. Az érintésedre, ahogy a számhoz érsz.

(hevesen fogat mosni kezd a fogkefével)

Közben a háttérben, függöny mögül átsejlő árnyék a fogkefével egyvonalban szenvedélyes táncmozdulatokat tesz.

Péter szájából vér csordul ki.

Péter

(búgó hangon)

Szeretem, amikor durva vagy!

Péter fogkefével a kezében áttáncol a színpad bal oldalán heverő ágyig, a háttérben átsejlő női árnyék szinkronban követi őket, Péter táncmozdulatait partnerként kiegészítve.

Az ágyhoz érve Péter hanyatt fekve ölelgeti fogkeféjét, a függöny mögött lévő árnyék mögöttük kecses mozdulatokkal kezdi el ledobálni a ruháit.

Lemennek a fények.

Pár másodperc múlva feljönnek a fények.

Péter már félmeztelenül továbbra is az ágyon fekszik, mellette a fogkeféje.

Péter

Most mért vagy ilyen szótlan? Talán neked nem volt jó?

(megrázza a fogkefét)

(ingerülten)

Mondj már valamit!

Péter a földhöz vágja a fogkefét, közben a függöny mögül átsejlő árnyék azzal párhuzamosan a földre rogy.

Péter

(kiabálva)

Hálátlan ribanc! Amíg nem vagyok itthon, biztos sorban állnak az ajtó előtt a férfiak, és te mindenkinek a szájába mászol.

Péter belerúg egyet a földön heverő fogkefébe, a függöny mögött az árnyék elterül.

Harmadik felvonás

A fogkefe a csap szélén elkezd lecsúszni a lefolyó felé, a függöny mögötti árnyék ugyanabban a tempóban közelít a padló felé, először a fejét hajtja le, majd a térdére támaszkodik, végül térdre rogy.

Péter megjelenik a színpadi tér bal oldalán. Egyszerre kába és rémült arckifejezés ül az arcán. Odatámolyog a csaphoz. A fogkefe után nyúl. Ráborul a csapra és a fogkefe beleesik a lefolyóba, háttérben az árnyék elterül.

Péter

(kiáltva)

Miért?

(sírni kezd)

Miért hagytál egyedül? Miért kellett, hogy ez így érjen véget? Hiszen szerettelek! Te voltál az egyetlen jó az életemben.

Péter előhúz az ágy alól egy üveget és egy fehér pirulákkal teli fiolát. A színpad közepére ül. Lemennek a fények, csak Péter marad megvilágítva.

Péter

Az univerzum egy alpári képződményévé váltam. Hogy jutottam idáig? Olyan időket élünk, ahol, ha lassan jársz, nem tovább érsz, hanem lemaradsz. A tehetség nem számít, süllyesztőre van ítélve. Hosszú nyelvet evezőként használva lehet kicsapkodni a mélységből, ami örvényként szippant magába, vagy ha szerencsés az ember, olyan kapcsolati hálóba születik, amivel kihúzzák onnan. Félek. Van egy visszatérő álmom erről. Egy folyó sodor az ismeretlenbe. Egyszer a túlparton ragadok, másszor lehúz a mély, legtöbbször azonban felébredek mielőtt eldőlne sorsom, csak visz az ár. Esélyek partjai közt a talán folyóján sodródom, megrémülve a lehetőségtől, hogy bármelyik pillanatban elragadhat a mély. Nem akarom a süllyesztőben végezni. És olyan rövid a nyelvem, hogy még az orrom hegyét sem érem el. Foggal, körömmel meg mire megyek? Apukám tanította régen, ha lehúz egy örvény ne kapálózzak, várjam meg míg levisz az aljára és ott kidob magából. Vajon a süllyesztő is ilyen? Elnyel örökre, vagy amint elérem a legmélyebb pontot egyszerűen kidob? Mennyi ilyet kell túlélnem, amíg elérem a kívánt partot? Van erre esély egyáltalán, vagy bármilyen parttal meg kell elégednem? Hiszen ott a veszély, hogy örökre a víz fogságában maradok ebben az ördögi körben. Talán nem is várok választ, csak kérdezni szeretnék, mert a kérdés megtermékenyíti a gondolatot, amiből ötletek fogannak, és tettek születnek.

Péter a szájába borítja a fiolában lévő pirulákat, magába dönti az üveg tartalmát és hanyatt dől.

A színpad elsötétül.

Szépírói kurzus 2020/tavasz/24 - Krajnyák Dalma verse

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Krajnyák Dalma "a teraszról a világ" elnevezésű házi feladatot oldotta meg kiválóan. Mit jelent a karantén? Kosztolányi meditatív stílusú költészetét idéző versét öröm közölni.   

Krajnyák Dalma
A teraszról a világ

Új napra virradtunk én

és a karantén,

a nyughatatlanná vált

nyugalom-szigeten,

otthonomban,

ahogy kilépek tágas

teraszomra,

mondom magamnak újra

és újra,

az egyre hangosabb mantra

elmémet elhagyja,

majd

bennem ragad,

hogy milyen szerencsés

vagyok én, mennyit is ér

a birodalmam,

mezítelen talpam műfű

csiklandozza, miközben

a kávé gőzcsíkja

szlalomozva kúszik felfelé

a friss tavaszi levegőben,

azt keresztül húzva, mint

megannyi számításunkat

az élet,

jobban értékelem, mint valaha,

ahogy a szellő, s az épp

előmerészkedő nap
lágyan cirógatja arcomat,

és arra gondolok,
mennyivel élhetőbbek így
a mindennapok, hisz’
ott vannak, példának okáért,

a szegény panellakosok vagy

a belvárosi gangosok, akik egy

falatnyi természet helyett

csak a szomszéd hanyagul

hátragyott cigarettacsikkjének

füstjéből haraphatnak egy

darabkát,

viszont a világ

mégsem attól más most,

hogy a teraszról vagy a
kanapéról kukkolod mindazt,

ami látható, hanem,

hogy ami nem, azt is nézed,

mi több,

látod is,

az ebédlő és a kerti szék között
nem akkora a távolság, hogy a
válladra telepedett szellemek,
miket a palackból előcsalogatott
a bezártság,
ne ücsörögjenek rajtad akkor is,
mikor a kinti világgal próbálod ápolni
maradék kapcsolatod,

a tuják közé a földbe vagy

homokba a fejedet most

nem dughatod,

a valóság elől menekülni

már nem lehet, ezt jobb,

ha tudomásul veszed,

a szembenézés most így

vagy úgy egy kényes kérdés,

nem csak a szembeszomszéddal,

hiába, nincs hova

elrohanni, se munkába

se a tagadásba,

se trópusi szigetre hátrahagyva

az otthoni életed,

nincs több vetítés most a

mozikban, sem pedig

tebenned,

a jóga és a mindfulness a

mókuskerékből kiragad, jó

az instant ragtapasz, de

kétlem, hogy most tartósan

segít, mert pont az nincs,

amiből egyébként kirepít,

más hát nem marad,

mint a gyomlálás,

teraszon vagy kiskertben a

csináld magad, mag-

és számvetés,

és a lelkiismereti kérdés, hogy

mi lapul a műfű, a gyepszőnyeg

alatt,  alásepert-e az élet tücsköt

és bogarat,

mert ha igen, jobb lenne

felgöngyölíteni és egy

nagytakarítás után a szennyes

helyett a frissen mosottat oda

kiteregetni,

hadd szárítsa a melengető

erő, amit a nap ad nekünk

ezen a fura nyárelőn,

vagy a langyos szellő, ami

nem csak tiszta alsóneműt

kap fel ravaszan és repít

tova,

hanem tán még

egy könnycseppet is,

amit egy

kósza felismerés odabiggyesztett

az arcunkra.

Szépírói kurzus 2020/tavasz/23 - Ferenczfi János elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Ferenczfi János egy sajátos élethelyzetet ír meg, házi feladat volt ez is: olyan monológot jelenít meg, amelyben egy, a valódi önmagától különböző személy bőrébe bújik. Nagyszerű írását örömmel közlöm.  

Ferenczfi János

Szilk-tacs

Zsuzsika! Ne rajzolj a falra a rúzsommal! Adok majd zsírkrétát, csak előbb el kell szaladnunk a boltba!

Jaj, Gyurika! Hát tele a csomag? És mégis kacagsz? Te kis huncut! Hát kacagol? Kaca-kaca-kaca-gol? Na gyere, tisztába teszlek!

Zsuzsika! Nem veheted fel a lila szoknyácskádat, mert este kimostam, és még nem száradt meg! Jó lesz most az a drapp! Reggel még hűvös az idő. Na, segíts a mamának! Add ide a nedves törlőt, mert az öcséd lerúgta a pelenkázóról! Nem, nem hajolhatok le érte, mert fordul egyet, és tiszta kaka lesz minden. Hogy? Ja, nem. Az anyukák nem érnek rá undorodni. Téged is így pelenkáztalak. Csak te nem pisiltél arcon közben!

Na, Gyurika! Akkor te most visszamész szépen a kiságyba, én meg kiszaladok a fürdőszobába, hogy ez után a nagy munka után rendbe hozzam magam.

Nem, Zsuzsika! Apa még messze van. Tudod, vezeti a kamiont. Majd csak holnapután ér haza. Ha jól megy minden. Ne tedd a rágót a hajadba! Mi lesz a szép hajaddal?

Zsuzsika, ne sírjál! Megnézem, mit lehet tenni. Már hozom is a fésűt. Hú, hát ez jól beleragadt. Ide olló kell!

Ne visíts, az ég megáldjon! Vigyázok a királylány hajadra, de ezt a gubancot ki kell belőle vágni. Hát máskor majd nem nyomkodod bele a rágót! Mondtam is, de a kisasszonyt nem érdekelte!

Na jól van, ne sírj már! Hát csak egy icipicit nyisszantok belőle, épp csak annyit, hogy a rágó kijöjjön. Pillanat! Mindjárt lesz kakaó, csak hadd menjek be végre a fürdőszobába, mert a Gyurika pisije csípi a szememet! De addig ne rosszalkodj!

Hogy ennek is most kellett megjönnie! Csak a hétvégén lett volna esedékes. Hát hova kell úgy sietni?

Na, nézzük csak. Betét van még. Így ni, a bugyira. Dugó? A francba, az elfogyott.

Zsuzsika, keresd meg a pillangós cipődet, amíg Gyurikát felöltöztetem! Hozhatod a királylányos kabátodat is!

Nem, nem felejtettem el a kakaót, csak sietni kell, mert rég elmúlt nyolc óra! Főzni akarok nektek finomat, de ahhoz be kell vásárolni!

Gyurika! Már megint? Hát hol ettél te ennyi mindent? Igen? Hát neveted, hogy az anya bosszankodik? Hát nevet ez Gézengúz?

Zsuzsikám, hozd már ide a radiátorról azt a kék rugdalózót!

Szegénykém, ráléptél a legóra? Na gyere, hadd nézzem meg! Hát nincs itt nagy baj! Gyere, adok neked gyógyi-puszit! Ugye jobb már? Látod, ezért kell összepakolni a játékokat! Igen, meg azért is, mert ha az apa rálép, akkor kiabál. Nem, nekem van rá radarom. Hogy mi a radar? Hát, amivel észrevesszük azt is, amit nem látunk. Igen, anyaradar. Gyere, siessünk! Csak elszaladok a mosdóba!

Hát ez átázott. Miért kell ennek ennyire erősen?

Zsuzsikám, Drága, csak még be kell mennem a fürdőszobába. Sietek.

Tiszta bugyi, másik betét. Ez a szoknya nem lesz jó. Inkább az a hosszú bársony. Hova is tettem?

Gyurika! Mi baj van? Fáj a poci, kis bajnokom? Ezért kell így sivalkodni? Hú, de éles a körmöd! Gyere csak ide, így! Na, majd így dörzsölgetem a hátad! Ugye, jobb már?

Zsuzsika! Mit nevetsz annyira? Hogy a Gyurika pukizott? Hát ki kellett ennek jönni, mert ettől fájt a hasikája. Ezért sírt.

Mindjárt háromnegyed kilenc. Hát most mit csináljak?

Gyertek! Hátha itthon van a szomszéd néni.

Rózsika néni, drága! Nem mehetek be a boltba. Venne nekem ezt-azt, mert itt vagyok magam a két gyerekkel.

Ja, nem. Cigit már egyedül is vehetek, de nem dohányzom. Felírtam ide a fontosabbakat, amiből a gyerekeknek főznék. Úgy. Köszönöm. Igen, adok oda pénzt is. Tessék!

Meg, Rózsika néni, drága! Hozzon már nekem tampont is, mert most nagyon szükséges. Ha lehet, Sylk Tuch bevonatú, aloe verás, csavart bordázatút hozzon. Midi-set!

Hogy-hogy hogy néz majd magára a pénztáros? Ne törődjön azzal! Maga még olyan fiatalos és fitt! Ha baba pempőt vehet, tampont miért ne vehetne?

Igen, ahogy tetszik mondani: Szilk-tacs!

Szépírói kurzus 2020/tavasz/22 - Nagy Imre elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Nagy Imre naplót, illetve "kvázi" naplót írt, ez is az egyik házi feladat volt a félév során. Szerettem olvasni, ajánlom mindenkinek.  


Nagy Imre

Hat nappal később

2018. május 16, szerda

Nem is tudom.

2018. május 17, csütörtök

Tegnap Anna korán kelt. Mire magamhoz tértem Ő már végzett is a fürdőben, és majdnem teljesen felöltözött. Amikor megkérdeztem, mire ez a sietség, válasz helyett rákérdezett a költözésre, hogy intéztem-e. Mondtam neki, hogy minden oké, ne aggódjon! A hétvégén költözünk. Elkértem a főnöktől a kisfurgont, meg szóltam Győzőnek is, ha tud, segítsen már. Tud. Nincs sok holmink, elegen leszünk.

Nagyon megörült a válasznak, szinte megtáltosodott. Alig bírtam vele egész reggel. Mikor aztán Pestre értünk, leszállás előtt megragadta a karom, és ezt a füzetet nyomta a kezembe.
„Ez egy napló. Nekem is van. Ez a tied. Szeretném, ha írnál rólunk!” Köpni-nyelni nem tudtam. Hova gondol? Én erre képtelen vagyok! És egyébként sincs, se időm, se energiám ilyen ostobaságokra! De, nem akartam éppen most elkeseríteni! Nem szóltam, csak bólintottam, és eltettem a füzetet.

Este a kezembe akadt, és persze, hogy nem jutott eszembe semmi, azon kívül, hogy baromi fáradt vagyok.

Ahogy most is. Nyomás feküdni! Holnap elkéredzkedek. Korábban jövök haza, mert még rengeteg dolgot nem raktunk össze.

Erzsi öt napja egyfolytában sír. Gyötrelem az egész, pedig örülnöm kéne, hogy végre! Majd csak túl leszünk ezen is!

2018. május 18, péntek

Kész minden, és mindenki. Most már Anna is sír. Én meg? Én meg írom ezt a kibaszott naplót. Mert nem tudok jobbat. Holnap költözünk. VÉGRE!

2018. május 19, szombat

Reggel Győző a megbeszélt időben, pont 8.00-kor megérkezett. Annával már két órája fenn voltunk, és egy félórával előtte elkezdtünk lehordani a cuccokat. Kipakoltuk az összes holmit a folyosóra, meg a lépcsőházba. Csendben, hogy a szomszédokat fel ne zavarjuk. Erzsi ki sem nyitotta az ajtaját. Bent gubbasztott, zokogott végig. Néha hallottam, ahogy kifújja az orrát. Nem szeretem, de azért nagyon megsajnáltam.

Anna meg egyre csak sürgetett, hogy még ezt is, meg azt is. Megdöbbentett, hogy nem foglalkozik az anyjával.

Csaknem húsz perc alatt minden felkerült. Anna bement elköszönni Erzsitől. Amikor visszajött, látva hogy én is készülök, megragadta a kezem, és leintett: „Most inkább ne!”

Megkönnyebbültem. A fenének se volt hozzá kedve!

Délután aztán pakolás közben, csak úgy félvállról oda vetette: „Ma még hazamegyek Anyuhoz.”

Hirtelen nem tudtam mit mondjak, de hát, megértem, na. Ez van. És egyébként sem tehetek mást.

Nem így képzeltem az első éjszakát.

2018. május 20, vasárnap

Anna csak késő délután, úgy négy körül érkezett. Nem sokat beszélt. Halvány, gyűrött és sápadt volt az arca. Szemei vörösen izzottak. Látszott rajta, hogy rengeteget sírt.

Sajnálom! Én számítottam erre. Gondoltam, hogy így lesz, de azt nem, hogy ennyire megijeszt. Még pár perccel ezelőtt is azt hittem, most rögtön kapja magát, és hazarohan.
Vacsora közben – már, ha azt vacsorának lehet nevezni, mert csak turkálta az ételt – állandóan a polcot leste. Teljesen kikészített!

Az előbb aztán odajött, megcsókolt és azt mondta, hogy megy fürödni, aztán meg lefekszik, mert rettenetesen fáradt! Persze, hogy az, szegénykém! Már alszik is.

Hm, most meg én nem tudok aludni. Itt ülök a konyhában, és körmölök. De már ebből is kifogytam. Rettenetes űrt érzek!

2018. május 21, hétfő

Bent a srácok egész nap poénkodtak, hogy „most aztán, megy a hajcihő”, meg hogy ez az ágy is „recseg?", meg egyéb férfibaromságok. Nem mondom, azért jól szórakoztam, de egy idő után már sok volt. Délutánra majdnem depressziós lettem.

Anna hétkor végzett. Beugrottunk még a sarki Mekibe, meg a Sparba gyümölcsléért, WC papírért, szalvétáért, kenyérért, meg ilyenekért. A végén kétezret elköltöttünk. Nem sok, de ha belegondolok, hogy még húsz napot ki kell húznunk a hónapban harmincból, akkor bizony az. Holnaptól mindenképpen vezetnünk kell valami könyvelés félét, különben nagyon elúszunk. Megkértem Annát, hogy csinálná ő, mert a pénzt általában ő kezeli, és így jobban tudja, hogy állunk. Belement.

2018. május 22, kedd

Voltam a bankban. Felvettem az utolsó ötvenezret. Holnap találkozom Schneiderrel, és odaadom neki.

Nagy meglepetésünkre Annát felhívta Gábor, hogy átutalt neki némi kézpénzt. Negyvenezret.

Ez nagyon jó! Bár, tudom, ebből max. tíz a miénk, de nem baj. Ez is több a semminél. Plusz ötszáz minden nap!

2018. május 23, szerda

Találkoztam Schneiderrel. Odaadtam neki a pénzt. Tök közömbösen elvette, és már rohant is tovább. Jól gondoltam, neki az tényleg nem számít.

Miután elment Annát felhívtam, hogy minden rendben ment. De nem vette fel, foglaltat jelzett.
Később visszahívott, és csak kurtán annyit mondott, hogy tudja. Nem értettem.
Aztán kiderült, hogy ő is beszélt Schneiderrel, aki nagyon sajnálta, hogy annyira sietnie kellett. Meg hogy, esetleg, ha Anna ráérne, délután a kapukódot átírhatnák.

Két perc alatt megvoltak vele.

Kicsit mérges lettem, mert akkor ezt mi ketten is meg tudtuk volna csinálni. Na, mindegy. Manager létére elég szétszórt a fazon!

Szépírói kurzus 2020/tavasz/21 - Galicz Kamilla elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Galicz Kamilla házi feladatként indiántörténetet írt. Kiváló novella, örömmel közlöm. 

Galicz Kamilla

Elég volt

–       Megint magunkra haragítottuk Ngenechént – mormogta magában Piouí, amikor meglátta a füstölgő Lonquimayt. Az indián egy tisztáson állt, szálegyenes alakját hátulról perzselte Antu, a Nap szelleme, mellette hűséges társa, Kauró, egy fiatal kodkod szemlélte a látványt hatalmas, a sötétben villódzó szemeivel. A vulkán szájából vékony füstcsík szállt fel, tapasztalatlan szem számára alig észrevehető, ám ő úgy ismerte szülőföldjét, mint a saját testét és azonnal észrevette nemcsak magán, de az őt körbeölelő anyatermészeten is, ha valami gyötörte. Ez utóbbit pusztító veszély fenyegette, amely egyelőre a kráter felett tekergő szürke kígyó formájában jelent meg, de Piouí pontosan tudta, Pillan, a szeszélyes tűz- és viharisten bármikor rászabadíthatja haragját az öntörvényű mapucsékra és Ngenechén, a főisten nem fogja megakadályozni a pusztítást.

Talán azért haragudott meg rájuk, mert számos törzsfőnök eladta magát a chilei kormánynak, szégyent hozva ezzel őseikre, akik életüket áldozták a függetlenségük megtartásáért a kackiás bajszú, peckesen lovagló konkvisztádorok elleni harcokban. A háború jelentette a mapucsék történelmének mozgatórugóját, akiknek emberemlékezet óta nemcsak a szülőföldjük kegyetlenségével kellett folyamatosan küzdeniük, de még az idegen hódítóktól is meg kellett védeniük azt, ami az anyatermészet dúlásai után megmaradt. Ngenechén nem volt kegyes alattvalóihoz, akiknek a büszkeségét hol a föld morajaival, hol Pillannal, hol Antuval szövetkezve akarta megtörni. A mapucsék azonban minden sorscsapás után erősebben, bátrabban és büszkébben álltak fel, ezért Ngenechén hataloméhes népek lelkét mételyezte meg, hogy vonuljanak a mapucsék ellen, az inkák, a konkvisztádorok és a chileiek magatehetetlen bábok voltak csupán a főisten mindenható kezében.

A mapucsék azonban továbbra is birtokolták őseik földjét, amely bár holdtöltéről holdtöltére egyre fogyatkozott, menedéket adott az isteneivel folyamatosan harcoló népnek. Ezt a menedéket fenyegette az ébredő Lonquimay, amely emberemlékezet óta mozdulatlanul figyelte a környékén élő mapucse törzsek küzdelmeit. Piouínak nem jutott eszébe, hogy Uaruca, Curacautín falu machija bármikor is mesélt volna a vulkánról, amelyet eddig a kicsiny közösségük védőbástyájának hitt. A férfi, faluja egyik legbátrabb harcosa, életében először elbizonytalanodott. Eredetileg azzal a küldetéssel bízták meg, hogy a vulkán túloldalán élő törzseknek vigye hírül, hatalmas sereg indult ellenük Santiagóból, amely nem hagy maga után mást, csak halált és pusztulást. Indulás előtt Uaruca, Curacautín sámánasszonya megeskette újszülött fia életére, hogy véghezviszi a küldetést, mielőtt Kuyén, a Hold szelleme ismét teljes alakjában tündököl az égen. Ha visszatér dolga végezetlenül, újszülött fiát áldozza fel, ellenkező esetben azonban azt kockáztatja, hogy nem tér vissza időben, mielőtt a vulkán kitörne.

Kauró a lábához dörgölőzött, mintha kitalálta volna a férfit gyötrő kételyeket. Piouí megvakarta a kodkod füle tövét, amitől az állat felbátorodott és odanyomta nedves orrát az indián kérges tenyerének:

–       Mit akarsz mondani, Kauró? – kérdezte Piouí. Gyakran társalgott vele, mert leleményes fajtájának egyik legértelmesebb példánya volt és szikrázó macskaszeméből sokszor olvasta már ki az igazságot. A kodkod egy darabig állta az indián fürkésző tekintetét, majd a tűzhányóra pillantott, aztán abba az irányba fordult, ahonnan jöttek, végül ismét a férfira nézett. Piouí azonnal megértette:

–       Barátom, menj vissza a faluba, vidd hírül Uarucának, hogy a Lonquimay ébredezik, én folytatom az utam. – Kauró a mancsával előre nyúlt, mintha azt mondta volna, végre megértettél, emberfia, majd fürge szökkenésekkel eltűnt a hatalmas araukáriafenyők között. Piouí még hosszan nézett az állat után, majd tovább indult. Megkétszerezte sebességét és megfelezte a pihenésre szánt időt, hogy minél gyorsabban teljesíthesse küldetését és visszatérhessen földijeihez. Fél szeme mindig a vulkánon nyugodott, amelyből napról napra egyre vastagabb füstkígyó szállt felfelé.

A szomszéd törzsek riadalommal vegyes gyanúval fogadták a rossz hírek vivőjét, ám a Santiagóból induló halálmenet eltörpült az ébredő Lonquimay jelentette veszélyhez képest. Már nem sok kellett, hogy Kuyén ismét kikerekedett formában jelenjen meg az éjszakai égbolton, Piouínak pedig még egy törzset meg kellett látogatnia, mielőtt ismét Curacautín felé vehette volna az irányt. Az egyik machi hálából chia főzettel töltötte meg a kulacsát, amiből elég volt egy kortyot innia, és máris új erőre kapott. Küldetése utolsó állomására érve a helyi sámánasszony elé járult, sietve megerősítette a híreket, amelyekről már kétes szófoszlányok elérték a falut, majd a machi áldását és engedelmét kérve távozott. A sámánasszony mély meghajlással köszönte meg veszedelmes vállalkozását, majd egy intéssel szélnek eresztette, és megparancsolta a falu férfijainak, hogy egész éjjel verjék a kultrunokat, ritmust és erőt adva Piouínak a mielőbbi visszatéréshez.

Mire Piouí ismét megkerülte a Lonquimayt, a tűzhányó már szüntelen okádta magából a füstöt, olykor hatalmasakat mordult, hogy a föld is beleremegett, és széndarabokat köpködött magából. Az indián holdtöltekor tért vissza Curacautínba, és még be sem ért a faluba, Kauró már elébe szaladt és körülötte ugrálva követte őt egészen Uaruca sátráig. A férfiak és asszonyok köré gyűltek, a tömegben megpillantotta asszonyát, Azuarít, karján pedig fiukat, Paurét. Azuarí rámosolygott és felemelte a csecsemőt, akinek a szeméből végtelen nyugalom sugárzott, mintha nem fenyegetné életét egyszerre több oldalról halálos veszedelem. Uaruca a sátor előtt várta, Piouí leborult előtte, úgy jelentette küldetésének teljesítését. A pumaszemű sámánasszony némán hallgatta a követ beszámolóját a többi törzs reakciójáról és a vulkán jelenlegi állapotáról, majd elrendelte, hogy hozzák elébe a falu tutrukáját. Két férfi elsietett, és kisvártatva alázatos mozdulatokkal a machi elé fektették a kürtöt. A pöttöm asszony játszi könnyedséggel a szájához kapta, és erősen megfújta a tutrukát.

A hangszerből földöntúli robaj áradt ki és töltötte meg a falu levegőjét. A jelenlévők csontjai is beleremegtek a dörejbe, ami oly elemi erővel hatott, mintha egyenesen Ngenechént akarta volna megszólítani azt dübörögve, Elég volt. Uaruca pedig fáradhatatlanul fújta a kürtöt, mintha a lelkét küldte volna fel a hangszeren keresztül a főistenhez. A falu népe leborult a vén sámánasszony előtt, aki ismét bebizonyította, fizikai mérete ellenére hatalmas természetfeletti erővel bír. Egész éjszaka így maradtak: a férfiak, nők és gyermekek leborulva a machi körül, aki csak fújta és fújta a tutrukát. Amikor Antu első sugarai megvilágították a sátrak tetejét, a kürt hirtelen elhallgatott, az emberek felnéztek, mintha mély révületből ébredtek volna. Uaruca megparancsolta Piouínak és két másik férfinak, hogy szerezzenek híreket a Lonquimay állapotáról és a chilei seregről, és napnyugtáig térjenek vissza. Piouí vállalkozott a tűzhányó meglátogatására és Kauró társaságában nekivágott az előző nap megtett útnak.

Amikor az araukáriák közül felbukkant a félelmetes tűzhányó, az indián meglepődve konstatálta, hogy a füstfelhő eloszlott, a morajlások és földmozgások abbamaradtak, és a vulkán oly békésen aludt, mint elődei idejében. Teljes mértékben meg akart győződni arról, hogy a tűz istene, Pillan meghátrált Uaruca dühétől, ezért felmászott a tűzhányó szájához, és belepillantott. Kauró végig nyávogott mellette, azt üzenve, hogy teljesen felesleges utat tesznek meg és kétségbe vonják a machi hatalmát, de Piouí nem szeretett félmunkát végezni. A Lonquimay belseje ugyanolyan sötét és néma volt, mint mindig.

A férfi büszkén az égre pillantott, beleköpött a tűzhányó szájába, majd visszafordult. Pihenőt sem tartva visszatért, mire Antu utolsó sugaraival elbúcsúzott a földtől, hogy átadja az eget a sápadtarcú Kuyénnek. A többi felderítő örömmel újságolta Piouínak, hogy a múlt éjszaka, Perquenco előtt a santiagói sereg alatt megnyílt a föld és elnyelte a pokolfajzatokat mind egy szálig. Visszatértek oda, ahonnan jöttek – nyugtázta magában Piouí, miközben Azuarít és Paurét magához ölelve ő is helyet foglalt a tűz körül, mint Curacautín valamennyi lakója. Ngenechén két irányból akarta őket elpusztítani, de a mapucse falu összefogott, és megvédte magát, azt üzenve a kegyetlen főistennek, Elég volt.

2020. április 4.

Szépírói kurzus 2020/tavasz/20 - Heimweg Kristóf elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, aki Heimweg Kristóf néven írja műveit a jelenlegi helyzetünkre reflektált legújabb munkájában. Kiváló novella. 

HEIMWEG KRISTÓF

RENDALELKE

Lia összetörten ült a rendőrségi kihallgatószoba sötét magányában. Betonfalak vették körül, egy nagy tükör az egyik oldalon, egy asztal középen, valamint egy biztonsági kamera a sarokban. Keze össze volt bilincselve, mozogni nem igazán tudott. Egy rendőr lépett be, arcán maszkkal. Felkapcsolta a villanyt és helyet foglalt vele szemben. Harkányi Lajos rendőralezredes volt a mellényére írva. – Elvesztem – gondolta Lia. – Mindezt egy apró hülyeségért.

         – Asszonyom, egy kérdésem van csupán.

A szája nem látszott, szemei metszően élesnek és érzelemmentesnek tűntek miközben beszélt.

– Miért tette?

         – Én... én...

         – Jogában áll hallgatni...

         – Én csak...

         – ... de amit mond, az felhasználható maga ellen. Megértette amit mondtam? – a nő bólintott.

         – Én csak rendet akartam rakni – mondta, és elsírta magát.

Kicsivel korábban

         A családi házban éppen reggelihez készülődtek. A gyerekek fel-alá szaladgáltak, a férje munkába indult és a papírjait keresgélte. Lia a tányérokkal egyensúlyozott, a hűtőből kivett pár zöldséget és mustárt. A telefont a válla közé szorítva beszélt.

         – Értem, uram. Igen, uram. Úgy lesz, uram. Megoldjuk, összehívom a többieket egy konferenciabeszélgetésre tíz órakor. Igen. Úgy lesz. Megértettem.

Letette a telefont, az ételt tányérokra rakta. – Hogy szakadna rád a Gellért-hegy, te barom – mormolta magában. A gyerekek továbbra is az asztal körül futkároztak.

         – Állítsátok le magatokat! Megállj, ha mondom!

A gyerekek megtorpantak.

– Nyomás összekészíteni a házit.

         – De anya! Azt mondtad megcsinálod, én nem tudok excel táblát készíteni – mondta a  a hétéves Dávid.

         – Mi az, hogy ekszel? – kérdezte az egy évvel fiatalabb Fanni.

         – Ó, hogy a... – Lia a plafonra emelte tekintetét és a laptophoz szaladt. Szólt a legnagyobb lányának, Rékának, hogy segítsen a reggeli elkészítésben. A gyerekek nemsokára együtt tapicskoltak a mosogatónál és valami rigmust szavaltak. A hasára tette a kezét. A legkisebb is sokat mocorgott ma reggel. Lia hat hónapos veszélyeztetett terhes volt. Behívták a kórházba vizsgálatokra, de úgy döntött, a karantén miatt inkább otthon marad. Férje is otthonról dolgozott, próbált segíteni, de a gyerekek egyszerűen nem fogadtak szót neki. Liának külföldi munkái is voltak, ezeket neten keresztül próbálta megoldani. Nem mondhat fel, mert akkor még ez a kis bevétel is megszűnne, amit a német munka jelentett.

         Megnézte az éjjel megírt leckéket. Mappákba rendezte, kimásolta a tanárok email címét és egyenként elküldte a mellékleteket. Ezt a baromságot nevezik digitális oktatásnak. A tanárok kiadják a feladatokat, a szerencsétlen gyerekek pedig nem tudják otthon megoldani. Ha nincs időben feltöltve, igazolatlan hiányzás. Így viszont neki kell elkészítenie mindent! Megértette a tanárok nézőpontját, de a rendszer ebben a formában teljesen működésképtelen, csak egy kényszer szülte pótcselekvés. Az otthoni munka eddig is elviselhetetlen volt, ez csak hab a tortán – gondolta.

         A gyerekek az étellel játszottak, egymást csapdosták az asztalnál.

         – Elég legyen! – fordult feléjük kiabálva. Megenni a reggelit és mars a gépek elé! Mindjárt iskola. Ne kelljen kétszer mondanom!

Férje a másik szobában tárgyalt távoli, ismeretlen emberekkel, akiket sose látott még és valószínűleg nem is fog. Neki is mindjárt kezdődik a meeting és még mindig pizsamában van. A kicsi megint rúgott egyet.

– Megőrülök. Nem kapok levegőt – gondolta és kiment a családi ház verandájára. Szívott pár mély levegőt és próbált megnyugodni. Talán pánikroham? Vagy valami olyasmi – gondolta. A szíve hevesen vert.

         Visszament a lakásba és a tanítási órák után ráparancsolt a kicsikre, hogy szedjék össze a szétszórt játékokat. Felbukott egy lego várban. Felkiáltott az éles, szúró fájdalomtól. A lakásban tarthatatlan rendetlenség uralkodott.

         – Elegem van! – ordította magából kikelve. – Azonnal rakjatok rendet!

         – De anyaaaa! – nyűgtek a kölykök.

         – Nincs „de anya”, nyomás! Ez elviselhetetlen. Ekkora kupleráj nincs a világon. Ebben élünk egy hónapja. Rend a lelke mindennek! – parancsolta.

         – Rendalelke, rendalelke, rendalelke – szavalta utána a legkisebb játékosan, majd a többiek is beszálltak, kórusban ismételgetve, már komolytalanná fordítva az előbb elmondottakat. Az idegein táncoltak.

         ­­– Tűnés! – szólt rájuk ellentmondást nem tűrően és a szobájuk felé mutatott. Elnémultak. Magukat vonszolva a szobájukba vonultak és rendrakást mímeltek. 

         Estefelé mérgesen konstatálta, hogy a hűtő szinte teljesen üres. A férje munka után ledőlt a kanapéra, rá nem számíthat. Egyébként is összevesztek a múlt éjjel, azóta nem is nagyon beszélnek. Az elmúlt egy hónapban az élete látványosan kezdett darabokra hullni és fogalma sem volt, mikor és mitől javulhatna a helyzet. A vírus szabadon tombolt, neki pedig nagyon kellett vigyáznia. Akkor is el kell menni bevásárolni, jön a négynapos ünnep, nincs mese. Elmegy egyedül. Rékát megbízta, hogy vigyázzon a testvéreire. A szatyrokat berakta a kocsiba, felvette az orvosi maszkot, kesztyűt, és elindult a közeli bevásárlóközpontba.

         Útközben azon morfondírozott, hogyha nem lenne ekkora felfordulás, ez az egész elviselhető lenne. De az, hogy a mosást, vasalást, főzést és tanulást is neki kell csinálnia – miközben a munkájában hetekkel van elmaradva –, azt sehogy se tudja elfogadni. Rendre és átláthatóságra van szüksége. Rendszert kell vinni a hétköznapokba. Sírni szeretett volna, de nem jöttek a könnyek, csak a kormányt markolta és mereven nézett előre. Rendet fog rakni. Mindenképpen. Rendalelke. Elmosolyodott a gyerekei csínjain. Néha nehezére esett komolynak maradnia, mikor mérgesnek kellett előttük mutatkoznia.

Bevásárlókocsival sétált a bolt végtelen sorai között. Álmodozva tolta maga előtt, maszkos embereket vették körül amerre csak ment. Csak a szemük látszott ki, de még azt is elkapták róla, a levegővételt is visszatartották, ahogy elmentek mellette. Nincs érintkezés, nincs levegő. Nincsenek emberek se, csak potenciális fertőzöttek. Ez egy rémálom.  

Unottan pakolt be ezt-azt, amire szüksége volt a családnak. Megállt egy konzervdoboz installáció mellett a sarkon. Piramisként volt egymásra rakva a sok étel. Elgondolkodott magában, arrébb tolta a kocsit és nem volt képes levenni a szemét a gondosan egymásra pakolt fémdobozokról. A kísértés annyira erős volt, hogy úgy érezte, ha nem érintheti meg, azonnal összeesik és itt hal meg a bolt padlóján. Mutatóujjával lassan közelített az egyik középső melegszendvics krém felé (most akciós, csak 259 forint) és óvatosan megnyomta. Mint amikor az ember kippukasztja a levegővel töltött buborékfóliát. Apró, gyenge kis mozdulat, mégis leírhatatlan, bűnös élvezet. A konzervdoboz-piramis nagy zajjal dőlt össze, hirtelen nagy levegőt kellett vennie, olyan erősnek érezte magát, mint eddig sosem. Az emberek megálltak a sorok között és döbbenten nézték. Lia mosolygott. Végigment a sajt és tejtermékek polcain. Kezét a polcok mélyére suvasztotta ahogy előre haladt. Sajtok, joghurtok, tejfölök és vajkrémek zuhantak a mélybe csodás összevisszaságban. Nem volt megállás. Virslik, húsipari termékek, óriás szafaládék emelkedtek a magasba, hogy aztán a padlón guruljanak szerteszét. A többi vásárló egy ideig döbbenten nézte az ámokfutást, majd egy maszkos férfi óvatosan a péksütemények pultjához lépett. Repültek a zsemlék, omlottak a kenyerek és foszlottak a kalácsok. Fokozatosan ragadt át ez a fura láz az összes emberre, a boltban felszabadultak a gátlások, az ételpusztítás soha nem látott méreteket öltött. Gyerekek dobálták egymást süteményekkel, nagymamák játszottak mediterrán gyümölcsgurító versenyt. Óriás pultok dőltek jobbra-balra, még a személyzet is részt vett a játékban. Riasztották a rendőrséget. Az egyenruhás rendvédelmi szervek nemsokára elárasztották az üzlethelyiséget. A vitustánc ellenállhatatlan ereje rájuk is hatott, nem volt kivétel. Perceken belük ők is kajacsatát tartottak az egyik sarkon, felrázott szénsavas üdítőkkel locsolták egymást, mint a tűzcsapoknál játszó gyerekek, egy fülledt nyári délután. Végül a terrorelhárítási központ vetett véget a randalírozásnak, bilincsbe verve vittek el közel száz embert. A lepusztult bevásárlóközpont borzasztóan festett, de a lefogott vásárlók arcán mosoly tükröződött. Mindenkit rabosítottak, Liát egy furgonnal a Markó utcába vitték.

*

         Lia összetörten ült a rendőrségi kihallgatószoba sötét magányában.

         – Asszonyom, egy kérdésem van csupán – szólt a rendőralezredes. A szája nem látszott, szemei metszően élesnek és érzelemmentesnek tűntek miközben beszélt. – Miért tette?

         – Én... én...

         – Jogában áll hallgatni...

         – Én csak...

         – ... de amit mond, az felhasználható maga ellen. Megértette amit mondtam?

A nő bólintott.

         – Én csak rendet akartam rakni – mondta, és elsírta magát. Végre eleredtek a könnyei, felszabadultan zokogott a pár órás nevetés után. Erre most tényleg nagy szüksége volt.