Galicz
Kamilla
Elég volt
–
Megint magunkra haragítottuk Ngenechént – mormogta magában Piouí, amikor meglátta a füstölgő
Lonquimayt. Az indián egy tisztáson állt, szálegyenes alakját hátulról
perzselte Antu, a Nap szelleme, mellette hűséges társa, Kauró, egy fiatal
kodkod szemlélte a látványt hatalmas, a sötétben villódzó szemeivel. A vulkán
szájából vékony füstcsík szállt fel, tapasztalatlan szem számára alig
észrevehető, ám ő úgy ismerte szülőföldjét, mint a saját testét és azonnal
észrevette nemcsak magán, de az őt körbeölelő anyatermészeten is, ha valami
gyötörte. Ez utóbbit pusztító veszély fenyegette, amely egyelőre a kráter
felett tekergő szürke kígyó formájában jelent meg, de Piouí pontosan tudta,
Pillan, a szeszélyes tűz- és viharisten bármikor rászabadíthatja haragját az
öntörvényű mapucsékra és Ngenechén, a főisten nem fogja megakadályozni a
pusztítást.
Talán azért haragudott meg rájuk, mert számos törzsfőnök
eladta magát a chilei kormánynak, szégyent hozva ezzel őseikre, akik életüket
áldozták a függetlenségük megtartásáért a kackiás bajszú, peckesen lovagló
konkvisztádorok elleni harcokban. A háború jelentette a mapucsék történelmének
mozgatórugóját, akiknek emberemlékezet óta nemcsak a szülőföldjük
kegyetlenségével kellett folyamatosan küzdeniük, de még az idegen hódítóktól is
meg kellett védeniük azt, ami az anyatermészet dúlásai után megmaradt. Ngenechén
nem volt kegyes alattvalóihoz, akiknek a büszkeségét hol a föld morajaival, hol
Pillannal, hol Antuval szövetkezve akarta megtörni. A mapucsék azonban minden
sorscsapás után erősebben, bátrabban és büszkébben álltak fel, ezért Ngenechén
hataloméhes népek lelkét mételyezte meg, hogy vonuljanak a mapucsék ellen, az
inkák, a konkvisztádorok és a chileiek magatehetetlen bábok voltak csupán a
főisten mindenható kezében.
A mapucsék azonban továbbra is birtokolták őseik földjét,
amely bár holdtöltéről holdtöltére egyre fogyatkozott, menedéket adott az
isteneivel folyamatosan harcoló népnek. Ezt a menedéket fenyegette az ébredő
Lonquimay, amely emberemlékezet óta mozdulatlanul figyelte a környékén élő
mapucse törzsek küzdelmeit. Piouínak nem jutott eszébe, hogy Uaruca, Curacautín
falu machija bármikor is mesélt volna a vulkánról, amelyet eddig a
kicsiny közösségük védőbástyájának hitt. A férfi, faluja egyik legbátrabb
harcosa, életében először elbizonytalanodott. Eredetileg azzal a küldetéssel
bízták meg, hogy a vulkán túloldalán élő törzseknek vigye hírül, hatalmas sereg
indult ellenük Santiagóból, amely nem hagy maga után mást, csak halált és
pusztulást. Indulás előtt Uaruca, Curacautín sámánasszonya megeskette újszülött
fia életére, hogy véghezviszi a küldetést, mielőtt Kuyén, a Hold szelleme ismét
teljes alakjában tündököl az égen. Ha visszatér dolga végezetlenül, újszülött
fiát áldozza fel, ellenkező esetben azonban azt kockáztatja, hogy nem tér
vissza időben, mielőtt a vulkán kitörne.
Kauró a lábához dörgölőzött, mintha kitalálta volna a férfit
gyötrő kételyeket. Piouí megvakarta a kodkod füle tövét, amitől az állat
felbátorodott és odanyomta nedves orrát az indián kérges tenyerének:
–
Mit
akarsz mondani, Kauró? – kérdezte Piouí. Gyakran társalgott vele, mert
leleményes fajtájának egyik legértelmesebb példánya volt és szikrázó
macskaszeméből sokszor olvasta már ki az igazságot. A kodkod egy darabig állta
az indián fürkésző tekintetét, majd a tűzhányóra pillantott, aztán abba az
irányba fordult, ahonnan jöttek, végül ismét a férfira nézett. Piouí azonnal
megértette:
–
Barátom,
menj vissza a faluba, vidd hírül Uarucának, hogy a Lonquimay ébredezik, én
folytatom az utam. – Kauró a mancsával előre nyúlt, mintha azt mondta volna, végre
megértettél, emberfia, majd fürge szökkenésekkel eltűnt a hatalmas araukáriafenyők
között. Piouí még hosszan nézett az állat után, majd tovább indult. Megkétszerezte
sebességét és megfelezte a pihenésre szánt időt, hogy minél gyorsabban
teljesíthesse küldetését és visszatérhessen földijeihez. Fél szeme mindig a
vulkánon nyugodott, amelyből napról napra egyre vastagabb füstkígyó szállt
felfelé.
A szomszéd
törzsek riadalommal vegyes gyanúval fogadták a rossz hírek vivőjét, ám a
Santiagóból induló halálmenet eltörpült az ébredő Lonquimay jelentette
veszélyhez képest. Már nem sok kellett, hogy Kuyén ismét kikerekedett formában
jelenjen meg az éjszakai égbolton, Piouínak pedig még egy törzset meg kellett
látogatnia, mielőtt ismét Curacautín felé vehette volna az irányt. Az egyik machi
hálából chia főzettel töltötte meg a kulacsát, amiből elég volt egy
kortyot innia, és máris új erőre kapott. Küldetése utolsó állomására érve a
helyi sámánasszony elé járult, sietve megerősítette a híreket, amelyekről már
kétes szófoszlányok elérték a falut, majd a machi áldását és engedelmét
kérve távozott. A sámánasszony mély meghajlással köszönte meg veszedelmes
vállalkozását, majd egy intéssel szélnek eresztette, és megparancsolta a falu
férfijainak, hogy egész éjjel verjék a kultrunokat, ritmust és erőt adva
Piouínak a mielőbbi visszatéréshez.
Mire Piouí ismét
megkerülte a Lonquimayt, a tűzhányó már szüntelen okádta magából a füstöt,
olykor hatalmasakat mordult, hogy a föld is beleremegett, és széndarabokat
köpködött magából. Az indián holdtöltekor tért vissza Curacautínba, és még be
sem ért a faluba, Kauró már elébe szaladt és körülötte ugrálva követte őt
egészen Uaruca sátráig. A férfiak és asszonyok köré gyűltek, a tömegben
megpillantotta asszonyát, Azuarít, karján pedig fiukat, Paurét. Azuarí
rámosolygott és felemelte a csecsemőt, akinek a szeméből végtelen nyugalom
sugárzott, mintha nem fenyegetné életét egyszerre több oldalról halálos
veszedelem. Uaruca a sátor előtt várta, Piouí leborult előtte, úgy jelentette
küldetésének teljesítését. A pumaszemű sámánasszony némán hallgatta a követ
beszámolóját a többi törzs reakciójáról és a vulkán jelenlegi állapotáról, majd
elrendelte, hogy hozzák elébe a falu tutrukáját. Két férfi elsietett, és
kisvártatva alázatos mozdulatokkal a machi elé fektették a kürtöt. A
pöttöm asszony játszi könnyedséggel a szájához kapta, és erősen megfújta a tutrukát.
A
hangszerből földöntúli robaj áradt ki és töltötte meg a falu levegőjét. A
jelenlévők csontjai is beleremegtek a dörejbe, ami oly elemi erővel hatott,
mintha egyenesen Ngenechént akarta volna megszólítani azt dübörögve, Elég volt.
Uaruca pedig fáradhatatlanul fújta a kürtöt, mintha a lelkét küldte volna fel a
hangszeren keresztül a főistenhez. A falu népe leborult a vén sámánasszony
előtt, aki ismét bebizonyította, fizikai mérete ellenére hatalmas
természetfeletti erővel bír. Egész éjszaka így maradtak: a férfiak, nők és
gyermekek leborulva a machi körül, aki csak fújta és fújta a tutrukát.
Amikor Antu első sugarai megvilágították a sátrak tetejét, a kürt hirtelen
elhallgatott, az emberek felnéztek, mintha mély révületből ébredtek volna.
Uaruca megparancsolta Piouínak és két másik férfinak, hogy szerezzenek híreket
a Lonquimay állapotáról és a chilei seregről, és napnyugtáig térjenek vissza.
Piouí vállalkozott a tűzhányó meglátogatására és Kauró társaságában nekivágott
az előző nap megtett útnak.
Amikor az
araukáriák közül felbukkant a félelmetes tűzhányó, az indián meglepődve
konstatálta, hogy a füstfelhő eloszlott, a morajlások és földmozgások
abbamaradtak, és a vulkán oly békésen aludt, mint elődei idejében. Teljes
mértékben meg akart győződni arról, hogy a tűz istene, Pillan meghátrált Uaruca
dühétől, ezért felmászott a tűzhányó szájához, és belepillantott. Kauró végig
nyávogott mellette, azt üzenve, hogy teljesen felesleges utat tesznek meg és
kétségbe vonják a machi hatalmát, de Piouí nem szeretett félmunkát
végezni. A Lonquimay belseje ugyanolyan sötét és néma volt, mint mindig.
A férfi büszkén
az égre pillantott, beleköpött a tűzhányó szájába, majd visszafordult. Pihenőt
sem tartva visszatért, mire Antu utolsó sugaraival elbúcsúzott a földtől, hogy
átadja az eget a sápadtarcú Kuyénnek. A többi felderítő örömmel újságolta
Piouínak, hogy a múlt éjszaka, Perquenco előtt a santiagói sereg alatt megnyílt
a föld és elnyelte a pokolfajzatokat mind egy szálig. Visszatértek oda,
ahonnan jöttek – nyugtázta magában Piouí, miközben Azuarít és Paurét
magához ölelve ő is helyet foglalt a tűz körül, mint Curacautín valamennyi
lakója. Ngenechén két irányból akarta őket elpusztítani, de a mapucse falu
összefogott, és megvédte magát, azt üzenve a kegyetlen főistennek, Elég volt.
2020.
április 4.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése