A Szépírói Műhely tavaszi féléve megkezdődött. A kurzusra a felhívás itt olvasható. A Próza kurzus hallgatója, Szefcsik János azt a házi feladatot választotta, hogy egy képzeletbeli utazást tesz. Novellájának főhőse eljut Portugáliába, Cascaisba. Hogy miért is zarándokol oda? Ezt megtudjuk a novellából. Nagyszerű munka, köszönet érte.
Szefcsik János
A pokol szája
A férfi megérkezett Cascais-ba. Az öltözéke elnyűtt volt. Bozontos szakálla egybekeveredett hosszú hajával, ami csak a tarkóján nőtt, a feje teteje kopaszon csillogott a délutáni napsütésben. Jókora hátizsák húzta öregedő vállait.
Mindenki hajléktalannak nézte, hisz a férfi több hónapja gyalogolt egymagában.
A vándor elért egy turistáktól hemzsegő helyre. A tömegtől kissé távolabb letelepedett egy fa árnyékába. Hátát a fatörzsnek vetve szemlélte a nyüzsgést, az óceánt és a vízparton álló meredek sziklafalakat.
Amikor a lenyugvó nap erősen a szemébe tűzött, a nagy hátizsák belső rekeszéből elővette a telefonját. Bekapcsolta a készüléket. Ezt mindig ilyenkor, naplemente környékén tette meg.
A lassan ébredő képernyőn megnyitotta a helymeghatározó alkalmazást. A Boca do Inferno nevű helyen érte az este a készülék szerint.
Ezután megnyitotta az üzenetküldő appot, és a családi csetcsoportba bepötyögte:
Boca do Infernoban vagyok.
A beszélgetési előzményekben csak az ő üzenetei szerepeltek, azonban a négy kis fejecske bizonyította, hogy mindegyiket látta a csoport összes tagja, azaz a három gyereke és a bátyja.
Hónapokkal ezelőtt, amikor elindult, még minden nap lelkes reakciók és bíztató szövegek voltak az ő tömör üzenetei között, aztán eltűnt a lelkesedés, majd abbamaradtak a reakciók is.
Sebaj, ő kitartóan megírta minden nap, hogy éppen merre érte az éjszaka. Ezt ígérte, amikor elindult erre az utazásra.
Akkurátusan kikapcsolta a telefont, és visszatette a helyére. Ezzel a módszerrel elég volt két-három hetente tölteni a készüléket.
Ha már belenyúlt a hátizsákba, az ivóvizes termoszt kezdte keresni. Először nem az akadt a kezébe, hanem egy másik, egy jóval nagyobb termosz. Ezt szeretettel végigsimította. Egy pillanatra elmosolyodott, majd elővette a vizet tartalmazó kisebb fémhengert.
Kortyolt néhányat, és ahogy újra szétnézett az esti vörös izzásában, úgy érezte, itt ér véget az utazása.
Több hónapja indult el Pamplónából. Oda a bátyja egyik sofőrje vitte el.
– Rendes volt a bratyótól – gondolta magában. – Miatta szervezte erre az egyik fuvart, hogy az utazásra ne költsön pénzt, meg ne kerüljön bajba a határellenőrzéskor. Ha repülővel jön, a csomagját biztosan kiszúrják, és akkor magyarázkodhatott volna a nagyobb termosz miatt. Pedig pont ez volt a lényeg ebben az utazásban, a nagyobb termosz.
Így azonban gond nélkül megérkezett a gyaloglása kiindulópontjára. A bikafuttatásáról híres városban, Pamplonában lépett rá az El Caminora. Kezdetben sokan rótták együtt az utat. A zarándoktársak körülötte egytől-egyig kerestek valamit, megváltást, megvilágosodást vagy csak önmagukat. Ő csak végig akart menni ezen az úton, ha már annyit tervezgették a feleségével.
Hatvan évesen ez a séta kezdetben nem is volt könnyű. Az izületei recsegtek, ropogtak. A lábát minden nap új helyen törte fel a cipő. Néha az éjjeli szálláshelyek már megteltek, mire ráesteledett. Kénytelen volt még újabb öt-tíz kilométert botorkálni a sötétben, míg olyan zarándokszállást talált, ahol egy ágyon megpihenhetett.
A harmadik héten átesett a holtponton, és utána könnyebben viselte a nehézségeket. Addigra teljesen elnémult. Előtte sem volt szószátyár, de a vándorlás harmadik hetétől nem szólt egy szót sem. Ha mégis kommunikálni kényszerült, a jegyzetfüzetének a lapjaira írta angolul, amit közölnie kellett. Az El Caminón ez sem volt furcsa.
Végre elérkezett Saniago de Compostela-ba. Ő is bement a székesegyházba, ahol a legenda szerint Szent Jakab csontjait őrzik, de úgy érezte, még nem érte el a célját. Azon az estén a családi csoportba azt írta:
– Az El Camino végére értem, de tovább kell mennem.
Két napig dühös és aggódó üzenetek jöttek. Utána azonban semmi. Azóta nem reagálnak a napi helyzetjelzéseire. Nem értették meg, hogy a hátizsák, jobban mondva a hátizsákban cipelt nagy termosz még tovább akar menni.
Ezért a következő nap is gyalogolt. Maga sem tudta, hogy merre tart, csak arra figyelt, hogy az óceán mindig a jobb keze felől legyen.
Már teljesen más ember volt, mint az út kezdetén. Napi egyszer evett, leginkább zöldséget, gyümölcsöt, kenyeret.
Azt sem vette észre, mikor ért át Portugáliába. Az egyik boltban tudatosodott benne, hogy már nem a spanyol nyelv veszi körül.
Egyszer még a rendőrségre is bevitték. Azon a vidéken nem volt megszokott a gyalogló, lerongyolódott emberek látványa, mint az El Caminón. Bizonyára egy rémült, helyi lakos hívta rá a rendőröket. Azok bevitték az őrsre. Ott sem szólalt meg. Írásbeli válaszai némi tiszteletet váltottak ki.
A nagy termosz azonban kérdéseket vetett fel. Az egyik rendőr kinyitotta, és amikor porszerű anyagot talált benne, gyanakodva megkérdezte:
– Mi ez?
– A feleségem – írta röviden.
A rendőr arca ellágyult.
– Mióta voltak házasok?
– 40 éve.
Ez elég volt arra, hogy a rendőrök úgy tekintsenek rá, mint egy szent őrültre. Vacsorával kínálták, majd megengedték neki, hogy a fogdában lezuhanyozzon, és a kemény priccsen töltse az éjszakát.
Azóta is vándorolt, és most ide érkezett Cascais-ba.
Míg a férfi mindezt végiggondolta ott a fa tövében, aközben beesteledett, és jóleső szellő lengedezett a tenger felől.
A vándor újra beletúrt a hátizsákjába. Megitta a maradék vizét, majd utána kivette a táska mélyéről a nagy termoszt.
Közben késő éjszaka lett. A turisták eltűntek, csak a szél susogása és a Boca do Inferno mélyéről a hullámverés hangja hallatszott.
A férfi, hónapok óta először megszólalt:
– Látod, Babikám, ide is eljöttünk.
Éjfél után, amikor a dagály által felduzzasztott víz hangosan csapkodott a sziklafal mélyén, a férfi felállt a fa tövében. Ölébe vette a nagy termoszt, és a meredély széle felé sétált.
