A Szépírói Műhely tavaszi féléve folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra hallgatója, Hajnal Éva sajátos kaddist írt, amelyben "ki nem mondott szavakról" beszél. Ez a vers Lantay Évát, Szolláth Mihályt és Szegedi Csillát is inspirálta. Mind a négy vers olyan alkotás, amelyre érdemes felhívni a figyelmet. A költészet kommunikáció. És ez a kommunikáció most látványosan manifesztálódik. Gratulálok az alkotóknak!
Hajnal Éva:
Kaddis a ki nem mondott szavakért
Uram,
köszönöm neked, hogy ma is kiolvasztod zsigereinkből az igeneket,
a kikívánkozó nemeket, a sok helyén mondott voltaképpen-t!
A nyelv alá szorult szép vagyokat, a szeretlekeket,
a szájpadláson szöszmötölő szíveseneket,
a garat görbületei között motozó miérteket,
hogyanokat,
mikorokat.
A tulajdonképpen hegyeit.
Uram,
köszönöm, hogy a mai napon is előhívod a fogak között botorkáló boldoganokat,
a tenyerekben szorongó szívesen segítek hullámait!
Hálás vagyok, hogy újra kiegyengeted a máris jövök járdáit,
és elülteted a veled maradok erdejét!
Köszönöm a sok köszönömöt,
a hála lábnyomait,
a szilárd számíthatsz rámokat!
Elohim,
El Olam,
El Shaddai,
hálát adok Neked,
Adonáj!
*
Elohim: Isten, Istenség
El Olam: Örökkévaló Isten
El Shaddai: az Isten, aki több, mint elegendő, aki teljességgel elegendő, Mindenható Isten
Adonáj: Úr, Uram
-------------------------------------------------------------------------------
Lantay Éva:
A ki- és nem-mondott szavakért
Hajnal Évának
Köszönöm. Mint jó szülő, ki
biciklizni tanítja gyermekét,
te tudod,
mikor kell szabadjára engedni,
hogy végre kimondjam.
Mikor kell megfékezni,
hogy ki ne mondjam.
Köszönöm, hogy kimondtad helyettem,
amit én nem.
Köszönöm, hogy nem mondtad ki,
így én igen.
Most biciklizem
a kimondások és nem kimondások
között.
Ha hibázom,
bocsáss meg nekem.
------------------------------------------------------------------------------
Szolláth Mihály:
Kaddis az Úrért – eddig el nem mondott szavakkal
„…a mit a sötétben mondtatok, a világosságban fog meghallatszani;
és a mit fülbe sugtatok a rejtekházakban,
azt a házak tetején fogják hirdetni.” (Luk 12:3)
Uram, képzeld el, van egy olyan Univerzum, ahol mindenki mindent lát, nem úgy, mint itt, az általad teremtett világban, ahol csak Te látsz mindent, Uram.
Uram, képzeld el, hogy a mindentlátás nemcsak a külső dolgokra vonatkozik, hanem a szív mélyén rejtekező mindenre is. Éppen úgy, ahogy Te látsz minket Uram: ott mindenki mindent lát, érez… és tud. Ott nemcsak Teremtőjük mindentudó, Uram.
Uram, képzeld el, hogy ott az értelmes és érző lények, mindennek tudják az okát, és mindent megértenek. És ezért szinte sosem beszélgetnek egymással, ahogy Te sem szólsz mihozzánk (na jó, nagy-nagy ritkán mégis), és csak ülnek az alkonyatban a háztetőkön a pergola alatt és teáznak, mert tea és kávé ott is van, Uram.
Uram képzeld el, hogy ebben a másik Univerzumban ezért nincsen bűn – hiszen mindenki mindent tud, és ezért még mindenhatónak sem kell lenni az ottani Teremtőnek…, nincs olyan, amit meg kellene tiltani, torolni, bosszulni… Uram.
Uram, talán el kellene oda utaznod, vizitáld meg őket kérlek, majd gyere vissza és mutasd be, hogy bár végtelenül öreg vagy, de tudsz még tanulni, sőt akár feltámadni is, Uram.
Uram, ha esetleg elmennél és nem tudnál visszatérni valamiért tanulmányutadból, akkor csak annyit mondanék: előbb-utóbb meg fogjuk tanulni még Nélküled is, hogyan mondjunk el mindent egymásnak, ugyanis már sokan tudják, hogy az el nem mondott szavakban rejtezik a bűn.
Az a Kígyó fészke, tudtad, Uram?
------------------------------------------------------------
Szegedi Csilla:
Kaddis a ki nem mondott szavakért
Hajnal Évának
Nem emlékszem,
mikor zártam össze először
a fogak rácsát
a számba toluló őszinte szavak előtt,
nem emlékszem,
mikor tereltem szavaimat először homályos kerülőutakra
ahelyett,
hogy pajzsként emeltem volna őket magam elé –
nem emlékszem, mikor váltottam magam először aprópénzre.
A faragott, hajlított, idomított szavakból aztán
történetek épültek,
melyek meséltek,
de mindig csak úgy és annyit, hogy a valósághoz ütődve
ne vessenek szikrát.
Vajon honnan bugyog fel
ez a mindent bekormozó félelem,
amely a csorbítatlan szavakat úgy fojtja meg,
akár a nem kívánt macskakölyköket?
Honnan ez a csontokban sercegő rémület,
amely újra és újra dezertálásra késztet?
A dédapám nem köhögte föl
a döbbenet torkába szorult szavait
azon a júniusi reggelen,
amikor a kerítés mögül nézte a főutcán
végighajtott menetet.
A nagyapám nem köpte ki
azokat a véresre vert szavakat,
amikor másnap reggel hazaért
a téesz irodáról.
A nagyanyám nem zokogta szavakká
riadalmát,
amikor az alkut nem ismerő nincstelenség
tizenhat évesen feleségnek eladta.
Én is hallgatok.
Nem ordítok a fuldokló utolsó erejével.
Inkább mindent iróniába mártok,
és legyintek arra, ami jön.
Az elharapott,
torokban szétköszörült,
szívbe tokosodott,
szélbe pazarolt,
félelembe temetett,
megtagadott,
megcsalt,
abortált
szavak
meg csak gyűlnek, egyre gyűlnek.
