Szépírói kurzus 2020/tavasz/22 - Nagy Imre elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Nagy Imre naplót, illetve "kvázi" naplót írt, ez is az egyik házi feladat volt a félév során. Szerettem olvasni, ajánlom mindenkinek.  


Nagy Imre

Hat nappal később

2018. május 16, szerda

Nem is tudom.

2018. május 17, csütörtök

Tegnap Anna korán kelt. Mire magamhoz tértem Ő már végzett is a fürdőben, és majdnem teljesen felöltözött. Amikor megkérdeztem, mire ez a sietség, válasz helyett rákérdezett a költözésre, hogy intéztem-e. Mondtam neki, hogy minden oké, ne aggódjon! A hétvégén költözünk. Elkértem a főnöktől a kisfurgont, meg szóltam Győzőnek is, ha tud, segítsen már. Tud. Nincs sok holmink, elegen leszünk.

Nagyon megörült a válasznak, szinte megtáltosodott. Alig bírtam vele egész reggel. Mikor aztán Pestre értünk, leszállás előtt megragadta a karom, és ezt a füzetet nyomta a kezembe.
„Ez egy napló. Nekem is van. Ez a tied. Szeretném, ha írnál rólunk!” Köpni-nyelni nem tudtam. Hova gondol? Én erre képtelen vagyok! És egyébként sincs, se időm, se energiám ilyen ostobaságokra! De, nem akartam éppen most elkeseríteni! Nem szóltam, csak bólintottam, és eltettem a füzetet.

Este a kezembe akadt, és persze, hogy nem jutott eszembe semmi, azon kívül, hogy baromi fáradt vagyok.

Ahogy most is. Nyomás feküdni! Holnap elkéredzkedek. Korábban jövök haza, mert még rengeteg dolgot nem raktunk össze.

Erzsi öt napja egyfolytában sír. Gyötrelem az egész, pedig örülnöm kéne, hogy végre! Majd csak túl leszünk ezen is!

2018. május 18, péntek

Kész minden, és mindenki. Most már Anna is sír. Én meg? Én meg írom ezt a kibaszott naplót. Mert nem tudok jobbat. Holnap költözünk. VÉGRE!

2018. május 19, szombat

Reggel Győző a megbeszélt időben, pont 8.00-kor megérkezett. Annával már két órája fenn voltunk, és egy félórával előtte elkezdtünk lehordani a cuccokat. Kipakoltuk az összes holmit a folyosóra, meg a lépcsőházba. Csendben, hogy a szomszédokat fel ne zavarjuk. Erzsi ki sem nyitotta az ajtaját. Bent gubbasztott, zokogott végig. Néha hallottam, ahogy kifújja az orrát. Nem szeretem, de azért nagyon megsajnáltam.

Anna meg egyre csak sürgetett, hogy még ezt is, meg azt is. Megdöbbentett, hogy nem foglalkozik az anyjával.

Csaknem húsz perc alatt minden felkerült. Anna bement elköszönni Erzsitől. Amikor visszajött, látva hogy én is készülök, megragadta a kezem, és leintett: „Most inkább ne!”

Megkönnyebbültem. A fenének se volt hozzá kedve!

Délután aztán pakolás közben, csak úgy félvállról oda vetette: „Ma még hazamegyek Anyuhoz.”

Hirtelen nem tudtam mit mondjak, de hát, megértem, na. Ez van. És egyébként sem tehetek mást.

Nem így képzeltem az első éjszakát.

2018. május 20, vasárnap

Anna csak késő délután, úgy négy körül érkezett. Nem sokat beszélt. Halvány, gyűrött és sápadt volt az arca. Szemei vörösen izzottak. Látszott rajta, hogy rengeteget sírt.

Sajnálom! Én számítottam erre. Gondoltam, hogy így lesz, de azt nem, hogy ennyire megijeszt. Még pár perccel ezelőtt is azt hittem, most rögtön kapja magát, és hazarohan.
Vacsora közben – már, ha azt vacsorának lehet nevezni, mert csak turkálta az ételt – állandóan a polcot leste. Teljesen kikészített!

Az előbb aztán odajött, megcsókolt és azt mondta, hogy megy fürödni, aztán meg lefekszik, mert rettenetesen fáradt! Persze, hogy az, szegénykém! Már alszik is.

Hm, most meg én nem tudok aludni. Itt ülök a konyhában, és körmölök. De már ebből is kifogytam. Rettenetes űrt érzek!

2018. május 21, hétfő

Bent a srácok egész nap poénkodtak, hogy „most aztán, megy a hajcihő”, meg hogy ez az ágy is „recseg?", meg egyéb férfibaromságok. Nem mondom, azért jól szórakoztam, de egy idő után már sok volt. Délutánra majdnem depressziós lettem.

Anna hétkor végzett. Beugrottunk még a sarki Mekibe, meg a Sparba gyümölcsléért, WC papírért, szalvétáért, kenyérért, meg ilyenekért. A végén kétezret elköltöttünk. Nem sok, de ha belegondolok, hogy még húsz napot ki kell húznunk a hónapban harmincból, akkor bizony az. Holnaptól mindenképpen vezetnünk kell valami könyvelés félét, különben nagyon elúszunk. Megkértem Annát, hogy csinálná ő, mert a pénzt általában ő kezeli, és így jobban tudja, hogy állunk. Belement.

2018. május 22, kedd

Voltam a bankban. Felvettem az utolsó ötvenezret. Holnap találkozom Schneiderrel, és odaadom neki.

Nagy meglepetésünkre Annát felhívta Gábor, hogy átutalt neki némi kézpénzt. Negyvenezret.

Ez nagyon jó! Bár, tudom, ebből max. tíz a miénk, de nem baj. Ez is több a semminél. Plusz ötszáz minden nap!

2018. május 23, szerda

Találkoztam Schneiderrel. Odaadtam neki a pénzt. Tök közömbösen elvette, és már rohant is tovább. Jól gondoltam, neki az tényleg nem számít.

Miután elment Annát felhívtam, hogy minden rendben ment. De nem vette fel, foglaltat jelzett.
Később visszahívott, és csak kurtán annyit mondott, hogy tudja. Nem értettem.
Aztán kiderült, hogy ő is beszélt Schneiderrel, aki nagyon sajnálta, hogy annyira sietnie kellett. Meg hogy, esetleg, ha Anna ráérne, délután a kapukódot átírhatnák.

Két perc alatt megvoltak vele.

Kicsit mérges lettem, mert akkor ezt mi ketten is meg tudtuk volna csinálni. Na, mindegy. Manager létére elég szétszórt a fazon!

Szépírói kurzus 2020/tavasz/21 - Galicz Kamilla elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Galicz Kamilla házi feladatként indiántörténetet írt. Kiváló novella, örömmel közlöm. 

Galicz Kamilla

Elég volt

–       Megint magunkra haragítottuk Ngenechént – mormogta magában Piouí, amikor meglátta a füstölgő Lonquimayt. Az indián egy tisztáson állt, szálegyenes alakját hátulról perzselte Antu, a Nap szelleme, mellette hűséges társa, Kauró, egy fiatal kodkod szemlélte a látványt hatalmas, a sötétben villódzó szemeivel. A vulkán szájából vékony füstcsík szállt fel, tapasztalatlan szem számára alig észrevehető, ám ő úgy ismerte szülőföldjét, mint a saját testét és azonnal észrevette nemcsak magán, de az őt körbeölelő anyatermészeten is, ha valami gyötörte. Ez utóbbit pusztító veszély fenyegette, amely egyelőre a kráter felett tekergő szürke kígyó formájában jelent meg, de Piouí pontosan tudta, Pillan, a szeszélyes tűz- és viharisten bármikor rászabadíthatja haragját az öntörvényű mapucsékra és Ngenechén, a főisten nem fogja megakadályozni a pusztítást.

Talán azért haragudott meg rájuk, mert számos törzsfőnök eladta magát a chilei kormánynak, szégyent hozva ezzel őseikre, akik életüket áldozták a függetlenségük megtartásáért a kackiás bajszú, peckesen lovagló konkvisztádorok elleni harcokban. A háború jelentette a mapucsék történelmének mozgatórugóját, akiknek emberemlékezet óta nemcsak a szülőföldjük kegyetlenségével kellett folyamatosan küzdeniük, de még az idegen hódítóktól is meg kellett védeniük azt, ami az anyatermészet dúlásai után megmaradt. Ngenechén nem volt kegyes alattvalóihoz, akiknek a büszkeségét hol a föld morajaival, hol Pillannal, hol Antuval szövetkezve akarta megtörni. A mapucsék azonban minden sorscsapás után erősebben, bátrabban és büszkébben álltak fel, ezért Ngenechén hataloméhes népek lelkét mételyezte meg, hogy vonuljanak a mapucsék ellen, az inkák, a konkvisztádorok és a chileiek magatehetetlen bábok voltak csupán a főisten mindenható kezében.

A mapucsék azonban továbbra is birtokolták őseik földjét, amely bár holdtöltéről holdtöltére egyre fogyatkozott, menedéket adott az isteneivel folyamatosan harcoló népnek. Ezt a menedéket fenyegette az ébredő Lonquimay, amely emberemlékezet óta mozdulatlanul figyelte a környékén élő mapucse törzsek küzdelmeit. Piouínak nem jutott eszébe, hogy Uaruca, Curacautín falu machija bármikor is mesélt volna a vulkánról, amelyet eddig a kicsiny közösségük védőbástyájának hitt. A férfi, faluja egyik legbátrabb harcosa, életében először elbizonytalanodott. Eredetileg azzal a küldetéssel bízták meg, hogy a vulkán túloldalán élő törzseknek vigye hírül, hatalmas sereg indult ellenük Santiagóból, amely nem hagy maga után mást, csak halált és pusztulást. Indulás előtt Uaruca, Curacautín sámánasszonya megeskette újszülött fia életére, hogy véghezviszi a küldetést, mielőtt Kuyén, a Hold szelleme ismét teljes alakjában tündököl az égen. Ha visszatér dolga végezetlenül, újszülött fiát áldozza fel, ellenkező esetben azonban azt kockáztatja, hogy nem tér vissza időben, mielőtt a vulkán kitörne.

Kauró a lábához dörgölőzött, mintha kitalálta volna a férfit gyötrő kételyeket. Piouí megvakarta a kodkod füle tövét, amitől az állat felbátorodott és odanyomta nedves orrát az indián kérges tenyerének:

–       Mit akarsz mondani, Kauró? – kérdezte Piouí. Gyakran társalgott vele, mert leleményes fajtájának egyik legértelmesebb példánya volt és szikrázó macskaszeméből sokszor olvasta már ki az igazságot. A kodkod egy darabig állta az indián fürkésző tekintetét, majd a tűzhányóra pillantott, aztán abba az irányba fordult, ahonnan jöttek, végül ismét a férfira nézett. Piouí azonnal megértette:

–       Barátom, menj vissza a faluba, vidd hírül Uarucának, hogy a Lonquimay ébredezik, én folytatom az utam. – Kauró a mancsával előre nyúlt, mintha azt mondta volna, végre megértettél, emberfia, majd fürge szökkenésekkel eltűnt a hatalmas araukáriafenyők között. Piouí még hosszan nézett az állat után, majd tovább indult. Megkétszerezte sebességét és megfelezte a pihenésre szánt időt, hogy minél gyorsabban teljesíthesse küldetését és visszatérhessen földijeihez. Fél szeme mindig a vulkánon nyugodott, amelyből napról napra egyre vastagabb füstkígyó szállt felfelé.

A szomszéd törzsek riadalommal vegyes gyanúval fogadták a rossz hírek vivőjét, ám a Santiagóból induló halálmenet eltörpült az ébredő Lonquimay jelentette veszélyhez képest. Már nem sok kellett, hogy Kuyén ismét kikerekedett formában jelenjen meg az éjszakai égbolton, Piouínak pedig még egy törzset meg kellett látogatnia, mielőtt ismét Curacautín felé vehette volna az irányt. Az egyik machi hálából chia főzettel töltötte meg a kulacsát, amiből elég volt egy kortyot innia, és máris új erőre kapott. Küldetése utolsó állomására érve a helyi sámánasszony elé járult, sietve megerősítette a híreket, amelyekről már kétes szófoszlányok elérték a falut, majd a machi áldását és engedelmét kérve távozott. A sámánasszony mély meghajlással köszönte meg veszedelmes vállalkozását, majd egy intéssel szélnek eresztette, és megparancsolta a falu férfijainak, hogy egész éjjel verjék a kultrunokat, ritmust és erőt adva Piouínak a mielőbbi visszatéréshez.

Mire Piouí ismét megkerülte a Lonquimayt, a tűzhányó már szüntelen okádta magából a füstöt, olykor hatalmasakat mordult, hogy a föld is beleremegett, és széndarabokat köpködött magából. Az indián holdtöltekor tért vissza Curacautínba, és még be sem ért a faluba, Kauró már elébe szaladt és körülötte ugrálva követte őt egészen Uaruca sátráig. A férfiak és asszonyok köré gyűltek, a tömegben megpillantotta asszonyát, Azuarít, karján pedig fiukat, Paurét. Azuarí rámosolygott és felemelte a csecsemőt, akinek a szeméből végtelen nyugalom sugárzott, mintha nem fenyegetné életét egyszerre több oldalról halálos veszedelem. Uaruca a sátor előtt várta, Piouí leborult előtte, úgy jelentette küldetésének teljesítését. A pumaszemű sámánasszony némán hallgatta a követ beszámolóját a többi törzs reakciójáról és a vulkán jelenlegi állapotáról, majd elrendelte, hogy hozzák elébe a falu tutrukáját. Két férfi elsietett, és kisvártatva alázatos mozdulatokkal a machi elé fektették a kürtöt. A pöttöm asszony játszi könnyedséggel a szájához kapta, és erősen megfújta a tutrukát.

A hangszerből földöntúli robaj áradt ki és töltötte meg a falu levegőjét. A jelenlévők csontjai is beleremegtek a dörejbe, ami oly elemi erővel hatott, mintha egyenesen Ngenechént akarta volna megszólítani azt dübörögve, Elég volt. Uaruca pedig fáradhatatlanul fújta a kürtöt, mintha a lelkét küldte volna fel a hangszeren keresztül a főistenhez. A falu népe leborult a vén sámánasszony előtt, aki ismét bebizonyította, fizikai mérete ellenére hatalmas természetfeletti erővel bír. Egész éjszaka így maradtak: a férfiak, nők és gyermekek leborulva a machi körül, aki csak fújta és fújta a tutrukát. Amikor Antu első sugarai megvilágították a sátrak tetejét, a kürt hirtelen elhallgatott, az emberek felnéztek, mintha mély révületből ébredtek volna. Uaruca megparancsolta Piouínak és két másik férfinak, hogy szerezzenek híreket a Lonquimay állapotáról és a chilei seregről, és napnyugtáig térjenek vissza. Piouí vállalkozott a tűzhányó meglátogatására és Kauró társaságában nekivágott az előző nap megtett útnak.

Amikor az araukáriák közül felbukkant a félelmetes tűzhányó, az indián meglepődve konstatálta, hogy a füstfelhő eloszlott, a morajlások és földmozgások abbamaradtak, és a vulkán oly békésen aludt, mint elődei idejében. Teljes mértékben meg akart győződni arról, hogy a tűz istene, Pillan meghátrált Uaruca dühétől, ezért felmászott a tűzhányó szájához, és belepillantott. Kauró végig nyávogott mellette, azt üzenve, hogy teljesen felesleges utat tesznek meg és kétségbe vonják a machi hatalmát, de Piouí nem szeretett félmunkát végezni. A Lonquimay belseje ugyanolyan sötét és néma volt, mint mindig.

A férfi büszkén az égre pillantott, beleköpött a tűzhányó szájába, majd visszafordult. Pihenőt sem tartva visszatért, mire Antu utolsó sugaraival elbúcsúzott a földtől, hogy átadja az eget a sápadtarcú Kuyénnek. A többi felderítő örömmel újságolta Piouínak, hogy a múlt éjszaka, Perquenco előtt a santiagói sereg alatt megnyílt a föld és elnyelte a pokolfajzatokat mind egy szálig. Visszatértek oda, ahonnan jöttek – nyugtázta magában Piouí, miközben Azuarít és Paurét magához ölelve ő is helyet foglalt a tűz körül, mint Curacautín valamennyi lakója. Ngenechén két irányból akarta őket elpusztítani, de a mapucse falu összefogott, és megvédte magát, azt üzenve a kegyetlen főistennek, Elég volt.

2020. április 4.