A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Bartha Ádám azt a feladatot választotta, hogy Csáth Géza ismert elbeszélése, az Anyagyilkosság c. mű alapján ír novellát. Nagyon erős munka. Örömmel közlöm.
Bartha Ádám
Örökség
Apa fáradtan tért haza a munkából, mint
mindig. És amikor apa fáradt volt, akkor dühös is volt. És amikor apa dühös
volt, akkor mindig erős, fanyar szaga is volt. Apa az asztalhoz sietett.
– Miért nincs még vacsora? – ordította
anyának, pedig anya nem is volt olyan messze tőle. Anya biztos hallotta volna
akkor is, amit apa mond, ha apa kicsit halkabban beszél.
Anya nem válaszolt a kérdésre, csak
remegő kézzel próbálta felvágni a paradicsomokat. A vérző paradicsomokat.
– Te meg miért nem segítesz anyádnak? –
apa ezúttal Lucára ordított. Luca tinédzser volt. Szép tinédzser.
Akárcsak anya, Luca sem válaszolt
apának. Apának nem szoktak válaszolni, ha ordibálva beszél.
– Majd én ellátom a bajodat! – apa
továbbra is csak ordított és Luca továbbra sem válaszolt. Apa megfogta Luca
karját és ketten bementek a szobába, aminek olyan repedezett az ajtaja.
Nemsokára ki is jöttek. A szobában ilyenkor apa jól ellátta Luca baját, és
olyan dolgot csinált vele, amit „nem illik”. „Olyat csinál, amiről nem illik
beszélni.” Anya csak ennyit mondott, amikor Gábor még első alkalommal megkérdezte,
mit csinálnak odabent apáék. Apa már régóta csinálta ezt a dolgot, de Gábornak
elég volt akkor egyszer megkérdeznie, hogy megértse, mi történik.
Amikor apa és Luca kijöttek, Luca nagyon
szomorúnak látszott, apa viszont sokkal nyugodtabbnak tűnt. Ez már csak így
szokott menni. Mindig így megy. A vacsora most már kész volt, mindenki leült az
asztal köré. Aztán mindenki evett. Aztán apa most már nem ordibálva szólalt
meg. Lehet, hogy neki is eszébe jutott, hogy ilyen közelről akkor is hallják a
többiek, ha halkabban beszél.
– Sajnálom, hogy olyan kemény voltam.
Csak tudjátok egész nap dolgozok, és kell egy kis idő, amíg megnyugodok.
– Persze semmi baj, drágám – ezt anya
mondta.
Gábor nem mondott semmit, viszont nagyon
durcásan nézett apára és anyára is. Még a feje is elvörösödött. Luca ugyanolyan
szomorú volt, mint, amikor kijött a szobából. Folyton csak lefelé nézett.
Lehet, hogy van valami a lábán. Igen, biztos leette magát és azt nézi. Luca már
csak ilyen.
Apa belökte az ajtót és berontott a házba. Részeg volt ismét, Gábor még ilyen távolról is érezte rajta a hányingerkeltő alkoholszagot, de ezen nem lepődött meg. Ez az eset most már szinte mindennapos volt.
Apa belökte az ajtót és berontott a házba. Részeg volt ismét, Gábor még ilyen távolról is érezte rajta a hányingerkeltő alkoholszagot, de ezen nem lepődött meg. Ez az eset most már szinte mindennapos volt.
– Miért nincs még vacsora? – ordította
apa, miután sietve odavonszolta magát az asztalhoz. A szájából fröcsögött a
nyál, ahogy beszélt, az orrán lévő undorító horpadás – ami ki tudja már, melyik
éjszakai kiruccanás eredményeként került oda – most megfeszült az arcán az
erőltetetten kiadott hangoktól.
Anya azt tette, amit mindig. Nem szólt
semmit. Nem szólt semmi, ahogy akkor sem, amikor apa először jött haza
részegen. Vagy amikor először ütötte meg az egyik gyermekét. Vagy amikor
először zárkózott be Lucával egy szobába, és ott olyat tett vele, amit, ahogy
annak idején anya mondta: „nem illik tenni”.
Gábor persze tudta jól, mi történik az ajtó mögött. Anya is tudta. De
nem tett semmit, amivel segíthetett volna a gyermekeinek. És most is csak
egykedvűen vágta azokat a lédús vörös paradicsomokat. A paradicsom leve
küszködve folyt le a vágódeszkáról a koszos padlóra a nagy kapkodásban. A
paradicsom vére, ahogy Zsófi mondaná. Gábor most az anyjáról Zsófira nézett. A
kislány csak tétován álldogált és bágyadt, kerek szemmel figyelte az
eseményeket. Gábor valamilyen szempontból még irigyelte is. Ő legalább csak egy
részét fogja fel annak, ami körülötte történik. Nem látja a valódi borzalmakat.
– Te meg miért nem segítesz anyádnak? –
megint ordibálás. Megint apa szájából. A kérdés Lucának szólt.
Gábor a hangra rögtön elkapta a fejét
Zsófiról és Luca felé fordult. Szerette Lucát. Szerette a selymes, vállára
omló, fekete haját, a macskaszerű intelligens szemeit…. és az apró, de formás
melleit.
Apa megint ordított valamit, Gábor meg
se hallotta, mi volt az. Tudta, mi fog történni és érzékszerveit teljesen
eltompította a vak gyűlölete.
Apa megragadta Luca karját olyan erősen,
hogy a körme alatti bőr elfehéredett. Gábor ökölbe szorította a kezét, még az
arca is remegni kezdett a tömény dühtől. Apa berángatta Lucát a szobába és
becsapta az ajtót. Gábor pedig nem tett semmit. Szégyellte magát. Minden egyes
alkalommal szégyellte magát, amikor ez történt, mert sosem tudta
megakadályozni.
Az ebéd nagy része csöndes szomorúságban
folyt, majd apa újra előadta a szokásos vezeklő szövegét a bűntett után. Anya
helyeslése hallatán Gábornak megint ökölbe kellett szorítania a kezét. Az
indulatok úgy feszültek a fejében, mint egy túlhúzott gitár húrjai, de végül
kibírta szó és tett nélkül, ami történt.
Miután felállt mindenki az asztaltól
neki kellett mosogatnia, mint mindig. Zsófi túl fiatal volt még, Luca pedig az
első incidens óta már csak árnyéka volt önmagának. A kezébe került a kés. A
kés, amit a paradicsom vére borított. A szüleire nézett, akik háttal ültek neki
a kanapén. Lassan sétált mögéjük, a kést végig erősen markolva.
Megint, mintha szétpattant volna a feje.
A kés nyelét annyira erősen szorította, hogy belefájdult a keze. Felemelte a karját
és szúrt. Anya azonnal meghalt. Saját maga sem tudta volna megmondani, hogy
miért tette azt, amit tett, de ezen nem is gondolkozott. Csak azt érezte, hogy
az indulat egy része felszabadult. Apára is lecsapott, aki erre hátrafordult és
arcon vágta. Gábor orrából ömleni kezdett a vér, de nem érdekelte. Gyorsan újra
szúrt. Ezúttal apa már nem ütött vissza.
Gábor leejtette a kést, bele a padlót
borító vérbe. Szipogott, kezével megtörölte behorpadt véres orrát. Az apjára
nézett, akinek a kezében még ottmaradt a whiskys üveg. Meghúzta egyszer majd
még egyszer. Majd még párszor, amíg már majdnem kihányta. Megfordult. Zsófi a
sarokban bömbölt, Luca üveges szemmel nézett maga elé. Végignézett Lucán. A
fekete hajon, a szép macskaszemen, de leginkább a kerek melleken.
– Ennyit megérdemlek. Ha már ennyi
mindent tettem értetek, ennyit megérdemlek – mondta halkan magának, miközben
megragadta Luca karját. Beszéd közben érezte a saját leheletét. Majdnem
elhányta magát a szagtól.
