A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Szarvas Ferenc azt a házi feladatot választotta, hogy Kafka híres elbeszélése alapján egy új "átváltozást" írt meg. Gratulálok, kiváló munka.
Szarvas Ferenc
A temetés délutánján
Lili délután négy órakor ért haza a
temetésről. Pontosabban nem haza, hanem az anyjához. Már tíz éve külön élt, de
még mindig úgy gondolt a szülői házra, hogy az a haza. Így is mondta,
hazamegyek anyáékhoz, és ha a saját lakásáról beszélt, akkor azt mondta, felmegyek
a lakásba.
Nem sírt. Miért nem sírt? Igen, a xanax.
Biztos amiatt. Nem is emlékezett az útra, lehet, hogy piros lámpákon is
áthajtott, az utolsó tiszta kép az apja, Tót János koporsója volt a ravatalon.
Halványan még megvolt, hogy a sírnál egyedül fogadta a részvétnyilvánításokat, mert
az anyja ott hagyta a szertartást, korábban elindult, hazavitette magát
taxival, lefeküdt aludni. Azt mondta, rosszul lett, kimerült, neki már teher
volt az egész, ő már régen elbúcsúzott az urától. Pont egy éve. Akkor mondta el
az orvos, hogy a férje visszafordíthatatlan betegséggel küzd, akkor adta be egy
ápolási otthonba. Nem látogatta, lemondott róla, úgyis meghal. Az otthonban
pont egy évig ápolták, Tót Jánosné addig szorgalmasan gyászolta.
Amikor Lili benyitott az elsötétített hálószobába,
és bevilágított a telefonjával, nem látta az anyját, csak egy varjút, ami az
ágy közepén gubbasztott. Furcsa háziállat, gondolta, de már nem lepődött meg, biztos
a jósnő sózta rá az anyjára. Az a büdös banya mindenféle varázsszert megvetet
vele. Visszacsukta az ajtót, és kiment a teraszra, hogy rágyújtson.
Az ajtócsapódásra Tót Jánosné fölriadt. Nehezen
tért magához, mint amikor rémálomból ébred az alvó, és még nem biztos abban,
hogy ez az álom folytatása, vagy a valóság. Most például azt álmodta, hogy varjúvá
változott, és amikor egy pillanatra kinyitotta a szemét, akkor látta is a
fekete lábát és tollát, - de ez csak álom, gondolta, visszacsukta a szemét, és
aztán újra kinyitotta. Ahogy lassan kezdett magához térni, furcsa dolgokat
észlelt magán, amire nem talált magyarázatot. Azt például, hogy a látása éles
lett. A leengedett redőny miatt sötét volt a szobában, de ennek ellenére Tót
Jánosné tökéletesen látott minden apró részletet, például a legyet a
lámpaernyőn. Lehet, hogy még mindig alszik, nem ébredt fel, és ez egy álom az
álomban? A hangok is felerősödtek. Hallotta a légy szárnyának a zizegését, és
hogy Lili a teraszról telefonál. Arról beszélt valakivel, hogy az anyja nincs
itthon, és már olyan bolond, hogy varjút tart a hálószobában, de nem ám
ketrecben, hanem szabadon.
Ettől a mondattól Tót Jánosné elméjén
átvillant a gondolat, hogy ez bizony a valóság, és a hálószobában tartott madár
ő maga. Aztán arra gondolt, hogy ez biztosan poszttraumás stressz, vagy sokk,
vagy nyugatót csempészett valaki a poharába, vagy kábítószert, hallott ő már
ilyet, diszkódrog.
Tükör, hol a tükör, meg kell néznem
magam, a tükör nem hazudik, akkor majd fogom látni, hogy nem vagyok varjú, jutott
eszébe, és elindult az ágyon, lassan, apró léptekkel, a két szárnyával a
takaróra támaszkodva, mert a kis, vékony lábakkal nehezére esett a járás.
Az ágy szélére állt, kitárta a
szárnyait, hogy levitorlázzon a földre, elrugaszkodott, és csillapítás nélkül,
tompa puffanással landolt a parkettán, a bal lábát maga alá gyűrve. Felüvöltött
a fájdalomtól, de a hang, ami kijött, nem az ő hangja volt, károgás volt az,
rekedt, mélyről jövő, karcos hang. A csőre berezonált, és mint egy erősítő, tovább
gerjesztette a hangot, és a következő hang, amit már ijedtében mondott ki, ugyanolyan
hangos károgás volt, és az azt követő is.
Aztán meglátta. Ott volt az
állótükörben. Egy hatalmas vetési varjú, a fekete szárnya oldalra kitárva, a
feje hátracsapva, a szeme kigúvadva az erőlködéstől, és károgott.
Hallotta, hogy Lili elindul befelé a
teraszról, és azt mondja, rohadt dög, aztán benyit a szobába, felkapcsolja a
villanyt, érezte a tollaival a levegő mozgását, és látta, hogy seprű van a
kezében, és azt is, hogy felemeli a magasba, és lecsap. Tót Jánosné meg sem
próbálta meggyőzni a lányát, hogy ő nem varjú, hanem az anyja, jobbnak látta,
ha menekül a szobából. A szárnyával csapkodott, de képtelen volt a
felemelkedésre, sosem repült, még álmában sem, így szárnyverdesve, károgva kisántikált
a nyitva hagyott szobaajtón keresztül, ki az előszobába, aztán az udvarra. El
kell bújni, így nem láthatja őt a falu népe, mit gondolnának róla, nem telt le
a két év gyászidő, ha valaki meglátja, elpletykálja, hogy nem gyászol. Hogy
megy így piacra, vagy templomba, nyugdíjasklubba sem tud beülni, meg fogják
szólni. Sosem értette meg őt senki, még a lánya sem. Már azért is kikezdték a
rossz nyelvek, mert nem ápolta az utolsó évben a magatehetetlen férjét, de az
vesse rá az első követ, aki negyven év szeretetlenség után rá tud nézni az
urára undor és köpködés nélkül, és nem ragadja meg az első alkalmat, hogy
bosszút álljon azon a férfin, aki az érzéketlenségével, és értetlenségével
annyiszor megsebezte őt. Most megint ugyanazt a tehetetlenséget érezte, mint
amikor a férjével vitázott, és rendre alulmaradt, kudarcot vallott, és akkor
eszébe jutott, kihez mehet tanácsért. Tót Jánosné életében a jósnő volt az
egyetlen, aki segíteni tudott, mindig hozzá menekült férje féktelen haragja
elől, varázsszerért, amivel lecsillapíthatta az ura kirohanásait.
Egy óra alatt sántikált el a jósnőhöz, már
sötétedett, mire odaért. A kapu és a ház ajtaja nyitva volt. Tót Jánosné bevonszolta
magát a szobába. A jósnő a varázsgömbje felé görnyedve, mozdulatlanul ült a
földön. Jöjjön csak Tótné, üljön le, mondta, anélkül, hogy felnézett volna. Nem
kell aggódni, ez is a maga létezésének az egyik formája, és jól tette, hogy
eljött, mert láthatja, felborult a világ rendje, helyre kell hozni, fogjunk is
hozzá.
Belenézett a gömbbe, kántált valami, és
azt mondta, történjék ezzel a nővel az, ami a világ számára a legjobb.
A világ erői megmozdultak, és Tót
Jánosné, aki most varjú formában volt jelen a jósnő szobájában, lassan
elkezdett halványodni, aztán áttetszővé válni, és végleg eltűnt e világról, semmilyen
nyomot sem hagyva maga után.
