A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Supala Ágnes azt a feladatot választotta, hogy "krimit ír. Sajátos "bűnügye" különleges látlelet napjainkról, egy kevés "fantasy" stílussal keverve. Kiváló munka.
Supala Ágnes
Öld meg Jóskát!
Éppen
húsz éve, hogy megismertem Józsit.
Ahogy
mondani szokás, szerelem volt első látásra. Tüzet kért tőlem a Körúton, és
amikor elutasítottam, mert nem dohányzom, bevallotta, hogy ő sem dohányzott
soha, csak meg akart szólítani, és jobb nem jutott eszébe.
Attól
kezdve kézen fogva jártunk. Romantikus szerelem volt, rajongtunk egymásért,
minden percét élvezni akartuk. Józsi maga volt a megtestesült csoda, a tökély,
férfiben ilyet korábban elképzelni sem tudtam. Jóképű volt és intelligens,
sziporkázó humorral, a macsóságnak nyoma sem volt benne, gyengéd volt, mégis
határozott, önálló véleménnyel, pozitív világlátással, ugyanakkor megértő,
empatikus és tökéletes szerető.
Egy
év lángolás után összeházasodtunk.
A
hétköznapok egyhangúsága, a gyereknevelés nehézségei, a munkahelyi konfliktusok
lassan kikezdték a mi kapcsolatunkat is, de én próbáltam hinni a visszafordíthatóságban,
az újrakezdésben, a minden újból szép lesz ideában.
Minden
hiába, Józsiból Jóska lett.
Jóska,
aki munkából hazaérve, kézmosás nélkül, ruhástól ledöglik a nappali kanapéjára,
majd minden erejét összeszedve átvedlik szakadt mackóra, hogy aztán a maradék
energiáját mozgósítva maga elé emeljen egy üveg sört és egy zacskó chipset,
benyomja a tévét és bámulja a harmadosztályú focicsapatok aktuális bajnokságát.
Időnként elbóbiskol, aztán felhorkant és beleordít a csendbe, "Margit, hol
a kaja?".
A
gyerekek az iskolából hazaérve egyenesen a szobájukba mennek, felviszik a
vacsorájukat is és csak reggel kerülnek elő, amikor indulnak a suliba.
Az
én egykori, bálványozott Józsim elhízott, püffedt arcú, mindig borostás,
arrogáns, kellemetlen alakká vált.
Életem
romokban. Ötletem nincs, hogyan hozhatnám rendbe.
Esélyem
sincs az ismerkedésre, ekkora teherrel lehetetlen új kapcsolatot teremteni. Idő
nem jut semmire, még az aktákat is hazahordom és a megoldatlan ügyeken agyalok
éjszakánként. Totál kilátástalanság.
Ma
is hazahoztam két dossziét. Holnap jár le a határidő és még nem fejeztem be. Már
tudom az ügyek megoldását, de képtelen vagyok megfogalmazni. Logikusan írni,
érvelni csak tiszta fejjel lehet.
Végre
csend lett. A gyerekek a szobájukban. Jóska – öltönyét le sem vetve – a kanapéján eldőlve horkol, foltos nyakkendője
a földre lóg, előtte a sörösüveg, ölében az üres chipses zacskó és a
távkapcsoló, a tévé már magától kikapcsolt.
Muszáj
befejeznem a munkát, leülök a gép elé, de képtelen vagyok koncentrálni, iszonyúan
fáradt vagyok. Egyfolytában azon jár az agyam, hogyan jutottunk el idáig, hogyan
tudnék kiszállni ebből a helyzetből. Jóskára már semmiben sem számíthatok.
Kellene valaki, aki megért, aki támogat, egy igazi társ.
Ahogy
szörfözök a neten, forrás után kutatva, felvillan egy ablak a képernyőn, "Találd
meg az igazit!", szólít fel a reklám és rögtön el is tűnik. Milyen
igazit? Olyan nincs is, hogy "igazi"! Azon kapom magam, hogy szakmai
forrás helyett a társkeresőket böngészem. Lehet, hogy mégis van, csak meg kell
találnom? Újra felugrik az ablak, "Alkosd meg virtuális társad!",
majd egy pillanat alatt eltűnik.
Mi
az, hogy virtuális? Nekem hús-vér férfi kell. Vagy lehet, hogy mégis jobb lenne
kísérletezni? Ma már minden elképzelhető. Meg kellene próbálni. Zűrzavaros
gondolatok kavarognak az agyamban.
Rátalálok
az oldalra: "Az igazi virtuális társ". Remegő kézzel nyitom
meg. Egy kérdőív tárul elém. "Kit keres? Neme, kora, magassága, testsúlya,
testalkata, arcformája, szeme színe, orra?" Gépiesen választom ki a nekem
megfelelő válaszokat.
"Kívánja
most megjeleníteni partnerét"? – teszi fel az újabb kérdést. Az "Igen"
opciót választom. Izgatottan várom az eredményt. Lassan bontakozik ki előttem
egy kép. Ahogy a távolból közelít, egy jóképű, elegáns férfi jelenik meg a
monitoron. Egyre közelebb kerül, most már teljesen az arcára fókuszálva, szinte
életnagyságban látom.
–
Úristen! Ez Józsi! – nézem megrökönyödve.
"Kívánja
most elnevezni partnerét?" – teszi fel az újabb kérdést. "Igen" pipálom ki gyorsan a
lehetséges választ és beírom, hogy "Józsi".
"Kívánja,
hogy Józsi most interaktív kapcsolatba kerüljön Önnel?" – folytatja a gép.
"Igen" – ütöm be gondolkodás
nélkül.
Az
arckép megelevenedik, rám mosolyog.
–
Hogy szólíthatlak, drágám? – kérdezi
ismerős hangján. Leizzadok.
–
Margit vagyok, megismersz? – csuklik el a hangom.
– Igen.
– Látod azt az embert a kanapén?
– Igen, én vagyok.
– Nem, nem te vagy, a te neved
mostantól Emánuel. Tetszik?
– Igen, örülök az új nevemnek. Mit
szeretnél tőlem?
– Azt akarom, hogy szeress, legyél a
társam, egy életre. Maradj ilyen, mindig maradj velem. Megteszed?
– Neked mindent megteszek, Margit.
– Az az ember, ott a kanapén, majd
utunkba akar állni. Meg akar semmisíteni. Ne engedd neki! Fojtsd meg a foltos
nyakkendőjével! Öld meg!
Emánuel feláll, gyönyörű testével
áthatol a monitoron és elindul Jóska felé. Forróság önti el a testem. Végre,
végre, megoldódik minden!
– Öld meg! – ismételgetem.
Emánuel lassan magához húzza a
nyakkendőt és komótosan körbe tekeri Jóska nyakán.
– Öld meg! – kiabálom egyre
hangosabban.
Emánuel megrántja a nyakkendőt, Jóska
feje ernyedten, élettelenül fordul féloldalra.
Felsóhajtok.
–Vége! – motyogom magamban.
*
Valami a vállamra nehezedik. Kábultan
nézek fel. Előttem a sötét monitor. Homályosan látok, de lassan tisztul a kép,
Jóska borostás, püffedt arca hajol fölém.
– Margit, jól vagy? Elájultál. Már jönnek
a mentők.