A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Monori Szabolcs azt a feladatot oldotta meg, sikeresen, hogy Mándy Iván Bútorok című művéhez hasonlóan tárgyakat - esetünkben könyveket - kelt életre. Elbeszélését itt közlöm.
Monori Szabolcs
Könyvek
– Végre lekapcsolták a lámpát, itt az éjszaka!
– sóhajtott fel valaki a sötétben.
– Alig vártam, hogy nyújtózhassak egyet.
Szörnyű ez a mozdulatlanság – panaszkodott valaki más. A vékony függönyön át
beszűrődő halvány holdfényben mozgolódás kezdődött.
– Két éve jöttetek ki a nyomdából, és már most
nem bírjátok a gyűrődést? Mit szóljak én? Elmúltam negyven! – replikázott egy
öblös bariton.
– De magát legalább elolvasta!
– Egyszer. Régen. Azóta csak a költözéseknél
vett le. Már majd felzabálnak az atkák meg ez a sok por – nyűgösködött tovább a
több, mint negyven éves, akinek borítójára két név volt írva: Hašek és Švejk.
– Örüljünk, hogy a költözések után kivett a
dobozból! Nem úgy, mint őket… – szólt egy fiatalabb hang, mire mindannyian
lepillantottak a padlóra. Két nagy kartondoboz állt a sarokban bezárva,
lecelluxozva, némán.
– Mi lehet vajon szegényekkel? Már biztos rég
megfulladtak…
– Őket aztán nem olvassa el soha! – szólt
együtt érzően egy türkiz borítós Balzac-kötet. – Mi legalább még
reménykedhetünk.
A
mozgolódás lassan abbamaradt. Alig volt helyük, minden polc zsúfolásig tele. A
beszélgetésbe egyre többen kapcsolódtak be.
– Nagyon más volt ám régen – nosztalgiázott a
mindent tudók bölcsességével az ezerkilencszáz-nyolcvanhármas kiadású Úton,
akinek címlapján egy árnyalak stoppolt az országúton. – Emlékeztek, kamaszként milyen
sokat olvasott? Mindegyikünket kétszer-háromszor.
A
királykék borítós, vékonyka Salinger-kötet kéjelegve nyújtózott, fehér Zabhegyező
felirata látványosan megnyúlt.
– Azok voltak ám a szép idők! Lapozott bennem
ide-oda, megállás nélkül. Napokon át tornáztatta a lapjaimat.
– És senkit nem hagyott félbe. Tisztességgel
végigolvasott mindnyájunkat – bámult a sötétbe a múlttól megrészegülten Malamud
Új élete. A kissé kopottas, ám közülük olvasói körökben talán legnépszerűbb Asszony
a fronton kislányosan kuncogva tette hozzá:
– Azt hiszem, kicsit belém is szeretett…
Tisza
Kata Magyar pszichoja ezt nem hagyhatta szó nélkül.
– Jaj, te mindig ezzel jössz! Valójában csak
szánt. A tartalmad és az ütött-kopott külsőd miatt. Mert lásd be, már akkor sem
voltál fiatal…
– Bánt, hogy többet foglalkozott velem, mint
veled, te kis csitri?
– Akit gyorsabban olvasott végig, azzal jobban
élvezte az együttlétet, nem gondolod? – érvelt a Kata-regény, de a Polcz
Alaine-mű sem maradt adósa.
– Neked mindig csak a gyors kalandok jutottak
ebben a családban, ezért fogalmad sincs, milyen érzés, amikor hosszútávon
szeretnek egy könyvet, és élvezettel forgatják heteken, hónapokon át!
Az
Asszony a fronton – puha fedelén egy könnyes női szemmel – hirtelen megszédült
és nagy puffanással a parkettre zuhant.
– Na, ezt megérdemelted, vén csoroszlya! –
sziszegte riválisa.
Egy
hatvanas éveiben járó, sokat megélt művészeti album csendre intette őket.
– Hölgyeim, hölgyeim, elég a veszekedésből!
Még felébresztik az itthoniakat! Amúgy is kár vitázni azon, kit szeretett
jobban és kivel törődött többet egykor.
Most egyikünkkel sem foglalkozik,
punktum.
– Én azért szeretek visszaemlékezni azokra az
időkre – merengett tovább a kemény fedeles Gyűrűk ura első kötete. – Mert bár
csalódott vagyok, hogy nem olvas újra, de ha nem lennének azok a húsz évvel ezelőtti,
csendes novemberi éjszakák, amiket kettesben töltöttünk a paplan alatt, elemlámpa
fényénél, üresebbnek érezném az életemet.
– Egyetértek. Engem kilencvenhatban olvasott,
az érettségijét követő forró nyári napokban. Megkönnyebbült volt és vidám, nagyon
egymásra hangolódtunk – csatlakozott a társalgásba egy narancssárga könyv.
– Engem is abban az évben falt föl, ha szabad
így fogalmaznom! – visította magas hangján A pusztai farkas, akit egy bizonyos
Hermann Hesse teremtett a húszas évek végén. – Gyönyörű vénasszonyok nyara
volt, emlékszem, esténként lejárt velem a folyópartra, a telihold fényénél
lapozgatott.
Néhány
percig a múlt képzeletbeli taván ringva ábrándoztak. Aztán egy nagy alakú,
vaskos kötet, amelynek rajzolt ókori templomrom volt az elején repedt dór
oszlopokkal, bal alsó sarkában elszürkült Trefort Kiadó felirattal, halkan
megszólalt, mintha évezredes titkokat akarna mesélni.
– Én csak egy tanulmány vagyok, akit az
egyetemi könyvtárból kölcsönzött ki, így mindig tudtam, hogy egyetlen egyszer
olvas majd el.
– Tudjuk, tudjuk! Elfelejtett visszavinni a
könyvtárba a sorstársaid mellé! – vetette közbe türelmetlenül az erőszakos
tartalmáról elhíresült Gépnarancs. De az öreg tanulmány nem hagyta magát
kizökkenteni.
– Igen, így van. És sokan emlékezhettek rá,
mennyire fájt ez akkor nekem. De aztán megszoktam köztetek, és már egyáltalán nem
bánom, hogy itt ragadtam. A könyvtárból ide-oda hurcolásztak volna furábbnál
furább alakok, akik csak azért olvasnak el, mert kötelező tananyag vagyok. Őt viszont
valóban érdekeltem.
– Honnan tudod? – kérdezte valaki a sötét
sarokból gúnyosan.
– Érzi azt egy könyv…
– Így van! Legyél bármilyen könyv, kódex,
képregény vagy folyóirat, érzed, hogy őszintén szeret-e a tulajdonosod, vagy
csak úgy megtűr a polcon – prédikálta lelkesen a Búvár Zsebkönyvek
motorkerékpárokat bemutató része, mintha át akarná venni a Biblia szerepét,
majd sorozat-kiadás lévén királyi többesre váltott. – És bár mi is becsapottnak
érezzük magunkat, amiért nem vesz elő újra, hogy felelevenítse a sok hasznos
információt, amit neki tartogatunk, úgy véljük, jó gazdánk van. Ragaszkodik
hozzánk, meg sem fordul a fejében, hogy eladjon bennünket.
– Igen. Kiváltságosak vagyunk, mert vele
lakhatunk. Elhozott a szülői házból; nem kényszerre, önszántából! Mi vagyunk a
kedvencei, hogy itt vagyunk vele, azt szereti – szavalta dallamosan az
Arany-összes.
Ady
válogatott versei keserűbben látták a világot.
– Valóban nem lehet könnyű az otthon
maradottaknak! Három havonta látogatja őket csupán, még annyit sem foglalkozik
velük, mint velünk. Több, mint két éve, hogy nem hozott könyvet hazulról.
– De itt, Pesten meg egyre-másra veszi őket.
Persze, csak a leárazottakat… – suttogta némi malíciával az öreg Móricz-kötet,
akit mindenki nagyon tisztelt. – Nem egészen értem. Ha nincs ideje olvasni,
akkor miért vásárol?
– Örüljünk, hogy nem tért át az e-bookra –
vetette közbe egy fiatalabb könyv, de a Móricz-mű nem tudta, mi az az e-book,
és hiába is magyarázták neki, nem értette meg. A beteges Proust papa és a
láncdohányos Bukowski-kötetek is zavartan köhécseltek. Talán csak a portól. Tulajdonosuk
ritkán ért rá takarítani, így szegény könyvek tetőtől-talpig, talptól gerincig
a szürke masszában ácsorogtak.
Nemrég
a csapatba került egy Grecsó-regény, a Harminc év napsütés. Én is így megöregszem majd, felettem is így
eljár az idő, tűnődött. Abban bízott, őt legalább egyszer elolvassa a
gazda, nem használatlanul és hasztalanul éli le az életét, és kerül valami
nyomorúságos szemétdombra, vagy égetik el barbár kezek. Hallott ilyen
rémtörténeteket a szemközti polcról Fahrenheit 451-től. Kétségbeesve szakadt ki
belőle:
–
Ha levetem magam a mélybe, és holnap reggel meglát a gazdánk, talán kedvet kap
az elolvasásomhoz!
–
Testvérem, ne tedd! – fordult felé ijedten bátyja, a Mellettem elférsz című
kötet. – Előbb-utóbb majdcsak sort kerít mindnyájunkra! Ha máskor nem, hát a
nyugdíjas éveiben. Messze van még, tudom, de ráérünk, ne türelmetlenkedjünk!
– Amennyiben leugrasz és elolvas, az számodra
néhány nap igazolt hiányzás! – tréfálkozott a kettőezer-hármas Gerlóczy-könyv,
amelynek borítóján maga a szerző látható fiatalon, cigarettával a kezében.
A
Gépnarancs szokás szerint vitatkozott.
– Szerintem lazán visszatesz a helyedre. Északi
fal, magyar regények, G betű, föntről a második polc, hatos hely.
Camus
Közönye ennél rezignáltabban véleményezte a Harminc év ötletét.
– Nekem mindegy, ki mit tesz. Mindenki a saját
belátása szerint. Ha nem félsz, hogy szétszakadsz, miért ne?
–
Ha neked bejön, és épségben visszakerülsz ide mellém, esküszöm én is
megcsinálom! – szögezte le a kettőezer-tizennégyes születésű Grecsó-testvér, a
Megyek utánad.
Mielőtt
azonban a Harminc év napsütés dönthetett volna, éles hang szólt a fenyőfa
íróasztalról.
– Könyvek, elég legyen már! Hallgassatok el!
Minden éjjel fesztiváloztok! Mi PC barátommal és Monitor úrral aludni akarunk!
Napi tíz órákat dolgozunk, nem csak a polcon henyélünk, mint ti! Engem egész
nap ver a gazda, a betűim annyira fájnak, hogy el sem tudjátok képzelni.
Fogjátok be végre!
A
fekete billentyűzet szigorú hangjától ijedten mind elhallgattak. Csak a Tót
atyafiak morgolódott még egy kicsit.
– Jól van, na! Befejeztük. Némák leszünk most
már éjszaka is. Ez a jussunk, ugye? Tűrni mindig. Mintha nem tudnánk senkinek
semmit mondani. Mondhatom, szép új világ!
Végül
mély csend borult a szobára. Hallgattak a gépek, a festmények, a bútorok, és
hallgattak a könyvek is.
