A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Nagyné Antal Judit azt a házi feladatot oldotta meg sikeresen, hogy rövid, egyperces elbeszélést írt, egy emberi tragédiát megjelenítve. Kiváló munkáját itt közlöm.
Nagyné Antal
Judit
MARATON
Bemelegítenek. Viktor a tőle megszokott
alapossággal, minden testrészét felűlről
lefelé átmozgatja. Bedörzsöli magát izomlazító krémmel. Mindig ilyen, villan belém
a gondolat, a fürdőszobában is képes órákat
eltölteni. A szakállát, kis ollóval formára igazítja, szinte minden nap.
A munkájában is ilyen precíz pontos kiszámítható. Zavarja a szép kék szeme
körüli ráncok megjelenése.
Csak a gyerekünkkel nem tud megbékélni,
nem fogadja el a valóságot, mert az nem lehet, hogy az ő fia….
Ellövik a rajtot. Elindultak. Hatalmas a
mezőny. Viktor közép tájt fut egyenletes tempóban, összeszedetten, ahogy az
tőle várható, és megszokott. Hiába mondtam, hogy talán ezt most ki kellene
hagynia. Nem tudott felkészülni erre a maratonra, sem testben, sem lélekben.
Szerinte pont ezért kell elindulni, talán egy pár órára ki tud kapcsolni. Nem
számít semmi más, csak hogy végig menjen, ne adja fel, igen a legfontosabb hogy
ne adja fel.
Végigkisérem őt gondolatban, van amikor
látom is a tömegben. Vagy inkább érzem, szinte
együtt ver a szívünk, közben a gondolataim elkalandoznak. Ott dobog a fülemben
a monitor hangja: tadam – tadam – tadam, a három hónapos kisfiúnk szívverése, aki
még mindig az intenzíven. Tadam – tadam, nem tudom talán jobb lenne, ha…. de most
nem gondolok erre, csak a páromat figyelem, hátha megint felbukkan egy
kanyarban. Erőltetem az agyamat, hogy
figyeljem Viktor mozgását, a futó lépteit. Igaza van, milyen jó lehet neki,
ahogy kikapcsol az agy, a láb talajt ér,
ütemesen felváltva egyszer a jobb, egyszer a bal, és már megint a fülemben
hallom: tadam – tadam. Már értem, miért nem akar a kórházba bemenni, nem akarja
elfogadni, elhinni az eseményeket. Ha nem látja, nincs is. De ez a kegyetlen
élet, gondolom, és jobb, ha most lesz vége, mint ha egy életen át nem tud
magáról, vagy tolókocsiban ül.
De akkor is az ő fia, mondom magamban.
Nem fog így futni az apjával. Elveszítem mindkettőt, a kis Viktort, és a nagy
Viktort.
Nem, nem gondolok erre, csak a maratont
nézem, erőltetem magamat, megpróbálok
csak ide koncentrálni. Már a mezőny túl van a nehezén, eltelt volna annyi óra?
Figyelem Viktort, bírja, úgy látom jól
bírja, kitartó, erős mindig egy dologra figyel, még a végén nyerni fog. Hajrá!,
kiálltom, én drága Viktorom, győzni fogsz, csak bírd a finist is. Nekünk együtt
sikerülni fog. Legalább itt, és most, és
neked.
Újra a fülemben a tadam – tadam, mikor
megrezzen a telefon a zsebemben. A kórház. Remegő kézzel felveszem. És már nem
hallom a hangot a fülemben: t a d a m.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése