Szépírói kurzus 2020/ősz/4 - Szepesi Jolán Jolka verse

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Szepesi Jolán Jolka azt a feladatot választotta, hogy Kassák, illetve József Attila korai, az 1920-as évek elején írt költeményei nyomán szabadverset írt. Sokat dolgozott a versével, órán is hosszan beszélgettünk az első változat hibáiról. A munkának nagyon szép eredménye lett, és ezt az eredményt örömmel közlöm.   

Szepesi Jolán Jolka

1956

kopott földszintes házak fölött darabka ég szelíd felhőt úsztat
egy elnyújtott itt a jegeees kiáltás csúszik le a házak falán
a géppuskaropogás nem  képernyővillanással együtt robban
a délutánba időnként kattog valami fémes hang
aztán a kép is bejön és zuhan a létra tetejéről a bajuszos szerelő
az apának már csak a kórház folyosóján a földön jut hely
jaj  csak ne lépjenek a fejére gondolja
felettük a meglepődött lépcsőház térdre rogy
korlátjával körbefonva a magzati pózban fejüket védő gubbasztókat
tetőtől talpig törmelékporosan a gyerekeknek szájukba ragad a nevetés
s  várják hogy mondja meg valaki ilyenkor mit kell csinálni
és a reggelbe összekulcsolt kezekkel ér az izzadságszagú éjszaka
másnap iskola helyett az utcán mint egy furcsa boncteremben
kifordult belekkel valami mozdulatlan időtlen idők óta vár
ki viszi el ezt a katonát gondolja moszkvából jönnek érte
nem érez sem undort sem félelmet
csak egy forrasztópáka éget mindent a fejébe
 
 
2020.09.23

Szépírói kurzus 2020/ősz/3 - Bartha Ádám elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Bartha Ádám azt a feladatot választotta, hogy Csáth Géza ismert elbeszélése, az Anyagyilkosság c. mű alapján ír novellát. Nagyon erős munka. Örömmel közlöm.

Bartha Ádám

Örökség
 

Apa fáradtan tért haza a munkából, mint mindig. És amikor apa fáradt volt, akkor dühös is volt. És amikor apa dühös volt, akkor mindig erős, fanyar szaga is volt. Apa az asztalhoz sietett.

– Miért nincs még vacsora? – ordította anyának, pedig anya nem is volt olyan messze tőle. Anya biztos hallotta volna akkor is, amit apa mond, ha apa kicsit halkabban beszél.

Anya nem válaszolt a kérdésre, csak remegő kézzel próbálta felvágni a paradicsomokat. A vérző paradicsomokat.

– Te meg miért nem segítesz anyádnak? – apa ezúttal Lucára ordított. Luca tinédzser volt. Szép tinédzser.

Akárcsak anya, Luca sem válaszolt apának. Apának nem szoktak válaszolni, ha ordibálva beszél.

– Majd én ellátom a bajodat! – apa továbbra is csak ordított és Luca továbbra sem válaszolt. Apa megfogta Luca karját és ketten bementek a szobába, aminek olyan repedezett az ajtaja. Nemsokára ki is jöttek. A szobában ilyenkor apa jól ellátta Luca baját, és olyan dolgot csinált vele, amit „nem illik”. „Olyat csinál, amiről nem illik beszélni.” Anya csak ennyit mondott, amikor Gábor még első alkalommal megkérdezte, mit csinálnak odabent apáék. Apa már régóta csinálta ezt a dolgot, de Gábornak elég volt akkor egyszer megkérdeznie, hogy megértse, mi történik.

Amikor apa és Luca kijöttek, Luca nagyon szomorúnak látszott, apa viszont sokkal nyugodtabbnak tűnt. Ez már csak így szokott menni. Mindig így megy. A vacsora most már kész volt, mindenki leült az asztal köré. Aztán mindenki evett. Aztán apa most már nem ordibálva szólalt meg. Lehet, hogy neki is eszébe jutott, hogy ilyen közelről akkor is hallják a többiek, ha halkabban beszél.

– Sajnálom, hogy olyan kemény voltam. Csak tudjátok egész nap dolgozok, és kell egy kis idő, amíg megnyugodok.

– Persze semmi baj, drágám – ezt anya mondta.

Gábor nem mondott semmit, viszont nagyon durcásan nézett apára és anyára is. Még a feje is elvörösödött. Luca ugyanolyan szomorú volt, mint, amikor kijött a szobából. Folyton csak lefelé nézett. Lehet, hogy van valami a lábán. Igen, biztos leette magát és azt nézi. Luca már csak ilyen.  
 
 
Apa belökte az ajtót és berontott a házba. Részeg volt ismét, Gábor még ilyen távolról is érezte rajta a hányingerkeltő alkoholszagot, de ezen nem lepődött meg. Ez az eset most már szinte mindennapos volt.

– Miért nincs még vacsora? – ordította apa, miután sietve odavonszolta magát az asztalhoz. A szájából fröcsögött a nyál, ahogy beszélt, az orrán lévő undorító horpadás – ami ki tudja már, melyik éjszakai kiruccanás eredményeként került oda – most megfeszült az arcán az erőltetetten kiadott hangoktól.

Anya azt tette, amit mindig. Nem szólt semmit. Nem szólt semmi, ahogy akkor sem, amikor apa először jött haza részegen. Vagy amikor először ütötte meg az egyik gyermekét. Vagy amikor először zárkózott be Lucával egy szobába, és ott olyat tett vele, amit, ahogy annak idején anya mondta: „nem illik tenni”.  Gábor persze tudta jól, mi történik az ajtó mögött. Anya is tudta. De nem tett semmit, amivel segíthetett volna a gyermekeinek. És most is csak egykedvűen vágta azokat a lédús vörös paradicsomokat. A paradicsom leve küszködve folyt le a vágódeszkáról a koszos padlóra a nagy kapkodásban. A paradicsom vére, ahogy Zsófi mondaná. Gábor most az anyjáról Zsófira nézett. A kislány csak tétován álldogált és bágyadt, kerek szemmel figyelte az eseményeket. Gábor valamilyen szempontból még irigyelte is. Ő legalább csak egy részét fogja fel annak, ami körülötte történik. Nem látja a valódi borzalmakat.

– Te meg miért nem segítesz anyádnak? – megint ordibálás. Megint apa szájából. A kérdés Lucának szólt.

Gábor a hangra rögtön elkapta a fejét Zsófiról és Luca felé fordult. Szerette Lucát. Szerette a selymes, vállára omló, fekete haját, a macskaszerű intelligens szemeit…. és az apró, de formás melleit.

Apa megint ordított valamit, Gábor meg se hallotta, mi volt az. Tudta, mi fog történni és érzékszerveit teljesen eltompította a vak gyűlölete.

Apa megragadta Luca karját olyan erősen, hogy a körme alatti bőr elfehéredett. Gábor ökölbe szorította a kezét, még az arca is remegni kezdett a tömény dühtől. Apa berángatta Lucát a szobába és becsapta az ajtót. Gábor pedig nem tett semmit. Szégyellte magát. Minden egyes alkalommal szégyellte magát, amikor ez történt, mert sosem tudta megakadályozni.

Az ebéd nagy része csöndes szomorúságban folyt, majd apa újra előadta a szokásos vezeklő szövegét a bűntett után. Anya helyeslése hallatán Gábornak megint ökölbe kellett szorítania a kezét. Az indulatok úgy feszültek a fejében, mint egy túlhúzott gitár húrjai, de végül kibírta szó és tett nélkül, ami történt.

Miután felállt mindenki az asztaltól neki kellett mosogatnia, mint mindig. Zsófi túl fiatal volt még, Luca pedig az első incidens óta már csak árnyéka volt önmagának. A kezébe került a kés. A kés, amit a paradicsom vére borított. A szüleire nézett, akik háttal ültek neki a kanapén. Lassan sétált mögéjük, a kést végig erősen markolva.

Megint, mintha szétpattant volna a feje. A kés nyelét annyira erősen szorította, hogy belefájdult a keze. Felemelte a karját és szúrt. Anya azonnal meghalt. Saját maga sem tudta volna megmondani, hogy miért tette azt, amit tett, de ezen nem is gondolkozott. Csak azt érezte, hogy az indulat egy része felszabadult. Apára is lecsapott, aki erre hátrafordult és arcon vágta. Gábor orrából ömleni kezdett a vér, de nem érdekelte. Gyorsan újra szúrt. Ezúttal apa már nem ütött vissza.

Gábor leejtette a kést, bele a padlót borító vérbe. Szipogott, kezével megtörölte behorpadt véres orrát. Az apjára nézett, akinek a kezében még ottmaradt a whiskys üveg. Meghúzta egyszer majd még egyszer. Majd még párszor, amíg már majdnem kihányta. Megfordult. Zsófi a sarokban bömbölt, Luca üveges szemmel nézett maga elé. Végignézett Lucán. A fekete hajon, a szép macskaszemen, de leginkább a kerek melleken.

– Ennyit megérdemlek. Ha már ennyi mindent tettem értetek, ennyit megérdemlek – mondta halkan magának, miközben megragadta Luca karját. Beszéd közben érezte a saját leheletét. Majdnem elhányta magát a szagtól.
  

Szépírói kurzus 2020/ősz/2 - Hajnal Éva verse

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Hajnal Éva azt a feladatot választotta, hogy Kassák, illetve József Attila korai, az 1920-as évek elején írt versei nyomán szabadverset írt. Kiváló, példaértékű munka! Örömmel közlöm.  

Hajnal Éva 

most is
 
ti gondoljatok a hárfaszemű fiatalokra*
én a mimóza tekintetű öregekre gondolok
akik mindig hatost dobnak elgémberedett utcakövekkel
és online árveréseken romantikus rémálmaikkal gurigáznak 
rájuk gondolok
akiknek homlokráncaiból növendék erdő sarjad
és akik azt is tudják hogy walt withman 

            egy ács fiaként született
mert nem keverik össze azzal a bizonyos másik áccsal 

            akivel naponta vacsoráznak
róluk gondolkodom akik attila mellett üldögélnek 

            a duna-parton
és konok magányban petriként alszanak el   
néha még álmodom is velük
ilyenkor mosolyogva látom hogy 

            könyvespolc ül szemgödreikben
és észrevétlen angyalokként védelmező kerubszárnyakat 

            suhogtatnak idegenek tiszteletére is

szavaikból vanília illat száll és kézzel nyújtott 

            házi rétes a nevetésük
most is róluk gondolkodom
 
*József Attila: Én dobtam 
 

Szépírói kurzus 2020/ősz/1 - Rózsa Boglárka elbeszélése

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Rózsa Boglárka azt a feladatot választotta, hogy Csáth Géza ismert elbeszélése nyomán ír novellát. Munkáját örömmel közlöm.

 

Rózsa Boglárka

Anyagyilkosság

 

Csáth Géza nyomán

 

Egy elszeparált sziget kis faházában élt az anyjával. A nap nagy részében kagylókat gyűjtögetett és figyelte a part közelében tevékenykedő halászhajókat.

Mindig ugyanakkor kelt fel hajnalban, hogy korán elkezdhesse a kagylógyűjtést. Ha éppenséggel öt perccel tovább szundított, az anyja szó nélkül benyitott a szobájába:

– Maya, keljél, menni kell dolgozni!

Ez ment egész eddigi életében. Miután elvégezte azt a pár osztályt, ami a szigeti iskolában kötelező volt, kiskamasz korától kezdve az anyjával dolgozott a tengerparton. Amikor még élt az apja, halászatból tartották fenn maguk, de annak már sok-sok éve. Azóta csak kagylót gyűjtöttek, amiket az anyja eladott az éppen arra járó halászoknak, illetve a szigetlakóknak a falu piacán.

Bár már húsz éves volt, sosem volt kapcsolata férfiakkal, mert az anyja nagyon szigorúan nevelte. Persze mindig megnézte a mólónál állomásozó hajók legénységét, és ilyenkor elképzelte magán a napbarnította munkáskarok erős fogását. Mi lenne, ha azokkal az izmos karokkal valaki őt elragadná, és elvinné innen olyan messzire, amennyire csak tudja!

– Maya, az isten áldjon meg, a kagylókat nézzed, ne a haszontalan népeket! – Így az anyja, amikor észrevette, hogy a tengert és a hajókat bámulja.

Egyszer talált egy csodaszép, gyöngyházfényű kagylót, aminek a belseje szikrázott a temérdek színtől, amikor csak a nap felé tartotta. Éppen gyönyörködött benne és el akarta tenni magának, amikor az anyja kikapta a kezéből, és pénzéhes vicsorra húzta száját:

– Ezzel jót fogunk keresni!

Maya legszívesebben felpofozta volna, hogy minden maradék örömét felőrölte ez a ráncos, zsémbes és piszkálódó nőszemély. Sokszor elképzelte, mi lenne, ha megszabadulna tőle.

Másnap délelőtt, amikor már az utolsó kagylókat gyűjtötte be aznapra, az egyik éles szélével megvágta a tenyerét. Felszisszent a csípős érzésre, és a vére befestette a kagyló fekete héját.

Visszadobta a többi közé a zsákba, és a tengerbe mártotta kezét. A sós víz enyhített valamit a seb fájdalmán, hála égnek a vágás nem volt mély, nem a legélesebb részén fogta meg a héjat.

Felnézve egy hajót pillantott meg, ami nagyon közel állt a parthoz. Fedélzetén egy jóképű, félhosszú hajú halász integetett neki; vele egykorú lehetett.

Maya rámosolygott, majd megrándult a válla az erős szorításra. Az anyja csontos kezét érzékelte magán, ahogy erőnek erejével maga felé fordítja.

– Gyere azonnal vissza a házba, dolgunk van! – A hiányos fogazatú száj, az állott lehelet és gülü szemek mind undort ébresztettek benne az anyja iránt. Nem tartozik neki semmivel, nem kell örökké így élnie.

Maya összes eddigi elfojtott dühe egyszerre tört elő belőle. Mint ahogy a tenger hulláma emelkedik és emelkedik, de még mindig nem csapódik be a homokos partra. Így élt eddig a pillanatig, becsapódás nélkül.

Elindultak, ő pedig az anyja alacsony, vékony testét figyelte maga előtt, ahogy ment vissza a házba. Maya kihasználva, hogy a nő nem nézett hátra, óvatosan előszedte az ő vérétől még mindig pirosló kagylót.

Lábai magától vitték előre, egyre gyorsabban, a védetlen nyak irányába. Amint odaért a ráncos bőrű anyjához, aki még mindig háttal állt neki, Maya magához ölelte:

– Mama!

Az anyja összerezzent, Maya pedig a nyaki főütőérbe vágta a kagylót, annak legélesebb oldalával. Felspriccelt a vér, mintha egy tubusból nyomták volna, és az idős nő rángatózva esett össze.

Maya zihálva körbenézett, de a halászhajók már messze jártak, nem láthatta senki. Az anyja beszélni próbált, de ő letérdelt mellé, és még egyszer rávágott a kagylóval, belehasított a bőrbe, ahol érte.

Mindene véres lett, de be kellett fejeznie, amit elkezdett. Amikor az anyja teste már nem mozdult, félrehúzta a faházuk egyik kis szobájába, és ott hagyta a gyilkos eszközzel együtt.

Holnap hajnalban úgyis elmegy innen. A legkorábbi halászhajó fél ötkor érkezik ide a partra, ami a közeli szigetnél is megáll. Ott majd új életet kezd, vagy pedig hajóról hajóra szállva halászként fogja keresni a kenyerét.

Testét újabb hullámban elárasztotta az adrenalin. Megfogta az aznap összegyűjtött kagylótermést, és minden erejét beleadva végigszórta őket a parton, aztán közéjük feküdt. Ujjával végigsimított a hozzá legközelebb heverő barna héjon. Most nem érzett fájdalmat.