A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Manger (Kiss) Adrienn azt a házi feladatot választotta, hogy egy egyszerű, tanulatlan öregember monológját írja meg - szociografikus pontossággal. Nagyszerű munka, igazi látlelet a mai Magyarországról. Örömmel közlöm.
Manger
Adrienn
Ez is biztos inflációs, azér olyan
drága. Bemonta a tévé, hogy a háború meg az a borzasztó szárasság, ami vót itt
múlt évbe, az ennek az oka. Azér olyan drága minden. Bár most megkaptam a dupla
nyugdíjat. 150et hozott ki a postás. Nem is tudom, mikor láttam ennyi pézt
utoljára. Sokra mondjuk nem elég, ha 600 forint a kenyér. Aminek a közepe lukas
is. Hát átfér rajta az ujjam, lukas, ha mondom, meg is mutattam a Terikének, de
azért csak beütötte a kasszába a 650et, nem engedett belőlle egy fillért se.
Tüzifám az van, abba segédkezett a vőm.
Annak ki kéne tartania a tél végéig. Meg eltüzelem azt, ami már nem kő. Olajos
rongyok, papírok. Bolt után elmék mindig a nagy kukákhoz. A népek meg a
kirándulók ide hordják a papír szemetüket. Azok se tudják jó dogukba mit csinájjanak
mán. Külön gyűjtik a papírt meg az üveget meg azt a sok zacskót. Ez a hobbijuk.
Én meg összeszedem. Nekem az érték, a kályha mindent megeszik. Kicsit jobban
füstöl a kémény, de legalább látyák, hogy lakják a házat.
A Terike bótja mellett ott van a
Harkály. Az volt a Béla kedvenc madara, azért nevezték így el a kocsmát. Most
már nincs a Béla, a Zsuzsa egyedül viszi. Az ura meghalt ebbe a járványos időszakba.
Mentőve vitték be Tarjánba, aztán többet nem is gyütt ki onnét. Aszondták, nem
volt, aki megfordíccsa, mer hogy a hasán kellett volna, hogy feküdjön a tüdeje
miatt, de nem volt aki megfordíccsa. Így is halt meg szegény, a hátán fekve. A Zsuzsikának
azóta tisztára elment az életkedve, olyan fancsali képet vág mindég, mint a
lányom, amikor meglátogatom néha, hogy lássam a kisunokámat.
A lányom sose hozza el ide a faluba a
kisfijút, pedig van neki autója is. Aszondja, drága a bendzin. Mondjuk előtte
se gyütt valami sűrűn. Akkó nem a bendzin volt drága, akkó a munka volt sok,
két műszakban dógozott, arra hivatkozott mindég. Én is abban dogóztam, aszt
persze mán efelejti. Nem én tehetek arrú, hogy bezárták a bányát. Nincs ideje
átgyünni, de a körmeit asztat mindig ki tudja kenni. Múltkor is mind a tíz más
színű volt. Nekem nem teccik, de ő csak kennye, ha akarja.
Bemegyek a Harkályba, iszok valamit, ha
már ilyen drága a kenyér, meg hát amúgy is dupla nyugdíjat kaptam. A
kerékpáromat oda támasztom a söller reklámtábla elé. Annyira régóta van itt,
hogy már alig láccik rajta az írás. Mán nincs is ilyen fagylalt, hogy söller.
De engem ez nem zavar, illik a tájba. Lezárni nem zárom le a kerékpárt, ördög
vigye, aki eviszi. Úgycse jutna vele messzire, akkora nyócas van a kerekébe, hogy
még tolni is nehéz, de azért lehet még, azért is gyüttem el vele. El kéne
vinnem a Gyurkához, hogy centírozza ki. Majd gyüvő héten.
Belépek a Harkálya, félhomály van.
Kabátba ül bent mindenki, Zsuzsika is pufajkába csapol a pultba. Hideg van. A
sörhöz nagyon, de fröccsöt se szívessen innák.
Zsuzsikám mennyiér adod a szilvát?
Kérdezem, mintha számítana a válasz. Eldöntöttem már, hogy iszok valamit.
250, veti oda.
Törzsvendég leszek én itt nállad hát a
szomszédodba a kenyér már majdnem 700. Abbú három szilva is kigyün. Viccelődgetek.
Tetszhetett neki, mert a fancsali képe egy pillanatra földerűt. Odaadja a
poharat, lötyög benne a szilva.
A Béla egésségére, mondom és felhajtom.
