2024. február 29., csütörtök

Szépírói kurzus 2024/tavasz/2 - Gänszler Beáta elbeszélése

 A Szépírói Műhely idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A  Próza kurzus hallgatója, Gänszler Beáta azt a házi feladatot választotta, hogy Karinthy Frigyes nyomán "hazudik". Remek írását örömmel közlöm. Gratulálok!

Gänszler Beáta

Neoex és a vad tehenek

Karinthy Frigyesnek,  

többek között a Hazudok című novellájára emlékezve

 

Emlékszel, amikor a dél-amerikai vad tehenekről meséltem - Neoex nem kérdezte, hanem kijelentette.

Nem, nem emlékeztem, hiába kutattam emlékezetem trezorjában, nem találtam ott egy árva dél-amerikai tehenet sem, pláne megvadultat nem. De úgy tettem, mintha tudtam volna, miről van szó; bólintottam. Neoex természetesnek veszi, hogy minden kiejtett szavát kincsként őrzi a memóriám.

— Képzeld, ezek közül befogtak néhányat! — folytatta.

— Tényleg? És? — érdeklődtem.

— Semmi és. Befogtak egy párat közölük. Ennyi — nézett rám neheztelve.

Mit is várhatnék egy elektronikai műszerésztől, akinek az izgalom netovábbja, ha egy miniatűr panelen fél milliméterrel arrébb forrasztottak vissza egy chipet!? Érdekelnek engem a chipek meg a vad tehenek? Nem. Nahát, épp ezért dolgoztam ki a nahát-beszélgetések technikáját. Ha ügyesen alkalmazom, órákig tudunk úgy társalogni, hogy nem figyelek a mondandójára. Néhány szót kell csak időközönként közbe vetnem, úgymint: nahát, tényleg, értem, és, ne mondd, sajnálom. Persze megvan a veszélye, hogy olykor-olykor rosszkor alkalmazom a szavak egyikét-másikát, mi több, nem a megfelelő helyen kacagok fel. Mint ahogy történt az egyik — egyébiránt sokat ígérő — este, vacsora közben:

— …emiatt Alonso befejezi — fejezte be hosszú tirádáját Neoex felettébb szomorú arccal. A nagyobb nyomaték kedvéért még a kést és a villát is letette a kezéből. Várakozón nézett rám. Felsejlett, hogy számos információt elengedhettem a fülem mellett. Több kérdés kergetőzött a fejemben: vajon mit fejezhet be Alonso? A munkáját? A házasságát? A szeretőjével való kapcsolatát? Szülei ápolását? Vagy tán az életét? Egyáltalán, ki az az Alonso?

— Nem folytatja tovább — folytatta Neoex, s egy hangyalábnyomnyit még nagyobb bánat ült melegbarna szemében.

Nyilvánvaló, hogy nem folytatja tovább, ha befejezi, gondoltam. De még mindig nem tudtam, mit. Végül is a szemem láttára kibontakozó drámából engem csak az foglalkoztatott, hogy ez milyen hatást gyakorol Neoexre, s ezáltal rám.

— Nahát, nahát! Te is befejezed? — kérdeztem óvatosan.

— Mit, Eugénia? — mindig új nevet ad nekem, ha érzelmileg hajszálnyira feldúlt.

— Hát, amit Alonso nem folytat tovább.

— Suskándli vagy? Én el sem kezdtem — meredt rám a fejét csóválva.

— Akkor jó.

— Te ugye nem tudod, ki az az Alonso? — nézett rám gyanakvón.

— Sajnálom…

— Dehogy sajnálod! Akkor nem kacarásznál ilyen vidáman. Benned egy csepp empátia sincs, Frankenstein Xénia!

Szerinte akkor sem volt bennem semmi részvét, amikor a hatvanötödik születésnapját ünnepeltük. Pedig nem győztem dicsérni. Lelkendeztem, hogy a korához képest jól néz ki, remekül tartja magát és szeretem. Minden szépet és kellemest felsoroltam, amivel enyhíthettem a szorongásán: örüljön, hogy még csak hatvanöt, mert hipp-hopp, elrepül az idő, észre sem veszi, és már kopogtat a hetven szaggató isiásszal, rendetlenkedő epével és megnagyobbodott prosztatával. De vigasztalódjon, valószínűleg akkor is szeretni fogom, ha már nem fog emlékezni semmire, de erre azért emlékezzen. Akkor örömöt mutatott, bár tartózkodott a mosolygástól és a nevetéstől, de határozottan látszott rajta, hogy mélyen érinti a csodás jövőkép felvázolása. És tessék! Utólag meg részvétlenséggel vádol.

Egyébiránt igenis szoktam rá figyelni. Ha mesél, akkor nagyon is hegyezem a fülem. Például, amikor a katonaságban töltött éveiről beszél. Ott olyan csodák estek meg vele, hogy elmondhatatlan. Mégis el tudja mondani, ez is egy mágikus tulajdonsága. Abban nem vagyok biztos, hogy lokátorokat vagy lokálokat szokott emlegetni, a figyelmem mégse terjedhet ki minden részletre. Arra azért kiterjed, hogy észre vegyem, az évek múlásával a katonaságban betöltött rangja egyre emelkedik. Azt hiszem, ma már tábornok volt.

 *

Aki ismer, tudja rólam, hogy megingathatatlanul hiszek a mesékben. Azért sem kételkedhetem a fabulákban, mert a Grimm fivérek földjén élünk. Sosem tudhatjuk, mikor lép elénk egy kedves vasorrú bába, egy élvhajhász Hamupipőke néhány elgyötört törpével, vagy egy eltévedt farkas, esetleg egy éhes nagymama.  Neoex viszont nem hisz a mesékben, még a sajátjaiban sem, mert akkor nem változtatna annyit rajtuk. Pedig az eredetiek is teljesen lenyűgözőek. Pláne a gyermekkori történetei, amikor reggelente bevette magát a Mecsek rengetegébe, és csak az esti harangszóra keveredett ki belőle.  Elmondása szerint az ott szerzett élményeiből táplálkozik azóta is. Minden fűnek, fának, bokornak, állatnak ismeri a nevét, a szokásait. És amit egyszer megjegyzett, azt sosem felejti el. Máig emlékszik a lopott körték ízére és a fűzfavessző csípésére, amivel odacsapott a gazda a mezítelen lábszárukra, amikor megkergette őt és a kis barátait.

— A mai celeb surviveröknek fogalmuk sincs az igazi próbatételekről és a túlélési technikákról! — szokott legyinteni, ha elkap a televízióban valami túlélőshow-t.

Eme felbecsülhetetlen értékű tapasztalatai miatt bízom meg benne maximálisan a mindennapi életben és a niederaulai erdőben történő kirándulásaink során. Szerencsére csak az utóbbiban kell egy kicsit berogyasztott térddel lopakodnunk és idegesen cikázó szemekkel ide-oda nézegetnünk, mint John Rambónak. Valamint kerülnünk tanácsos a lehullott, száraz faágakat, mert ha rájuk lépünk, a roppanásuk elárulhat bennünket. Ugyanis minden erdei kirándulásunk egyben őzles is. Feltéve, ha benne vagyunk a sűrűjében. Megesik, hogy a kalandjaink már előbb elkezdődnek.

— Pszt! Nézd, ott fut egy rozsomák! — intett csendre Neoex egy alkalommal, az erdő mellett elterülő mező szélén. — Ha jól látom — tette hozzá önkritikusan. Nem véletlen, hogy nem lett politikus. Mindkét kezéből távcsövet formázott, s mint egy vérbeli hadügyminiszter, kémlelte a tájat. — Azt hiszem, ez inkább kisebb őz lesz. Aha, igen! Ez egy vadnyúl. — Pár másodperc múltán Neoex mindkét karja lehanyatlott, a messzelátó kiesett a kezéből. — A rossebb a Mircibe, miért nem tud otthon nyugodtan megülni a farkán?! — idegeskedett. Lehetett volna megértőbb Mircivel, hisz ő sem tud mindig nyugodtan megülni otthon. De ez már régi történet, ráadásul — eddig — egyedi eset.

*

Viszont nem egyedi eset a bogarakkal vívott reménytelen küzdelme.

Neoexben egy pedagógus is lakozik (mester fokozatú), mert folyamatosan tanítgat. Suttogva, nehogy elijesszük az epedve várt őzikét.

— Nézd, kidőlt fa! Ott egy másik, az is kidőlt! — Egészen Andinak érezhetem magam, bár egy kevésbé gazdag férj oldalán. — Ha megfigyeled, számtalan madárhangot figyelhetsz meg — folytatja okításomat. — És millió bogarat, hogy a fene egye meg őket! — csap a karjára.

A németországi internettel ellentétben a németországi rovarok kommunikációs hálózata igen fejlett: gyors, hatékony és nagy lefedettségű. Amint az erdőbe tesszük a lábunkat, a kiküldött rovarkémek azonnal riadóztatják a társaikat. Pillanatokon belül érdeklődő szárnyasok serege köröz felettünk, ebéd utáni nyalánkságnak nézve bennünket. Leginkább az alulöltözött Neoexre vetik magukat. A mecseki számháborúk hőse mindahányszor totálisan megfeledkezik a túrázók dress code-járól. Amolyan erdei-verbunkost táncolva halad egyre beljebb és beljebb a sűrűbe, amit én nem kommentálok, csak némán csodálok, és várom a végkifejletet, ami mindig ugyanaz. Olykor egymásra nézünk a bokor takarásából kikukucskáló őzikével, megrántjuk a vállunkat és együtt kuncogunk Neoex indiántáncán.

— Most mondd, milyen szép helyen élünk! Minden olyan gyönyörű. Nézz csak körül! – mutat körbe Neoex. — Kivéve ezeket a pokolravaló bogarakat! Ne kapcsold ki a telefonodat, mindjárt elérünk ahhoz a ponthoz, ahol... hát most már a franc essen a szúnyogokba is! Szóval készítsd a masinádat, mindjárt meglátjuk az őzet! És végre maradj csendben, úgy kémlelj körül, Maca Hari, nehogy elriaszd azt a szegény állatot, hogy a vér forrjon fel benned, átkozott szúnyog! — kiált fennen, s csak úgy csattan a keze a karján meg a lábszárain.

Hiába várjuk, nemes vadunk elillant, nem mutatkozik. Mutatkozik viszont millió csípés Neoexen. Ilyenkor lesz elege a friss, erdei levegőből és a gyönyörű tájból.

— Szerintem te már nem bírod tovább itt, Kittenberger Klárika. Igyekezzünk kifelé! Alighanem neked most ennyi elég volt a kirándulásból — tolja rám az erdőkerülés felelősségét.

Neoex persze sosem ismeri be a nyilvánvalót: a szúnyogok mindig rést ütnek a pajzsán és megalázó vereséget mérnek rá. Ahol eléri a kis hólyagokat, maga vakarózik, de a háta közepe eléréséhez szüksége van némi segítségre.

— Nem tudom, milyen öblítőt használsz mostanában, Ágnes asszony, de nem bírja a bőröm. Nézd meg, milyen kiütéseim vannak a hátamon! — somfordál oda hozzám.

— Tényleg! Tiszta kiütéses a hátad — bólogatok helyeslően. — Nem merek hozzáérni.

— De csak nyugodtan! Nem fáj.

— Ó, félek, hogy nagyobb bajt okozok, mint…

— Jaj, vakard már meg azokat a rohadt szúnyogcsípéseket, mert itt halok meg! — adja fel Neoex minden erkölcsi tartását.

És tessék! Nem elég, hogy ennyi mindenre figyelek vele kapcsolatban, még a dél-amerikai vad tehenekre is koncentrálnom kéne. Van, ami megy, van, ami már nem.

*

Az együtt töltött négy évtizedünk változatos kimenetelű kalandozásainak jó részét lejegyeztem. E feljegyzések esszenciáját rendszeresen felolvasom Neoexnek. Nem szokott örülni a leírtaknak. A fentiekért sem lelkesedett.

— Háry Janina! A valóság ilyen mérvű torzítása őszinte megütközést és mélységes felháborodást kelt bennem! A vad tehenek nem egész Dél-Amerikában kóboroltak, hanem csak Brazíliában. A mezőn nem is a Mirci szaladt át, hanem a Frici, és nem a hátam közepe viszketett, hanem a bal lapockám. Javítsd ki, légy szíves!

Nem javítottam.

Így lettem író.

 

 

 

 

2024. február 16., péntek

Szépírói kurzus 2024/tavasz/1 - Imolai Judit elbeszélése

   A Szépírói Műhely idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A  Próza-Dráma kurzus hallgatója, Imolai Judit azt a házi feladatot választotta, hogy a magyar nyelv sajátosságát kihasználva úgy ír történetet, hogy a főszereplők, az ikrek, sőt, azok "védelmezője" nemét nem tudjuk meg. "Gendersemleges" elbeszélést írt, és ez mestermunka! Gratulálok!

Imolai Judit

Tulipánliget

 

– Csitt! Ne beszélj, mert visszahúzódik.

Az ikrek a cigánymeggy fa alatt játszanak a két csigával. Nézik, milyen lassan haladnak egymás felé a nedves füvön. Már mennyivel nagyobb a fa, mint ők, pedig pont akkor kelt ki magról, amikor öt éve ők is születtek. A kicsik feszülten figyelik a gyepen ismerkedő csigákat. Azért fél füllel figyelik a ház ajtaját is, mikor jön ki hozzájuk a házból az uzsonna. Égszínkék szemükkel csak a csúszást bámulják, a szőkébb le is hasal, a barnább négykézláb figyel.

Négy óra. Ilyenkor áll meg a tavaszi levegő a gyümölcsösben, úgy hatig teljes szélcsend van, a zümmögő rovarok is mind elcsendesednek. Majd estére fog feltámadni az erdő felől a szellő, ami az esti hűvöst hozza. Az ikrek megunják a csigázást, pedig meg akarták figyelni: hogyan lesz egy nagycsigának kiscsigája, ha egynek a házába sem fér már semmi sem.

Számolgatják a tulipánok szirmait. Az ősgyepen minden növény jól megfér, a lóhere között most a legszebbek a hervadó tavaszi kankalin barnuló sárgái, még virítanak a nárciszok, és a kaszálatlan kert most telik meg a színes tulipánokkal.

– Ez fiú virág vagy lány?

A cirmos rózsaszínű tulipán szokott rögtön a pirosak után megszületni, később majd jönnek a sárgák, de ilyenkor délután mind kezdenek estére összecsukódni, a jól kitárult szétnyílott virágok is.

A szőkébb egy pirosat a két tenyerébe fog úgy, hogy a szárát meg ne húzza, számolja a porzót és a bibét. Megrezzen, a fehérsom sövényen keresztül dübögő lábak zaját hallja. Az iskolából hazagyalogló gyerekek köveket dobnak át, és csúfolódnak. Nem minden szót ért. Még éppen el tudja húzni a fejét.

A házból nesztelenül terem ott, áll felettük a védelmezőjük, egy-egy erős karjára kapja fel egyszerre a két kicsit.

– Gyertek! – mondja halk, szinte suttogó hangon. Nem beszélnek arról, hogy ne menjenek közvetlenül a kerítés mellé, pláne ki az utcára semmiképp. Bent jó. Bújnak a levendulaszappan szagú ruhához. Ma ibolyaszörp és meggyes kavart piskóta az uzsonna, savanykás és édes.

 

*

– Halló! – a kertkapun keresztül vidám hang, és egy rózsaszín fonott kosaras vendég tűnik fel. Ma szerda van, a nő jön vendégségbe. A kamaszodó ikrek mosolyognak, a szőke szalad a kapuhoz, kattan a zár, nyitja az ajtót. A nő egy szelet házi rétest nyújt oda a barnának is, aki nem teszi le a festőecsetet, csak nevetve tátja a száját.

– Nyílnak a liliomok – mutatja a szőke, ő is fest, de tudja: a vendég a házba tart. Mindig szerdán jön. Pár órára eltűnik majd az emeleten, és mikor majd távozik, felhőben húzza maga után a nyárialma illatát, a felhevült bőre páráját, összekócolódott aranyhajának lebegő szálait.

Az ikrek a nyári liliomokat festik, azután a bűvös rózsákat, és a kék levendulát.

– Szép vasárnapot! – a kertkapuban dallamos bariton, egy csokor bódító tubarózsa csokor, frissen borotvált és vasalt inges vendég áll. Most vasárnap, mint mindig, a férfi érkezik. A kamaszok egymásra néznek, és egyszerre indulnak kaput nyitni. Kis bugyellárisban csörgő pénzecskét ad a fiataloknak, a virágos csendéleteket sikerült igen jól eladnia.

– Meleg a tó vize – ajánlja a barna a férfinak, aki indul is, és csatlakozik a tavirózsás vízben lebegő tógás alakhoz. Órákon át, alkonyatig hullámzik ő is az aranyhalas, zöldillatú mederben, átvizesedő ingét langyosan simogatja a délutáni napsugár. Ölelkező testük a víz lágy ritmusára mozdul.

A testvérek a kúszó klematiszokat festik, majd a napraforgók aranyát.  

 

*

– Szabad-e?

Az ikrek illedelmesen kopognak a sekrestyés ajtaján. Soha nem szoktak ide betérni, de megkérdezték mikor lehet jönni. Nem tudják, hogyan is kellene köszönni, nem kaptak keresztséget, sem vallásos oktatást. Igyekeznek. Maguk előtt tartják a fejfedőjüket. A szőkébb haja gyérül, jól látszik magasodó homlokán a feszültség izzadtságcseppje, a barna is zavartan simítja hátra deresedő haját.

A végtisztességet vajon hogyan kell elintézni.

– Úgy jó hetvenéves volt, de nyolcvan biztos nem. A Tulipános család. – próbálkozik a barna kékszemű, hátha sikerül megtaláltatni a szülőjük nyomait a papírokban.

A tisztelendő szemlátomást ideges. Antal vagy Antónia?! Gyors mozdulatokkal forgatja az anyakönyveket, nem találja benne a feljegyzést: mikor születhetett az elhunyt. Pedig legalább valamilyen írásnak kellene lennie, akkor is, ha ő sem követte a falu íratlan törvényeit. A páriákat is listában tartják, csak egy másikban, abban a porszagú névtelen nagy fekete könyvben.

– Így nem lehet eltemetni, ha nincsen róla semmilyen papír. Hogy létezett egyáltalán? – vágja be a nagy tölgyfa szekrény ajtaját a reverendás, és ajtót mutat az ikreknek.

– A templomkert mellé sem lehetne?... annyira szerette a tiszafa illatát – próbálkozik egy utolsót a szőkébb, mielőtt kifelé oldalognak. Egy hang választ sem kaptak, hát csendben lépkednek kifelé a nyikorgó hajópadlón.

A késő ősz hideg estét hoz, a kertkapu kilincsén cseppekbe áll össze a leereszkedő köd. Nem fűtik most a házat. Egyhetes virrasztás a búcsú.

Szerdán majd érkezik a nő, háta hajlott, ősz haja kontyba csavarva a festett selyemkendő alatt, kosarában sütemény. Csak ülnek csendben a halvány gyertyafény mellett.

Vasárnapra várják a férfit, fényes kalapja a kezében, faragott botja koppan a fém küszöbön, kezében tulipános, zsanéros faládika levelekkel, kis lakattal. Lezárult.

Az ikrek ünnepi tógát vesznek fel, készítenek süteményt és virágot. Kabát nem kell, a kertbe indulnak az ásókért. Nem beszélnek, csak egyszerre lépkednek. A meggyfa felé indulnak, az alvó tulipánmező felé. Ásnak. Lapátolnak. Temetnek.

A teljesség tulipánvirágait faragják meg egy fejfára. Festenek. Valaki itt élt, és most békében nyugszik a kertben.