A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzuson Kosztolányi Dezső Hajnali részegség című versét vettük. A feladat az volt, hogy írja meg mindenki a maga "hajnali részegségét". Zaymus Imola nappali tagozatos hallgatóként jár az órára, az általa "megénekelt" részegség igencsak sajátosra sikeredett. Itt közlöm.
Zaymus
Imola
Részegség
Hideg van, felhúzom a cipzárt,
körbetekerem a sálamat,
nyakam dagadt, mint egy vágásra
ítélt disznó.
Csend van, hallom, ahogy a
kabátom olcsó anyaga,
ha márka jelzés is takarja, zörög
a szélben.
Kapar a torkom, de nem az időtől, bár attól is fájhatna,
esik az eső, a nullát alulról
nézik az emberek, holtak és élők.
Azért rágyújtok még egyre,
biztos, ami biztos,
nehogy megártson a sok friss
levegő itt Budaörsön.
Ahogy lenyelem a tejszerű ködöt,
máris követi az inger.
Köhögök, kellemes, sőt mámorító
ez a halálos szokás,
tapéta a nyakamnak, kívül a sál,
belül meg ez.
Beleszívok újra, elönt a kéj, Freud
hogy örülne!
Neki és az orális fixációnak én
vagyok a tökéletes példa.
Arcom ráncba borul, ahogy szám
sarka felszökik egy mosolyra.
Valaki eldobott egy sörösüveget,
valaki más pedig rálépett.
Ez utóbbi én volnék, épp próbálom visszanyerni egyensúlyomat,
Ez utóbbi én volnék, épp próbálom visszanyerni egyensúlyomat,
s ahogy igyekszem állva maradni,
levetkőzik nyakam.
Te rohadt kis ringyó, hát nem lát
senki, éjszaka van,
elegen láttak már Budapesten, a
Gozsduban.
Ahogy öltöztetem vissza fekete
ruhájába,
megfogja kézfejem, illetve én
fogom meg őt vele,
és érzem, ahogy lüktet, pumpál
bőre alatt az ér,
tele nikotinnal, nem messze
onnét, ahol egy órája még,
whiskey csordogált, majd sör, és
megint whiskey.
Ha kezdeném elfelejteni,
magamról beszélek,
emlékeztetőül bekúszik orromba a
szag, ami árad
belőlem, én vagyok a gazdája,
rajtam otthonra talált.
Áporodott cefre, a whiskeynek
milyen árnyéka van?
Keresem a kulcsot, remeg a kezem,
vagy a kapu, én már nem tudom,
valahogy csak bejutok, előbb vagy
utóbb, de inkább előbb,
ha lehet, mert megfagyok, és az
utolsó sör is menekülne,
szaladna ki belőlem, ha engedném,
de még egy kicsit melegítem,
a küszöbre azért mégsem
üríthetem.
De szép ez a csempe, sokkal
szebb, mint az emeleti, a szobám mellett.
Tényleg, a szobám. Hol is van?
Ja, az emeleten.
Azt hiszem, most érkezett meg a
búcsúfeles, de még hogy, te jó Isten.
Megáldom a fenti WC-t is,
bőkezűen, ahogy illik,
két kézzel kapaszkodom a
porcelánba, két adag között pedig,
egy Nina Simone dalt dúdolok, ami
se Nina, se Simone, se dal,
inkább hasonlít arra az amorf hangra,
amit előtte és utána hallatok,
ahogy az egyre terebélyesebb
sárga képen dolgozok.