2022. november 9., szerda

Szépírói kurzus 2022/ősz/8 - Kartali Zsuzsanna színpadi jelenete

   A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Dráma-Próza kurzus hallgatója, Kartali Zsuzsanna azt a házi feladatot választotta, hogy Marcel Aymé A faljáró című munkája nyomán megírja a maga "tűzfaljáró" történetét. És ebben a történetben ott van még Wells "A láthatatlan ember" című munkája is, meg egy kicsit a Dürrenmatt által megírt "öreg hölgy" is. Kiváló munkáját örömmel közlöm.


Kartali Zsuzsanna:

A törzs-vendég

/Avagy a (tűz)faljáró, láthatatlan öreg hölgy látogatása/

 

Szereplők:

A DOKI – Dr. Illényi Alfréd plasztikai sebész (teljes valójában)

SZIVIKE – Klára, a doki régi kliense (csak a hangja)

 Helyszín:

Sebészeti magánrendelő megvilágított műtőasztallal, gurulós műszerszekrénnyel. Az előtérben balra számítógépsarok, jobbra állótükör és egy elegáns kanapé. Hátul spanyolfallal leválasztott kis öltöző.

 

A DOKI: (Felpattan a számítógép elől, ahol arcát a tenyerébe hajtva ült. Öles léptekkel a tükörhöz siet, és annak magyaráz) Na, oké, Frédi, mielőtt megzakkannál. Mit is szoktál ilyenkor csinálni? Filmet! Az életed egy színes, szélesvásznú… illetve nem is, inkább egy 3D-s nagy kaland Dolby sztereóban, igaz? Ebből nem engedünk! Szóval első jelenet, belső. (körbefordul, és maga elé nyújtott karral, felemelt tenyérrel végigpásztázza a helyiséget) Sebészeti magánrendelő megvilágított műtőasztallal, gurulós műszerszekrénnyel. Az előtérben balra számítógépsarok, jobbra állótükör és egy elegáns kanapé. Hátul spanyolfallal leválasztott kis öltöző. A doki – jó karban lévő, szoláriumbarna, titokban szépen őszülő, egyébként festett fekete hatvanas – a tükörnek magyaráz, és azt játssza, hogy főszereplő a saját filmsorozatában. (hajába túr, és lerogy a tükör előtt a padlóra) Eddig jó, nagyokos, de éppen milyen zsánerben forgatunk? A régebbi részek a legrosszabb esetben is elmentek szappanoperának, de mostanában… huh. Pihenned kellene, Frédikém. Úgy igazán. Kis ház a semmi közepén, digitális detox, meg minden.

SZIVIKE: (amikor megszólal, hangja betölti a teret) Ó, de kis drága vagy! Még mindig azt hiszed, hogy elmenekülhetsz életed fő műve elől?

A DOKI: (befogja a fülét) Klára, reggel óta hívogatsz. Ha már nem tudlak kirakni a csetszobából, öt perc szünetet engedj legalább!

SZIVIKE: Klára, még hogy Klára! Mikor szólítottál te így engem? Semmikor. Szivikém így, Szivikém úgy, már az elejétől. Klassz csaj vagy, a kifutón a helyed, mondogattad nekem. Győzködtél, hogy a pénz nem akadály, megoldjuk okosba. Emlékszel, doki? Mikor is kezdődött? Idestova negyven éve! Jesszuskám!

A DOKI: (összetörve) Csak hu… huszonöt,… vagy harminc. Maximum.

SZIVIKE: Egy nagy francot huszonöt! Még sehol se volt a puccos magánpraxisod. Egy lefizetett proszektúrás haverodnál fusiztál, a körzeti kórház alagsorában. Oda tuti nem ment le jószántából senki, aki lebuktathatott volna. Mások vágyain vámpírkodtál egész életedben. A kétségbeesésükön.  Főleg az enyémen. Így volt?

A DOKI: De hát sikeresek voltunk! Te is akartad. Sőt, te akartad mind közül a leginkább, azért jutottál te a legmesszebbre. Aztán beszippantott a siker, nem tudtál leállni.

SZIVIKE: A siker? Aranyvécét építettél magadnak a testemből és a hozzám hasonlókéból, gyémánt húzókával, aztán lehúztál bennünket rajta. A szarörvény szippantott be, nem a siker.

A DOKI: Arról én igazán nem tehetek, hogy később megbántad. Hiszen mindig aláírtad a papírokat.

SZIVIKE: Te beszéltél rá az első petesejtdonációra.

A DOKI: Én csak ismertettem a lehetőségeket.

SZIVIKE: Mindig értettél a madzagmézezéshez.

A DOKI: Gyönyörű ciciket kaptál cserébe, de te új orrot is akartál, mert nem ívelt eléggé meredeken a modellkarriered.

SZIVIKE: Azt mondtad, hogy egy új orr felgyorsíthatja. De ahhoz kellett az egyik petefészkem is.

A DOKI: Úgyse akartál gyereket…

SZIVIKE: Akkor még nem. Élvezni akartam egy kicsit az életet.

A DOKI: Annyira, hogy a jobb vesédet már egyenesen az én segítségem nélkül tervezted elpasszolni.

SZIVIKE: Segítség? Mindjárt halálra röhögöm magam! Azt mondtad, felnőtt nő vagyok, és hozhatok önálló döntéseket, de hazudtál. Úgy kezeltél, mint a tulajdonodat. Büntetésből a májam felét is elvetted.

A DOKI: Mondtam, hogy azt ajánld fel hamarabb. Mielőtt esetleg szétcuccoznád. Még épp, hogy piacképes volt, addigra majdnem sikerült tönkretenned.

SZIVIKE: A leszarom-tablettákkal, amiket te ajánlottál.

A DOKI: Amiket te kértél, Szivikém! Nem lehetek mindenért én a hibás!

SZIVIKE: Ó, nem. Te csak nagylelkűen szórtad elém a cukorkát, aztán, amikor rászoktam, kamatostul beszedted az árát. Vagy kamatyostul, ha-ha-ha!

A DOKI: Nem vigyáztál eléggé a szépségedre, szétveretted a járomcsontodat, amit olyan gyönyörűen átszabtam neked. Hálásnak kellett volna lenned a belorusz eszkortmunkáért, amit ezek után még szereztem neked, erre te kurvát csináltál magadból. Azt hitted, hogy azzal rajtam állsz bosszút. Szerencsétlen.

SZIVIKE: Hülye voltam, és bolondul szerelmes. Féltékennyé akartalak tenni, mert beléd zúgtam. Azt hittem, azért büntetsz, mert fájdalmat okoztam neked.

A DOKI: Miféle büntetésről beszélsz itt folyton? Tekintettel az együtt töltött évekre nagylelkűen megtűrtelek az ügyfélkörömben, még jóval azután is, hogy ráfizetéses lettél, és már csak a bosszúság volt veled.

SZIVIKE: (nyafogva) Azt mondtad, a bal tüdőlebenyem nem fog nagyon hiányozni. De aztán mégis hiányzott, amikor eladtad.

A DOKI: Mert füstölni kezdtél, mint a gyárkémény, hiába tiltottam a cigit.

SZIVIKE: Nem is cigiztem! Az ügyfelek szerint a szivarozás jól állt a szemkötőhöz, olyan kalózos lettem tőle. Egyébként a porcelánkék szivárványhártyámért sokkal többet kaptam, mint amennyiért te tudtad volna elpasszolni!

A DOKI: Sejtettem, hogy mégsem egy ruszki oligarchafeleség kaparta ki a szemedet…

SZIVIKE: Bárcsak úgy lett volna! Abban az időben már nem ment annyira az eszkortüzlet sem. Mert te alig akartad a ráncaimat felvarrni, és a botox ára is rohadtul felment. Legalábbis erre hivatkoztál. Pedig nekem akkoriban is meg kellett élnem valamiből!

A DOKI: (bosszúsan, mint aki alig várja, hogy befejezhesse a beszélgetést) Aztán azon a karibi kaszinóhajón, ahová, én hülye, szánalomból elvittelek, történt valami.

SZIVIKE: Te csak tudod.

A DOKI: Hallomásból. Éppen az étteremben voltam.

SZIVIKE: Na persze! Akkor biztos azt is csak úgy hallottad, hogy nemcsak kilenc késszúrás, hanem egy Dr. I. A. gravírozású, ezüstnyelű bicska is volt bennem, amikor a cápák közé estem, át a nyakig érő, szuperbiztonságos plexikorláton…

A DOKI: (feltápászkodik a padlóról, és vádlón mered a számítógépre) Mit mondasz?

SZIVIKE: (nevet) Ne izgulj, bicska nem volt! De lehetett volna. Akkor mondhatnánk, hogy az egyik cápa lenyelte, azért ment el tőlem az étvágya, és maradtam életben végtagok nélküli torzóként…

A DOKI: Tudod, hogy semmi közöm nem volt a balesetedhez! Nem kellett volna titanicost játszanod azzal a szabadnapos krupiéval.

SZIVIKE: Á, szóval őt fizetted le, hogy elintézze a legkedvesebb törzsvendégedet!

A DOKI: Törzsvendég… hú, de közönséges lett a humorod! Nagyon unatkozhat az agyacskád abban a floridai inkubátorban, hogy ilyesmiket talál ki! Nem lehetek én a felelős minden nyomorodért, Szivi.

SZIVIKE: (rövid hallgatás után) Szó sincs nyomorról, az a test már egyáltalán nem hiányzik nekem. Tulajdonképpen hálásnak kéne lennem, amiért elintézted, hogy megszabadítsanak tőle, és az agyamat rácsatolják egy biokibernetikus rendszerre. Igaz, te pedig cserébe a fájdalomdíjamtól szabadítottál meg.

A DOKI: A laborban életed végéig a gondodat viselik. Nem kell költened semmire.

SZIVIKE: Életem? Miféle élet? Költenem pedig nagyon is lett volna mire. Olykor-olykor egy kicsit több endorfin is felúszhatott volna az agyi artériáimon. A plusz gyönyörhormonok árával szívesen megterheltem volna a bankszámlámat, de hagyjuk inkább. Ezen már túl vagyok.

A DOKI: Hogyhogy túl vagy? (érdeklődést mímelve) Csak nem lettél absztinens, Szivike?

SZIVIKE: Haha, dehogyisnem! Csak másképp, mint gondolod. Valamit nem vett észre a doktor úr. Hogyan is dumcsizunk mi most?

A DOKI: (a számítógéphez siet) A gépen keresztül, amit ezennel ki is kapcsolok, mert elegem van belőled. Elfáradtam. Ma beszélgettem még veled egy legeslegutolsót, mert megszántalak, de többel nem tartozom neked. Vigasztaljon a tudat, hogy kísérleti nyúlként hozzájárulsz a tudomány fejlődéséhez. Agyő! (kikapcsolja, sőt ki is húzza a hálózatból a számítógépet, és kezét teátrálisan leporolva a kanapéra veti magát. Sóhajtva végignyúlik rajta, és karjait a feje alá teszi)

A beálló csendben kis idő elteltével felhangzik a doki halk, diszkrét horkolása.

SZIVIKE: (emelt, tárgyilagos hangon) Sajnos én nem tudok aludni.

A DOKI: (összerándul, kikapja karjait a feje alól, szinte vigyázzban fekszik) Tessék?

SZIVIKE: Kérlek, Alfréd, ne aludj a jelenlétemben. Rossz néznem, ahogy alszol. Irigykedem rád. Hülye mellékhatás!

A DOKI: (felül, halántékát dörzsöli) Mi… milyen mellékhatás?

SZIVIKE: Szintet léptünk a kísérletben, nem mondtam még? A tudatom függetlenedett az inkubátorban lebegő agyszövettől. Nincs már szükségem rá. Hipp-hopp, test nélkül és láthatatlanul ott teremhetek, ahol lenni akarok. Kicsusszantam a floridai agyasok kezéből. Meguntam, hogy rám kényszeríthetik az akaratukat. Úgy döntöttem, hogy mostantól én döntök. Tudod, hogy hol vagyok éppen?

A DOKI: (lógó karokkal ül, dacosan maga elé bámul, nem felel)

SZIVIKE: Na, hol?

A DOKI: (szótlanul nemet int, és két oldalról a hajába markol)

SZIVIKE: Na ugye, hogy tudod. És úgy döntöttem, hogy itt is maradok, ha már ennyire örülsz nekem.

A DOKI: (a műszerszekrényhez rohan, egy fiókból gyógyszeres dobozt vesz elő. Tartalmát a szájába dönti. Visszaindul a kanapé felé, de félúton tántorogni kezd, majd élettelenül elvágódik a kanapé előtt)

SZIVIKE: Hm. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar új alanyt kell keresnem. Sebaj! Azt hiszem, most már valami bonyolultabb feladattal is megbirkóznék. Vajon a Fehér Ház, vagy a Tian’anmen tér felé vegyem az irányt? Nem, a Kreml mégiscsak jobb lesz. Az a helyzet, hogy hiányozni kezdtek a tavárisok, hiszen annyit emlegettük őket. Hiba lenne, ha nem venném hasznát az évek során felszedett orosztudásomnak…

 

 VÉGE