A Szépírói Műhely idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Dráma-Próza kurzus hallgatója, Várfalvy Emőke krimit írt, amiben egy gyilkosság felderítéséről számol be. A gyilkosságot - feltehetően - olyan valaki követte el, akinek a helyesírással gondjai lehetnek, sugallja a szerző. Bizony, az írás mesterségének tanulása a helyesírási szabályok ismeretét is feltételezi, ezt üzeni - helyesen - a történet. Gratulálok, nagyszerű munka.
Várfalvy Emőke:
Gyilkosság a Donáti utcában
Várvölgyi Endre százados az íróasztalánál ült, és sós mogyorót rágcsált. A rágás mindig segített neki összpontosítani, még a legnagyobb stressz közepén is. Próbálta rágóval is, de az nem működött. A pattogatott kukorica ritkán. A mogyoró mindig. Ez volt az egyetlen káros szenvedélye, ami miatt mindenhol kifigurázták a háta mögött. Volt már Mogyoróspele, kezdőként Mogyi hadnagy, mostani állomáshelyén a nem túl hízelgő Vérmókus gúnynéven futott a munkatársai között.
‒ Most komolyan, mennyivel lenne jobb, ha nyíltan alkoholista lennék? Vagy láncdohányos? Mint egy rossz nyomozókarikatúra! – fakadt ki néha a feleségének, aki ilyenkor megértően bólogatott, és biztosította a férjét, hogy több ilyen elhivatott és józan életű emberre lenne szüksége a magyar rendőrségnek. Aztán, miután a százados elvonult a nappali sarkába dolgozni valamelyik ügyén, az asszony fogta az épp aktuális Jo Nesbo-regényét, és kiült az erkélyre elszívni egy cigarettát.
Várvölgyi századosnak esze ágában sem volt az I. kerületi Rendőrkapitányságon dolgozni. De nem volt más választása. Egyszerűen átvezényelték. Derűs és élettel teli kerület egy reményteli és élhető országban, olvasta Várvölgyiné kuncogva a kerület polgármesterének bemutatkozóját.
‒ Szolgálati lakás a Várnegyedben, hallod, ezért mások ölnének is!
‒ A kollégák lehet, de az első kerületiek biztos nem. Ott a legkomolyabb bűncselekmény, hogy özvegy Rizmayer Jolika pedigrés kutyuskája odacsinált valahova, és a hölgy elfelejtette felszedni a termést – morogta Várvölgyi, aki az áthelyezése előtt már harmadik éve büszkélkedhetett azzal, hogy országos szinten a legtöbb felderített gyilkossági ügyet zárta le.
A 2024-es év nem kecsegtetett sok jóval. E nap délelőttjéig, amikor is holttestet találtak a Donáti utcában. Az épp a Batthyány téri Vásárcsarnokba igyekvő idős asszonyt mentő vitte el a helyszínről, annyira megrázta a betört koponyájú áldozat látványa. Becsületére szóljon, hogy azonnal értesítette a rendőrséget és a kerületi nyugdíjas klub két tagját, akik pont a helyszínelőkkel egyidőben érkeztek meg, és voltak olyan kedvesek, hogy megígérték, nem nyilatkoznak a sajtónak a rendőrség engedélye nélkül. Ettől függetlenül nagyjából negyven perc sem kellett hozzá, hogy az Óbudai Társaskörbe is eljusson a hír: egy ismert írót különös kreativitással végzett ki valaki, néhány méterre az otthonától, fényes nappal.
Várvölgyi százados először azt hitte, hogy csak a kollégái szórakoznak vele, amikor jelezték, hogy akció van. Aztán fogta a kabátját, és gyalog indult a lepukkant szocreál épületben lévő kapitányságról a Halászbástya alá. Gyalog néhány perccel volt csak hosszabb az út, számolva a dugókkal, amiken villogóval áttörhetne, ha nem lennének a budai utcák piszkosul szűkek bizonyos helyeken. Meg adni akart magának egy kis időt, amíg reménykedhet, hogy végre ismét kezdhet magával valamit szakmailag. Mert simán benne volt a pakliban, hogy az áldozat csak egyszerűen rosszkor volt rossz helyen, és elkapta egy romos bérházról leszakadó homlokzatdarab. Mondjuk, ez inkább a belvárosra jellemző. Budán a lakóknak többnyire van elég pénze a méregdrága tatarozásokra.
A helyszínen a századost a megszokott látvány fogadta. A nyomrögzítők fehér overálban dolgoztak, a helyszínt biztosító rendőrök pedig ‒ némi megilletődöttséggel az arcukon ‒ igyekeztek távol tartani az arra járókat.
‒ Sziasztok, fiúk! Mi újság? Van valamink? ‒ nyújtott kezet Várvölgyi a nyomrögzítők csapatát vezető, nála tizenöt évvel fiatalabb férfinak.
‒ Hát, Endre, ezt nem fogod elhinni! Ebből olyan hír lesz, hogy az egész ország erről fog beszélni egy hétig – vigyorgott a fiatal férfi, miközben néhány lépést tett, hogy kikerülje a letakart áldozatot.
‒ Olyan ismert az áldozat? ‒ nézett a fekete műanyag zsákra a százados.
‒ Olyan ismert a gyilkos fegyver – mutatott a földön egy tárgy felé a helyszínelők vezetője.
Várvölgyi Endre kínos mosolyra húzta a száját, aztán felkapta a fejét, és körbenézett.
‒ Ez annyira komolytalan. Biztosan kandi kamera. Mindjárt előugrik valami stand upos barom a bokorból és… ‒ gondolta a százados, aztán arcizmait rendezve feltette azokat a kérdéseket, amiket ilyenkor szokott. Ha kandi kamera, ha nem, ő mégiscsak profi.
‒ Más? Szemtanúk? Biztonsági kamerák? ‒ kérdezte a nyomrögzítőt, aki biztosította róla, hogy a protokoll szerint járnak el, és minden szükséges információ begyűjtése folyamatban van.
‒ Nagy erejű feji trauma. Azonnal meghalt – magyarázta a mentős, kezében a fekete hullatakaró sarkával, ami alatt finom mosollyal a száján és egy hatalmas lyukkal a koponyája tetején feküdt az ötvenes évei végén járó áldozat.
Várvölgyi százados alig harminc percet töltött a helyszínen, majd miután egyik kapualjból és bokorból sem ugrott elő TV stáb, visszaindult a munkahelyére. Húsz perc gyaloglás után akadály nélkül jutott be a kapitányság első emeleti férfi mosdójába, ahol alaposan kezet mosott, majd bezárkózott az irodájába. Az alsó fiókból elővett egy bontatlan csomag mogyorót, egy adagot a tenyerébe töltött, majd szemenként felcsippentve rágni kezdte. Nagyjából egy órája volt arra, hogy kitalálja, hogyan kezdi majd az ügy aktáját, s abból mit adhat át a sajtósnak, akinek, tekintve, hogy az áldozat ismert ember, mindenképp kell valami háttéranyag.
Már a második maréknyi elfogyasztott mogyorónál és az első bekezdésnél tartott az aktában, amikor valaki kopogás nélkül tépte fel az ajtaját. A kapitányság szóvivője állt meg az asztala előtt láthatóan sokkos állapotban.
‒ Endre! Mondd, hogy ez csak egy vicc! Mondd, hogy a ma délelőtti ügyed áldozata nem a Pápai tanár úr!
‒ De Pápai a vezetékneve. Pápai András. Ismered?
A szóvivő leroskadt a székbe és kézfejével könnyeit törölgetve szipogott.
‒ Az író a mentorom. Évek óta járok hozzá prózaíró kurzusra, persze álnéven, mert a munka miatt van ez a titoktartás, tudod. Holnap lett volna a következő óránk.
‒ Amúgy kinek járt el a szája? ‒ dőlt hátra a székében a százados, és a felső fiókját kihúzva papírzsebkendő-csomagot vett elő, és odanyújtotta a szóvivőnek.
‒ A nagynéném benne van az Óbudai Társaskör csevegő csoportjában, és ő mondta, hogy ott olvasta, hogy a tanár urat délelőtt holtan találták, mellette egy téglával, ami a Magyar Helyesírás Szabályai legújabb kiadásának borítójába volt burkolva.
Várvölgyi százados megdörzsölte a homlokát.
‒ Szép kis hír, mi? Az egész magyar rendőrállomány hónapokig rajtam röhög majd, amíg felderítem, hogy mi a franc történt.
‒ Nem, Endre, nem fognak. A héten le fogod zárni az ügyet. Ugyanis szinte száz százalékig biztos vagyok benne, hogy tudom, ki a gyilkos – kapta ki a telefonját a zsebéből a szóvivő, és villámsebességgel keresni kezdett az írókurzus messenger csoportjának tagjai között.
