2018. szeptember 20., csütörtök

Szépírói kurzus 2018/ősz/1 Ajkai Szigeti Mónika elbeszélése


A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója Ajkai Szigeti Mónika, aki azt a feladatot oldotta meg nagyon jól, hogy egyes szám első személyben ír egy történetet, amelynek hőse olyan személy, aki mindenképpen különbözik a novella szerzőjétől. Itt közlöm.  

Ajkai Szigeti Mónika

A croissant, a vaj meg a lekvár

Úgy tűnik, ez megint csak a képzeletem szüleménye. Nem látom a megszokott helyén. Vajon hol lehet? Hiányzik. Pedig nem is ismerem. Ilyen ez az emberi elme, játszik a tulajdonosával, de ezt már megtanultam. Ahogy belekortyolok a kávémba, elmerengek. Keserű. De talán csak én vagyok az. Vajon hol lehet? Milyen is ő? Mármint, a barna, göndör fürtjein túl. Gondolkodom, de nem értem. Miért visel meg ennyire a hiánya? Talán a megszokás, vagy mi. Mindegy is, van elég dolgom ma, mintsem bámuljam a falat, és várjam, hogy megérkezzen. Nélküle nem is olyan otthonos ez a kávézó. Azért még várok egy kicsit.
Nem jött. De mi lehet a neve? Most már tényleg kiverem a fejemből, ennek semmi értelme. Vajon szóba állna velem? “Miről is beszélsz, Léon, térj észhez, na meg szállj le a földre. Nem vagy már tinédzser!”. Ó, pedig ha meglátom, annak érzem magam.
Már csak emlék, hogy milyen jól esett az a croissant a reggel. Kezd korogni a gyomrom, de még vennem kell néhány új eszközt, na meg palettát, hátha találok valamit, ami ismét lázba hoz. Őszintén, valamivel meg is lepném magam. Ami jár, az jár. Így, a negyvennegyedik születésnapom közeledtével. Csak tudnám, mi tenne engem boldoggá. Na meg azt, hogy merre jár. Ő.
No, már megint visszakanyarodtam. Nem értem, miért nem tudom kiverni a fejemből. A Sacre Coeur látványa se köt le. Túlzottan. Jajj, az a csodás arc. Milyen fiatal.
Elszaladt az idő, én meg nem ettem semmit. Elhívom Diane-t, egy korai vacsorára. A Costes jó lesz, ott nem csak az ételek okoznak örömöt a szemnek, hanem a látványos környezet is. Ki tudja, talán eszembe jut valami használható.
Beültünk. Miközben Diane belekortyol a kávéjába - én nem is értem, hogy tud valaki még este nyolckor kávézni - azon kapom magam, hogy ismét rá gondolok. A lányra. A gőzölgő ital juttatta eszembe. Diane megrázza előttem a kezét, egy harsány “hahó” kíséretében. Látja, hogy nem vagyok itt. Nem sértődik meg, de nem veszi jó néven. Sajnálom. Majd hosszas csevejbe kezdünk, amiben kifejti, mivel is foglalkozik most, mert ugyan nekem gőzöm sem volt. Végül is, most sincs. Közben rendelek egy château filét, legyen az bármi. Diane azt mondja, imádni fogom. Nem rossz. De nem az igazi.
Már nem gondoltam rá, több, mint három órája. Jól elbeszélgetünk Diane-nel, kivételesen nem cikáznak a gondolataim, mint az óra másodperc mutatójának kattogása. Talán a Costes vörös falai teszik. Több, mélyebb témát is érintünk. D. az, akire mindig számíthatok. Nem is kívánhatnék jobb nővért. Nemrég kapta az állását Párizsban. Nem is alakulhatna jobban. Nincs magányosabb dolog, mint egyedül lenni, a szerelem városában. Már csak mi maradtunk egymásnak. Ugyanis a család, mint a kámfor, úgy vált köddé. Még gyerek voltam. D. meg nem beszél róla. Nem tudni miért. Mint a régi telefonok, melyek zsinórra vannak kötve. Majd hirtelen elvágják. Így történt velünk is. Ha más nem, a művészet, mindig megmarad nekem.
Ez egy olyan gondolat, mellyel a szívemben hálásan alszom el. Előtte még azért megiszom egy pohár bordeaux-i Clarendelle-t, mikor hazaérek. 2015-ös évjárat. A kedvencem. Ez a mai desszert, ami talán megédesíti az álmom.
Meghívott D.. Nem szoktam hagyni, de most ragaszkodik hozzá. Bizonygatja, hogy jól fizetik. Mindegy, belemegyek. Két puszi kíséretében válunk el, ölelkezni sosem szoktunk. Sétálok haza, miközben csend ölel körül. Szokatlanul nagy némaság. Ismeretlen, ámde tudom, valami új vár rám. Közel lakom. Tizenöt perc séta. Egy régies külsejű ház felső emelete az enyém. Micsoda álca! Annál szebb belülről. Igazán az én stílusom. Halszálka padló, fehér falak, kis erkély, jó kilátás és rengeteg festmény. De nem az enyémek. Azokat nem szeretem. A bor még bontatlan. Kinyitom. A pohár és az üveg csilingelve koccan össze. Zene füleimnek ez az édes hang. Az erkélyen ülve kortyolom el, miközben az Eiffel torony szikrái csillannak fel a távolban. Én is várom azt a szikrát.

*

Hova raktam az ingem? El fogok késni. Reszketek, de izgatott is vagyok. Félek, hogy nem lesz ott. De ha mégis? Akkor is. Nem tudom. Fáradtan kutatom és találom meg az ünnepi ingem. Gyűrödt. Az is marad. Nem aludtam túl sokat, de legalább nem fáj a fejem. Ma van a születésnapom. Most már belátom, hogy elröppent az idő. Ijesztő. A jelei már megmutatkoznak az arcomon, de úgy vallom, minden kis “hiba”, egy történetet mesél el. A nevetését és a fájdalomét. A boldogságét és szomorúságét. A műveim után jöttek ezek a nyomok. Az ő története már most megmutatkozik. Pedig el sem kezdődött igazán. Érzem, hogy minden a lehető legjobban alakul ma. Talán sikerül maradandót alkotnom. Lehet elmegyek este a műhelybe. Már nem jártam arra, vagy három hete. Pont azóta, hogy megláttam őt. 
El sem hiszem. Itt van. A szokásos helyén. Próbálok higgadt maradni. Felülök a bárasztalhoz, ide soha nem ül senki. Én innen nézem. Nem tudok betelni vele. A szívem majd kiugrik a helyéről, olyan hevesen ver. De mire fel ez a nagy izgalom? Hisz rám sem hederít. Van, vagy huszonöt. A legszebb kor. Milyen gondtalan voltam annak idején. És mi maradt ebből nekem? A croissant, a vaj és a vad cseresznye lekvár. Na meg egy jó, frissen főtt fekete, két cukorral. Ja, ki is kérem.
Elfogyott a reggelim, bár nem sokra emlékszem az ízéből, mert le sem vettem róla a szemem. Tökéletes. Érzem, nem véletlenül találkoztunk. Hiába küzdök ellene, és keresek újabbnál újabb kifogásokat. Rajongok. Talán pont ezért ennyire nehéz. Mert tudom, hogy súlya van. Ő lesz az én alkotásom az utókornak. A hatodik érzékem súgja. Így hívják a spirituálisok, azt hiszem. De ez akkora lehet, mint Ingres Grand Odalisque-je.  Egy remekmű. Nem tudom, túl nagy álmok-e ezek.
Míg elmerültem a gondolataimban, arra leszek figyelmes, hogy a lány eltűnt. Elszomorodom, majd rémülten konstatálom, hogy mellettem áll és zöld tekintete rám mered. Elfelejtek levegőt venni, de hamar magamhoz térek.
– Le kell, hogy fesselek – tör ki belőlem.
– Helló, Ella vagyok.
Ella, micsoda csodás név.