A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre.
Kovács István Haykovats írt egy fura történetet, amely akár Mészöly Miklós Megbocsátás című regényére is rímelhet. Különös munkáját itt közlöm
Kovács István Haykovats: Miért?
A vonat megállt. Már nem először
Csehszlovákia területén. Drezda felől Budapestre utazok a nemzetközi „expressz”
vonaton. Lassabbak vagyunk, mint a Nyugatiból Vácra tartó vicinális. Sokkal
lassabbak. Még nem értünk Pozsonyba, de már hét és fél órás a késés. Amúgy a
rendes menetidő 12 óra lenne. A vasúti szerelvény zsúfolásig tömve, mint a
hatos villamos csúcsidőben. A folyosókon oldalazva lehet eljutni a mosdóig,
amire fél órát is várni kell, olyan sor áll a toalett előtt. Egy órája
elfogyott az ivóvizem. Amikor bejutok a vécébe, a kézmosó vízzel öblítek
szájat, rögtön meg is bánom, annyira poshadt ízű. Június vége van, a meleget
csak fokozza az embertömeg kipárolgása. Én is izzadok.
Bőröndöm egy fülkében hagytam, ahol
magyar fiatalok préselődtek össze. Drezdában voltak tanulmányúton. Idősebbek
nálam, egyetemen tanulnak, nyelvészek. Az egész csoport nem fért be a fülkébe,
ezért óránként váltják egymást, hogy a folyosón kinnrekedtek is leülhessenek.
Amikor megtudták, magyar vagyok, két
lány helyet szorított nekem is. Egy idő után, amikor a „honnan jöttél, hol
tanulsz, hová utazol” kérdésekre kölcsönösen választ adtunk, és a Zwingerről is
megbeszéltük, milyen durva volt az amcsik bombázása, alvást színlelve a nagyobb
dudájú lány vállára dőlök. A vonat lassúzik, a zötykölődéstől tényleg elnyom az
álom. Nagy zökkenésre ébredek, a masiniszta újra a fékre lépett.
Fejem a lány ölében, méretes mellei
kellemesen a vállamhoz és a tarkómhoz nyomódnak. Közben eltelt az egy óra,
meleg csákányváltás. Nehezemre esik felegyenesedni, mégis meg kell tennem,
illik átadni az ülőhelyet. A folyosón veszem észre, a telt keblűnek nem csak a
mellei nagyok. Széles a válla, a csípője, és fél fejjel magasabb nálam. Így is
jól néz ki, mégis úgy gondolom, nem az én súlycsoportom. A vékonyabb kínál meg
cigivel. Nem vallhatom be majdnem tizenhét évesen, ez lesz életem második
cigarettája. Az elsőt is egy lány kínálta, még a suliban. Azt sem mertem
visszautasítani. Ő is idősebb nálam, az idén érettségizett. A közös
cigarettázásnál több közös nem történt közöttük. Ráadásul az első szál
mezítlábas Kossuth jól megköhögtetett.
Most, az egyetemista lány NDK
füstszűrőst nyújt felém, ami állítólag gyengének számít. Elfogadom. Öngyújtóját
nyújtja, beleszívok, pöfékelek, nem tüdőzöm le. Hamar le is bukok.
- Nem kötelező, ha nem szereted – mondja
a lány, akinek szőkés haja fiúsan rövid, zöldes macskaszeme összeszűkül,
keskeny szája mosolyra húzódik. – Csak azért kínáltalak meg, hogy ne zavarjon a
bagós leheletem, ha smárolni kezdünk.
Nyelek egyet, aztán megkérdezem – Jól
értettem, velem akarsz csókolózni?
- Ha nincs ellenedre… – mondja sokat
sejtetően, és közelről arcomba fújja a füstöt.
Nincs ellenemre. Még szűz vagyok, de,
talán nem sokáig. Az ablak alatti hamuzóba ejtjük a csikket, és csókolózni
kezdünk. Pontosabban, a vékony lány a tarkómra teszi a kezét, és magához húz.
Alacsonyabb nálam, lehajolok a szájához. Nyelvem száraz, reszelős. Részben a
szomjúságtól, másrészt az idegességtől. Persze, az „izgalom” szó jobb arra,
amit érzek. A lány ivott vizet mielőtt kijöttünk a fülkéből. Akkor végezte ki
műanyag kulacsát. Abban sem lehetett sokkal frissebb a víz, mint a mosdóban.
Szerencsére a cigi egységesítette a szánk ízét. Nyelvünk összegabalyodik és
kezd egyre sikamlósabb lenni,.
Farmerben vagyunk mindketten, csak az
övé márkás Levi’s, és klasszul kopott, az én jugoszláviai Riffle gatyám még
újszerűen kék. Rajtam fekete rövid ujjú póló, az izzadtságtól a bőrömhöz
tapadva, a lányon skót-kockás vászon ing, felső három gomblyuka nyitva, alatta
kettő begombolva, a köldöke felett csomóra kötve. Mellei fél őszibarackok,
testemhez nyomódnak. Érzem, nincs rajta melltartó. A csomó kicsit bökdös,
oldalra mozdulok.
Lehunyom a szemem, azt hiszem, álmodom.
A vonat újra nekilendül, andalító a zötyögés. A lány ajkait hidegvágóval sem
lenne könnyű lebontani rólam, alig kapok levegőt. Combjaink egymáshoz simulnak.
A szerelvény ritmusos rázkódása beindít. Nadrágom szövete meztelen hasának
feszül. Zavarban vagyok. Házibulin történt velem hasonló, táncolás közben.
Lassúztunk, a partnerem megérezte, és eltávolodott.
Az egyetemista lány érdekes
csípőmozdulatot tesz, és még szorosabban magához húz. Aztán lecuppan a számról,
és a fülembe nyalint. Ezt kedvelem.
Most a nyelvével félrehajtja a
fülcimpám, és a fültövem veszi célba. Ezzel még jobban felizgat. Már attól
kezdek majrézni, hogy a nadrágomban megyek el, amikor halkan megszólal. - Menjünk
a mosdóba – mondja, és ezzel még jobban zavarba hoz.
Hoztam magammal gumi óvszert, de a
bőröndömben van. A nagynénémnél voltam vendégségben. Nem volt alkalmam
használni. Arról nem is álmodtam, hogy egy idősebb lánynak megtetszem a
vonaton, és ő fog kezdeményezni. Pontosabban, álmodoztam ilyesmiről, de eddig
sosem jött össze.
A lány határozott mozdulattal kézen fog,
nem ellenkezek. Illene előre mennem, hogy én törjek utat a tömegben. Legalább
tíz kilóval nehezebb lehetek nála, és egy fejjel magasabb. Viszont olyan erővel
húz maga után, hogy nem látom értelmét visszavenni a lendületéből. Ha
okoskodom, még meggondolja magát, aminek nem örülnék. Odaérünk a vagon végéhez,
legalább hatan várakoznak a vécére. A lány tovább húz, az átjáró felé. - De az már első osztály! – mondom
magamban, és megyek tovább, mint akit hipnotizáltak. A WC előtt csak hárman
várakoznak. Cseh szavakat hallunk, és nem akarunk balhét. Tovább megyünk,
be-benézünk a fülkékbe, mint akik keresnek valakit. Szabad ülőhely alig, a
folyosón csak néhány ember lézeng, biztosan azok is helyjeggyel utaznak, az ő
üléseiket láthattuk üresen.
A kocsi másik végén senki sincs a mosdó
előtt. Bevágódunk a vécébe, és magunkra zárjuk az ajtót. Kezei az övcsatom
nyitják, a gomb, majd a zipzár következik, és lerántja a farmerom a térdemig.
Aztán az alsónadrágom is.
- Még a neved sem tudom – hebegem,
mintha számítana valamit – és nincs nálam koton…
Ujját a számra teszi. - Dórinak hívnak, de
számít ez valamit? Remélem, nem akarsz szerelmes lenni belém. Egyszerűen
megkívántalak. Biztosan egyke vagy. Olyan, anyuka kedvence. Szeretsz álmodozni.
Igaz?
Igaz. Mindenbe beletrafált. Átlát
rajtam, mintha üvegből lennék. Összeszedem magam, és szájon csókolom. Közben gombolni
kezdem az ingét, Dóri a csomót köti ki a hasán. Keblei kicsik, mellbimbói sem
ágaskodnak, mégis kívánatosak, megízlelem őket. Bőre feszes, forró és sikamlós.
Közben kezeim farmerját nyitnák, de azt már lecsúsztatta, egészen a bokájáig.
Bugyija bordó, az is a térde alatt van. Be akarok nyúlni a combjai közé,
megállítja a kezem, a csap alá tartja, és leöblíti. Szappant nem látni, a
törülköző sem gerjeszt bizalmat. A szájába veszi ujjaim, nyálával fertőtlenít.
Folytatom a megkezdett mozdulatot.
Kevés a tapasztalatom, két ujjamon meg
tudom számolni, hány puncit simogattam eddig. Viszont ügyes a kezem. Ötvösnek
tanulok, értek a finomságokhoz. Dóri csiklója duzzadt, érzékeny. Igyekszem előcsalni
a legjobb dallamot, halkan hallom visszhangját a zakatolásban.
Vonatunk kereke kattog a síneken, a
ritmus kifejezetten erotikus. Dóri élvezi a kézimunkám, viszont Pestig nem foglalhatjuk
el a toalettet. Sőt, még Pozsonyig sem. Ezért belegyorsít. Pontosabban megragadja
az adódó lehetőségem a kezével. Rendben találja, és leguggol hozzá. Erre
végképp nem vagyok felkészülve. Nem nyeli le, a mosdóba köpi nedvem. Azt
gondolom: - Ennyi, nedvesen nem fogja
betenni. - tévedek, nem áll meg félúton.
Megfordul, enyhén előre dől, kezével
combjai közé igazít. Aggódok, nehogy lemerüljön az elem, de az egész olyan
buján izgató, félelmem hamar elpárolog, a dörzsáram feltölt. Alig mozgunk,
kihasználjuk a vonat lüktetését. A fékezésre nem számítottunk. Kisiklok, mint egy
modellvasút mozdonya az alagút előtti kanyarban, a terepasztalon. Próbálom
visszatenni, a váltó rosszul áll, Dóri felszisszen. – Bocs – mondom. A lába
közé nyúl, a helyére csúsztatja. Olajozottan folytatódna minden, ha közben a
szerelvény nem állna meg teljesen. Kopognak az ajtón, üvöltés csehül, aztán
dühödt dörömbölés. Nincs mit tenni, felrángatjuk a nadrágjainkat, Dóri előre
küld, egy német mondattal: „Meine Freundin fühlt sich schlecht.” Mármint, a
barátnőm rosszul érzi magát, ezt kell mondanom. Időt akar nyerni, míg rendbe
szedi kinézetét. Kinyitom az ajtót, egy nagydarab kopasz férfi és egy alacsony
kövér nő folytatja az üvöltözést csehül, vagy szlovákul. Tiszta ideg vagyok, elfelejtettem,
pontosan mit kell mondani.
– Meine Freundin ist sehr krank. – vágom
hozzájuk. Mármint, nagyon beteg... Értik amit mondok, de nem hatódnak meg.
Németül folytatják a kioktatást, kórusban fröcsögnek.
Nyílik az ajtó, Dóri néz velük farkasszemet.
Nem szólal meg. Előre tol, és elindulunk visszafelé. A folyosón még hallatszik
a férfi nagy hangja, a nő beslisszolt a toalettre.
Amikor visszaérünk a másodosztályú
vagonba, Dóri megállít, és megcsókol. - Kár, hogy megzavartak. Kezdtél egészen
jól belejönni – súgja a fülembe. A vonat áll, én már nem, kihúzom magam. Örülök,
az elismerésnek. Nekem nagyon jó volt, a felével is beértem volna.
- Istvánnak hívnak. – jut eszembe, bár a
lényegen már túl vagyunk.
- Helyes srác vagy, István. Mára ennyi
volt, és nem lesz holnap. A barátom vár rám a Keletiben. Debrecenben lakunk,
ahogy lesz vonatunk, húzunk haza.
Nem lepődök meg, csak egy kicsit csalódott
vagyok. Lenyelem a keserűséget, jó lenne inni rá valamit. Dóri kitalálja
gondolatom. Amikor visszaérünk a fülkébe, beletúr a hátizsákjába, és elővesz
egy üveg Vat 69-et. Fogalmam sincs hol vehette a márkás skót viszkit.
Mindenesetre stílusos ’69 nyarán. Dóri kinyitja az üveget, jót húz belőle, aztán
felém nyújtja. Két nagy kortyot iszok, több mint fél decit, elzsibbasztja a
szám, és késleltetve fejbe vág. Dóri visszaveszi az üveget, és körbe kínálja a
fülkében. A maradékot megosztja velem. Kellemes bódulatba esek tőle. A debella sokatmondón
rám kacsint, arrébb nyomakodik, az egyik csoporttársát bepréseli a sarokba, és
hellyel kínál. Megköszönöm, és kimegyek Dóri után a folyosóra. Ott hallom, a
csoportvezető tanár helyzetértékelését: „A vasutasok lassító sztrájkját a
tavalyi hívatlan látogatásunknak köszönhetjük.” Biztosan igaz.
-
Miért mentünk Prágába tankokkal? –
teszem fel magamban a költői kérdést.
Utálom a politikát. Átkarolom Dóri
vállát, és kinézünk a vasúti kocsi ablakán. A közelmúltba merülve merengek.
Arra gondolok, ami néhány perce történt velünk. Nem így képzeltem az első
összeolvadást egy lánnyal. Most mégis boldog vagyok.
Szerettem volna a szüzességem ágyban,
párnák között, halk zene kíséretében elveszíteni, ahogy a Káma-Szútra tanítja.
Később még sort keríthetek rá. Eszembe jut a 69-es póz, arról is csak olvastam.
De jó lenne kipróbálni Dórival. Persze vízszintes helyzetben.
Közben elhagytuk Pozsonyt. A Duna
mellett döcög a vasúti szerelvény.
A Keletiben még a vonaton elköszönünk
egymástól. A piától kicsit kába vagyok.
- Csak semmi érzelgősség, István. – figyelmeztet
Dóri, és csók helyett kapok két rokoni puszit. Én is visszafogom magam, de
három puszit adok, franciaországi rokonaimtól tanultam.
Apám vár a peronon. Nem számítottam rá. A
nemzetközi expressz több mint kilenc órát késett. Komor képet vág, azon
gondolkodom, mit basztam el megint, amiről nem tudok.
Átölel, magához szorít, más, mint amikor
kioktatásra készül. Megkérdezi, hogy utaztam…
Aztán beülünk a Trabiba, irány a
Gerlóczy hét. Apám vezetés közben, még néhány rutin kérdést tesz fel Lízi
néniékről. Igyekszem jó válaszokat adni. Arról nem beszélek, hogy a csapból is
sör folyt. Gyorsan hazaérünk. A Városház utcában találunk parkoló helyet. Apám
átveszi a bőröndöm. Ezzel meglep, de jól esik, mert dög fáradt vagyok.
Amikor meglátom nagyit, rossz előérzetem
támad. Szemei bedagadva. Akkor nézett így ki, amikor meghalt nagyapa.
- Anyu merre van? – kérdezem, és az villan
be, talán kórházba került valamiért. Nagyi félre fordul, és szipogva törölgeti
az arcát. Gyűrött férfi zsebkendőt látok a kezében. Csak áll az előszobában
tanácstalanul. Rossz érzésem fokozódik, émelyegni kezd a gyomrom. A konyhai
falikúthoz lépek, a csap alá hajolva vedelem a vizet.
Apám leültet egy hokedlire a
konyhaasztal mellé. Két kupicát színültig tölt házi pálinkával. Az egyiket
odatolja elém. Zavartan nézem, aztán jobbnak látom kérdés nélkül felhörpinteni.
Nagybátyám 60 fokos kisüstije égeti a torkom. A szokásos koccintás elmarad,
nincs mire koccintani.
Anyukádat baleset érte – mondja apám,
rekedt hangon. – Nem élte túl.
Amikor felfogom, mit is mondott,
megszédülök. Apámnak jók a reflexei, elkap félúton.
Lefekszem aludni. Kaptam egy erős
nyugtatót. A kisüstivel együtt gyorsan hat.
Másnap tudom meg, anyám levetette magát
a közeli átjáró-ház negyedik emeletéről, a belső udvar kövezetére. A mentőben
halt meg. Nagynéném tudott róla, csak nem akarta megmondani utazásom előtt,
nehogy valami „hülyeséget” csináljak. Három napja történt, és nem értem, miért?
Miért tette ezt 46 évesen az anyám? Miért vette el tőlem az édesanyámat? Hiánya
fáj, szívem ólomlábakkal tapossa. Haragom elszenderedik, felébred a
megbocsájtás.