Szépírói kurzus 2022/tavasz/10 - Vezsenyi Ildikó verse

 Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra krzus hallgatója, Vezsenyi Ildikó arra a témára írt verset, hogy mit is jelent "nőnek lenni". József Attila híres verse az apropó, a Thomas Mann üdvözlése, ahol azt írja, "és nők a nők, szabadok, kedvesek". Ildikó munkáját örömmel közlöm. Gratulálok! 

Vezsenyi Ildikó
Nőnek lenni – vágyottnak lenni
 
Kimerültnek érzem magam.
Szinte mindig, ha kimegy a koffein hatása.
Kár, hogy nem birok kávéból inni
napi egy főzetnél többet.

Valaki kimoderálta a Kvázinőmet. Aztán
meg vissza. A mai szememmel
tekintsük bosszús falfirkának.

Rebi mutatta egy férfinak.
A barátnőd? Ez hülye! -
Én meg azt mondtam rá, hogy: Beee!
Rebi meg azt, hogy - engem védett.

Tényleg, minek is olvasgatjuk egymás levetett verseit,
amikor már rég túl vagyunk rajta?
Néha, azonban, vagy inkább gyakran, a jövőbe írunk
úgy, mint ahogy palackpostát küldenénk magunknak címezve.

„A szádhoz kapsz, mint a kezét egy kisgyerek” *
Ez tényleg egy csodás metafora.
Az égbe gyökereivel kapaszkodó fa - úgyszintén.

Valahogy úgy képzelem el a hitet,
mint a szüntelen boldogságot. Sic!
Isten tenyerén való élést.

Csak a szerelmet érzem hozzá hasonlónak.
Meg az írást.
Emlékeztet rá, hogy nő vagyok.
Pssszt, maradjon köztünk.
 
*Vajdics Anikó
 

 

 

Szépírói kurzus 2022/tavasz/9 - Nemes Adél elbeszélése

 Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza-Dráma krzus hallgatója, Nemes Adél mindig kiváló írásokat hoz. Most egy háborús tematikát írt meg magas színvonalon. Nagyon gratulálok! 

Nemes Adél:

Rétest estére

 

A kisfiú ötéves. Nagyon szereti a vasárnapot. Ilyenkor nincs ovi, és kedvére játszhat otthon. A vasárnapi ebédet is nagyon várja mindig, mert anya sütit szokott sütni. A kisfiú most éppen ott tart: a desszertnél. Régen volt már rétes, finom túrós-mazsolás, jó sok porcukorral a tetején. A kisfiú boldogan majszolja.

A háttérből a tévé hangját hallani. A kisfiú nem érti pontosan, miről beszélnek. A képernyőt nézi: katonákat lát, tankokat, lerombolt házakat. Eszébe jut Jocó a szomszédból. Nagyfiú, de kedves: ő tanította meg, hogyan kell dekázni a focilabdával. Utoljára nyáron fociztak, mert Jocó nemrég befejezte a középiskolát, és most katonának tanul. Nem jöhet haza, de az Instán mutatta anya, milyen csinos az egyenruhájában, amit hordania kell. A képernyőn a katonák is hasonló ruhában vannak, de rajtuk nem áll olyan jól az egyenruha. Koszosabbak, rendetlenebbek ezek a katonák, mint Jocó.

Csupa ragacs a kisfiú keze. Nézi, játszik vele, összenyomja az ujjait, és érzi, milyen nehéz szétnyitni őket. Aztán lenyalogatja róluk a cukrot. Venne még egy rétest, de lehet, hogy azt már nem tudná megenni. Inkább majd később.

Aki nem lép egyszerre,

nem kap rétest estére.

Pedig a rétes nagyon jó,

katonának az való.

A kisfiú csendben énekli a dalt. A tévéből csak egy-két mondatfoszlány jut el a füléig. Harcokról, elesett katonákról. Ő is el szokott esni az udvaron. Ha kőre esik, pláne ha rövidnadrág van rajta, az nagyon fáj. Biztosan a katonáknak is fáj, ha elesnek. De rajtuk hosszú szárú nadrág van, és nagyobbak is, mint ő, ezért nem sírnak olyankor. Neki sokszor még nem sikerül, hogy ne sírjon, pedig nagyon igyekszik. A nagymami azt szokta mondani, hogy katona dolog. Most érti meg, hogy miért mondja. Vajon Jocó mikor tanulta meg, hogy ne sírjon, amikor elesik? Jó lenne olyan nagyfiúnak lenni majd, mint amilyen a Jocó.

Most, ahogy tovább dúdolja a dalt, és nézi a képeket a tévében, valami szöget üt a fejében. Miért nem kap rétest estére az, aki nem lép egyszerre? Miért olyan fontos egyszerre lépni? A rétes a jutalom annak, aki szépen menetel? Amikor az oviban kettes sorban mennek, ő is szokott olyat játszani, hogy egyszerre lép a párjával. Néha egész könnyen megy, de azért sokszor eltéveszti az ütemet. Talán mire nagy lesz, a menetelést is megtanulja.

Aztán figyeli, ahogy anyukája felpattan, és zsörtölődve kikapcsolja a tévét. De a kisfiú már meglátta, amit az anyukája is: egy csukott szemű katonát, aki a földön feküdt. Nem kelt fel, miután elesett. Biztosan meghalt. Ré-test, holt-test, mondja magában. Erre újabb gondolata támad: mi van, ha azért nem kap rétest estére, aki nem lép egyszerre, mert addigra meghal? Nagyon megrémül. Úgy érzi, hogy ez lesz az igazi megfejtés, nem a jutalomról szóló változat. Az túl könnyű lenne.

Hirtelen hascsikarást érez. Tudja, hogy muszáj lesz vécére menni, de nem akar elindulni.

Katona bácsi haptákba’

bekakilt a nadrágba.

Most meg ez jut eszébe. Ezen máskor mindig nevetni szokott, de most nem találja viccesnek. Azt nem tudja, mi az a hapták, vagy hogy hol van, de azt igen, hogy a katonák nagyok, és nem szoktak bekakilni. Ha mégis azt teszik, akkor a hapták biztosan valami ijesztő hely vagy dolog. Amitől a katona bácsi hascsikarást kap, éppen úgy, mint ő most.

Nem tudja tovább tartani, el kell indulnia. Megpróbálkozik azzal, hátha valaki elkíséri. Nem akar egyedül menni. Mégis muszáj. Jó, akkor nagyon siet majd. És nyitva hagyja az ajtót. Próbál arra figyelni, ahogy a szülei beszélgetnek. Itt vannak, csak pár lépésre, ezt mondogatja magának. Utána még a kezét sem mossa meg. Annyira szalad visszafelé, hogy nekifut az ajtófélfának. Alig érzi a fájdalmat, olyan erős benne a megkönnyebbülés, hogy újra biztonságban van.

Ebéd után a nagyihoz mennek. Nem bánja, mert egész úton foghatja a szülei kezét. Közben rettenetesen koncentrál, hogy tartsa velük a ritmust, de nem tud akkorákat lépni, mint ők. Újra és újra ugrania kell egyet. Összeszorítja a fogát, kapaszkodik a kezekbe. A szemébe könnyek gyűlnek, már alig látja tőlük a cipőjét.

Nem akar meghalni.

 

Szépírói kurzus 2022/tavasz/8 - Márton Csilla verse

 Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Márton Csilla expresszív szabad verset írt Kassák Lajos A ló meghal című művének hatására. Kiváló munka, nagyon gratulálok! 

Márton Csilla
 
A szélrózsa minden irányába
Kassáknak
 
Orkán ordított és a széthúzó erők tépáztak
de volt valami ami mégis egyensúlyban tartott
azóta ha visszagondolok nagyon világosan érzem
igen érzem
mert csak akkor értem ha érzem
ez megmaradt a mai napig
szóval ha visszagondolok most is úgy érzem
felső énem és az isteni sugallat indított el
mennem kellett
elég volt a bezárt elme tébolyító lármája
és ahogy csak öklével bokszolt minden egyes lélegzetvétel
ki és be megállás nélkül
el innen igen el innen
menni kell
ezt öklözte elmémbe
zsigerembe az érzelme villámlott
és összeszedtem minden bátorságom
tudtam nem lesz könnyű
de kinek könnyű az élet
előttem már sokan elindultak
már nagyon rég elterveztem
egyetemista voltam fiatal és nem ismertem korlátot
igen már nagyon rég elterveztük
Emese évfolyamtársam teherbe esett
Katalin a németekhez ment férjhez
érdekházasság volt pénzt fizettek érte
minden támpontom elvesztettem
hisz már magyarul sem volt akivel beszéljek
mivel csak mi voltunk hárman más nemzetiségűek az évfolyamban
magammal osztottam meg tervem
s közben magoltam két nyelven
nem így akartuk terveink voltak közösek
mind a hárman kint akartuk elvégezni az orvosit
aztán újra hazamenni
és otthon az egyetemen magyarul tanítani
ahogy az évek elkezdődtek
és számuk nőtt úgy a teher is szaporodott
hogy a megkönnyebbülést érezzük mindig valaki lemorzsolódott
Emese már huszonkét éves volt amikor az egyetemre bejutott
háromszor próbálkozott nem volt könnyű
de kitartó lénye elérte amit akart
így volt ez Zsomborral is aki ötödéves macsó az orvosin
és addig járt le és fel az emeleten amíg elkezdett sokat enni
és ki is hányta
sziluett formája domborodott sima arca májfoltos lett
és az őzike bokája ödémát hordozott
másod évesek lettünk
nem tudta befejezni az évet
nagy labda hasával alig bírt felmenni a félemeletre
amikor gyakorlatra mentünk már előre megérezte a formaldehid szagát
sírni kezdett és arca egyre jobban eltorzult a félelemtől
Katival maradtam aki idősebb volt mint én
évet ismételt és jártas a nagybetűs életben
egyforma magasak és súlyúak voltunk csak a hajunk színe különböző
de a hossza és a forma ugyanaz
sőt egyszerre jártunk fodrászhoz
az egyik feketére festette a másik szőkére festette a hajunk
mindent együtt csináltunk olyan jin és jang egységben éltünk
a bulikba is együtt mentünk ha valamelyikünk nem akart
akkor a másik is lemondott
egy alkalomkor a színészekkel buliztunk a színdarab után
sokféle náció volt jelen
jöttek felénk innen onnan
felkértek táncolni
perdült a szoknya nevetett az éjszaka
Katit egy pillanatra elvesztettem
pulzusom szaporább volt nem értettem hova lett
itt hagyott magamra
verejtékeztem
aztán megpillantottam önfeledt táncolt a sarokban
fekete haja csak úgy lobogott és vállán a ritmust verte
nevetése az éjbe harsogott
kökény szeme csillogott
olyan érzés lepett meg mintha beleolvadnak a sötét mámorba
a harmónia visszahozta életkedvem
és megértettem mit jelent nekem ő
reggelig mulattunk én akkor sokat nem beszéltem
könnyebb volt a mosoly és nevetés nekem
mindig minden jó volt csak legyen
Kati volt a beszédes Emese az eszes
én a kicsi és a csendes
taxit hívtunk és Kati is velem jött
azt hittem ott alszik nálam de visszament
vasárnap nem hívott hétfőn nem volt egyetemen
nagymamájával lakott szülei elváltak
újraházasodottak gyerekek itt ott
olyan kifordított
két hétig egyedül jártam az egyetemre
mindennap elmentem a nagymama házához
de hiába kilincseltem csak nyikorgott
emlékeimből kiástam a férfi arcokat
este színházba mentem ott kérdezősködtem
de Mircea akivel Kati volt
visszament Bukarestbe s barátja Münchenbe
otthon elmeséltem bánatos énem
apám csak ismételte az ember a sorsát nem kerülheti el
igen
igen
értem apám de hol van Kati
apám csak nézett meredt tekintettel
nem értette miért ismétlem magam
én meg nem értettem
hogy miért nem érzem mit akar mondani apám
mert akkor megérteném talán
ó jaj
ó jaj
hisz apám aki festő volt képekben beszélt
hajtóereje az átlós dinamizmusról regélt
de most éreztem az átló merőlegessé vált nála
úgy kisimult hogy a föld elnyelte
ezen az éjszakán összeomlott bennem a kártyavár
negyedéves orvostanhallgató voltam
minden két évben valami szörnyű veszedelem jár körbe
két év múlva végzek és akkor
magam fogom elveszíteni
elképedtem
hervadni kezdtem tikkadt erőtlen léttel vonszoltam testem
amikor megjelent Emese karján fiával Álmossal
mosolygós kis apród felvidított
ölembe mászott és ott hablatyolt
az anyja alig bírt megszólalni
mintha elkezdett volna dadogni
beszélt magáról hogy nem is olyan könnyű
egyedül nevelni mindent megadni a gyereknek
mivel Zsombor most végez és csak a kész étel érdekli
aztán hogy mennyire hiányzom
s végül már újra eltorzult arccal mint vízesés
öntötte rám hadarva hogy Kati így táncolt ki az életemből
búcsúzott el tőlem
nem volt mersze elmondani férjhez adták Münchenbe
másnap éjjel vitték megbeszélt időben kocsival
határokon keresztül lezsírozott útvonalon
meg ugye tudom sok évig nem találkozhatunk
aztán gyorsan magához vette Álmost és elsietett
kővé meredve éltem
a beesett sápadt arcomon
nem táncolt a mosoly elhagyott
pulzusom visszavett ritmusából
reggelente kis meleget ittam
tea vagy kávé és támolyogtam
beszélni nem volt kivel
csendes énem megfigyelő lett
és nem érdekelt semmi
kimentem a pusztába vezekelni
este hazaérve az üres ház csendje siratott
hisz apám akkor már kint a városban
a műtermében sok nővel volt
istenverte művészi élet
hetekig nem találkoztunk
és anyám egész nap tanítással kereste meg a betevőt
alig evett valamit és este hét órától a kis színházteremben
Chopin noktürnéivel kábította a csalódott tömeget
s így ringatta magát is álomba hogy egyszer minden jobb lesz
a kinti élet is lázadott a hangok már nem rekedtek bent az alagútban
ittak már annyi fekete levest hogy bírták az éjszakát
mentek amíg csak égett a föld a lábuk alatt
pörgött a dob míg meglátták a fényt az alagút végén
és Ceausescut és a feleségét a falhoz állították
egymagamba roskadva a magány lett a társam
napközben gyakorlat volt a kórházban
láncolva egymáshoz betegen beteggel
minden egyes lélegzetvétel
ki és be megállás nélkül
el innen igen el innen
menni kell
ezt öklözte elmémbe
zsigerembe az érzelme villámlott
és összeszedtem minden bátorságom
tudtam nem lesz könnyű
de kinek könnyű az élet
előttem már sokan elindultak
már nagyon rég elterveztem
egyetemista voltam fiatal és nem ismertem korlátot
most már végeztem rezidens lettem sok korláttal
de még nem éreztem magam elveszve
mert olyan is van hogy 2x2 néha 5
mert a felső énem és az isteni sugallat elindított
megtervezte utam hogy kőbe ne üssem lábam
vonattal jöttem szárnyalás helyett egy csöves hátizsákot cipeltem
tele négy évszak ruháival mint aki turista
országot látogat ki tudja meddig
szomorú voltam mert ahogy távolodtam a
fonalat ami összetartott oly vékonyra nyújtotta a távolság
hogy csak a láthatatlan damil erejében bízhattam
papírok nem voltak velem hogy nehogy lelepleződjek
elterveztem megkeresem a lélek hajlékát
hogy újra ajtót nyissak felé
Pécsre érkeztem a Sarutlan Karmelitákhoz
kontempláció egyenlő a szemlélődéssel magadba fordulással
feltérképezéssel megismeréssel a csendben
helyet adni és megélni az isteni minőséget
mert én MÁRTON CSILLA vagyok
és a név kötelez.
 

Szépírói kurzus 2022/tavasz/7 - Guzmics Petra elbeszélése

 Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Guzmics Petra különleges hangulatú elbeszélést írt. Egyéni látásmódja, szövegépítkezése miatt is nagyszerű munkának tartom. Gratulálok! 

Guzmics Petra

 Vonatállomás

 B. mindössze huszonhárom éves. A peron szélén áll, a bajusza rendezetlen. Egy szorosra tekert cigarettát helyez a szájába, a nyelvével megforgatja, meg is gyújtja, de nem szív bele. A cigarettavég egyre csak vékonyodik, hamuvá esik, a papír ég. A széteső hamut az arcába fújja a szél. Az állomás órájára pillant. L. késik. Addig megkeresi G.-t, ő is biztosan unatkozik.

A vonatállomás egy diófától hangos. A széllökések felbolygatják a lombkoronát, zörgése állandó nyugtalanságot szül a tétlenségben. Meleg tavasz van. A szél észak felől fúj, felkavarja a port és B. lelkét. Egyébként értelmetlenül szórja szét a messziről hozott északi szagokat, itt senki sincs, aki szívesen fogadná őket.

G. a megszokott helyen hátát a falnak támasztja. Szájában elrágcsált szivarvég. B. oda ül a lábához a porba, szemei feketén csillognak. Emlékszem arra a nyárra. Szólal meg. Ugyanilyen szél fújt és nem lehetett a tóban fürdeni, mert akkora hullámok verték a partot. Te és az öcsi persze vihogtatok, mint az idióták. Egy nőről, aki át szeretett volna öltözni, éppen lekapta a szél a törölközőt, és ott állt anyaszült meztelen a homokban. Majd hazaszaladtunk. Otthon várt a mama és a megterített asztal. Még egy pohár bort is kaptunk a tavalyi termésből, csak az öcsi nem, ő még nem ihatott.

B. felnézett G.-re. Bátyja magas, jóvágású fiú, olyan színésznek való. Szájából kiköpi a szivarvéget és elássa. Mikor ér ide L.?

Késik.

Mindketten maguk elé néznek, szemük feketén csillog.

*

A reggeli gyorsvonat tíz perc múlva szokott érkezni. A fiúk a vonat érkezésénél mindig ott gubbasztanak a vörös téglás fal előtt, a megtelt kocsik ablakain álmos fejek bámulnak kifelé. A tekintetek átsiklanak a három testvéren. Három szép, fekete szemű gyermeken. Mindhármuknál a száj görbületén már meglátszik a folytonos vágyakozás zűrje, de szemeik még úgy tudnak csillogni, még frissek a szépre való érzékenységtől. Az utasok között titokban a legszebb arcot keresik. Nem szólnak egymáshoz, de mindhárman ugyanarra az arcra gondolnak.  

*

Megjön L. A fején kalauz sapkája, kezében fényképezője. Miközben a jegyeket ellenőrzi, fényképezni is szokott. Fogja a kamerát, beélesít, és ellő egy-két képet. Szalmabálákról, marhákról, repülő kócsagról. G. közben nem mozdul el az állomásról, ő a jegypénztárban dolgozik. Három óránként elszív egy szivart, a kinti mosdó előtt néha elolvassa a híreket. B.-nek nincsen állása. Őt a diófa vonzza, a nyughatatlan rázkódás.

*

L. virgonc, bolondos gyerek, leül ő is B. mellé a porba, és keresztbe húzza a lábait. A szél! Hogy fújt azon a nyáron is! Egyszer, mielőtt még kizavartak volna a partra, egyenesen beleúsztam egy nagy hullámba, és mikor a felszínre jöttem, már borított is be a következő. A víz alatt lenni a legjobb! A mama jól megrótt érte. Beárultatok. Aznap nekem kellett mosogatnom. De nem bántam. A tó vize kárpótolt mindenért. Emlékeztek, amikor Eszter elúszott előttünk? Sosem fodrozódott szebben a víz, mint akkor.

Mi vagy te? Már nem csak fényképész, de hősszerelmes is? G. a port gyűri lábaival, miközben beszél, arcán furcsa fintor jelenik meg. Minek emlegetni azt a nyarat? Már semmi sem hozhatja vissza...

Attól még jobb emlékezni rá, mint elhitetni magaddal, hogy jelentéktelen volt. Szól közbe B.

*

A sínekre homokot fúj a szél, ha a gyors beérkezik hatalmas porfelhőt fog kavarni. G. meg is jegyzi. A munkások igazán elhordhatták volna a homokot. Így ez is a mi feladatunk lesz.

L. mozgolódik, rá se hederít a bátyjára. Eszter olyan karcsú és hajlékony volt. Elválaszthatatlanul simult egybe a vízzel. Egy borús napon megérintette a kezemet, és előre úszott. Azonnal utána vetettem magamat. A fekete forrás, ahová vezetett, a nád között kis folyosót nyitva csordogált. A nyílt vízről sötétedés után csak a jártas, ösztönösen kóválygó és boldogtalan találhatta meg beömlésének a helyét, az, aki kint felejtette magát a rágódásban. Felúsztunk rajta. Lábamat barna hínárok nyalogatták, a víz tiszta és hideg lett.  

Én inkább megyek. Áll fel hirtelen G.

De hiszen a gyors mindjárt itt lesz. Csodálkozik B.

Többé már nem vagyok kíváncsi rá. G. kihúzza magát és otthagyja a két kisebbiket.

L. és B. hallgatnak. Fülüket megüti a sínek kattogó hangja, ami előre jelzi a vonat közeledését.

*

A vonat nagy port kavar. A homok felcsapódik az ablakokra és bemocskolja az üvegeket. Sercegő hang vegyül a diófa zúgásába. L. és B. rezzenéstelen arccal bámulnak bele az átláthatatlan porfelhőbe. Sárgává válik a levegő. Megsárgulnak az ablakok, és velük együtt az utasok is. Elkenődött, arctalan alakok néznek vissza a két testvérre.

Tudod, én nem haragszom rád Eszter miatt. Szólal meg B., miközben próbál az ablakokon belesni. Hozzád vonzódott, ez ellen nincs mit tenni. G.-nek nehezebb, ne vedd magadra. Ő nagy dolgokra lett hivatva. Sem elviselni, sem megérteni nem tudja a természet akaratát. Mindenáron túl akar nőni rajta.

És te? Pillant fiatalabb bátyjára L. Te hogyan tudtál kibékülni azzal, hogy hármunk közül Eszter nem téged választott? Szemét ő sem veszi le a vonat ablakairól.

Egy idő után világossá vált számomra, hogy nem adhatok önkényesen jelentést Eszter személyének. Kezdi el B. Arcvonásai kisimulnak, szeme már nem csillog úgy. Nem befolyásolhatom azt, hogy milyen szerepet töltsön be az életemben. A jelentésadás lebutítása a dolgoknak, egy önző és ártó szándék. Igaz, kényelmesebb és biztonságosabb is úgy élni, hogy a jelentések keresésével megteremtjük magunk körül a világot, de a szavakkal csupán fátyolszerű igazságot lengetünk meg ahhoz képest, amilyen ismeretlen és teljes az ember személye. Felszabadító érzés lett rájönni arra, hogy hol a helyem. Eljutottam arra a pontra, ahonnan már nem ámítottam többé magamat. Nem lehet senkit sem elcsomagolni és zsebre vágni, mint ahogyan azt G. tette. Izgalmasabb lett érezni, tapasztalni, de úgy igazán tapasztalni, fázni és ázni, magányosnak lenni. Esztert még egy kevés időre messziről szemlélhettem, és az jó volt, úgysem került volna közelebb. Vállamon megéreztem a nyár utolsó erejét, kellemes melegét. Azután a mama meghalt, és vele együtt a nyár is. B. elhallgat, szája megfeszül. Gondolataival elkalandozik oda, ahol a víz terel, a nád a part közelében zúg, a levegő fáraszt, a víz csillogása pedig feslett, elnyúló délutánban szóródik szét. Itt kopik az égbolt. Suttogja maga elé, azonban L. már nem hallja a csikorgástól. Egy ablak húzódik le. A reggeli vonat, mintha erre a hangra várt volna, megugrik, de a lehúzott ablak mögött még mindketten meglátják a legszebb női arcot. Az arc elmosódik. L. és B. egy rövid ideig a vonat utolsó kocsijának jelzőlámpáját nézik, azután felállnak a helyükről és nekilátnak a napi teendőknek: L. a fején megigazítja kalauz sapkáját, fényképezőjével felszáll a következő személyvonatra, B. pedig a diófa alá áll. Az ágak tovább zörögnek, az üresen maradt sínpárra kimeríthetetlen zavarosság rakódik.

Szépírói kurzus 2022/tavasz/6 - Hajdú László verse

 Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Hajdú László azt a hfeladatot oldotta meg, hogy Kassák ismert verse "A ló meghal..." nyomán egy önéletrajzi ihletésű verset írt. Örömmel közlöm. Gratulálok! 

Hajdú László
 
Majd a címét kitalálom… Emlék HE-nek
 
Nézzed csak, az ottan a tóttibi,
én csak néztem bambán
anyám kezét fogva, jólfésülten,
vizes fésűvel és nem tudtam
mit kezdeni az információval,
ki az a tóttibi,
csak azt tudtam az valami különleges dolog
lehet, hogy a tóttibi,
aki, mint kergebirka
rohangál egy vályograkás körül,
közben artikulálatlan hangon kiabál
és én csak néztem és szorítottam anyám kezét,
aki csak annyit szólt, eridjé, szaladgájjá te is
de nekem nem volt kedvem szaladgálni,
csak hazamenni végre a biztonságba,
ahol nagy dolgok nem voltak,
csak nem voltak idegen, fehérköpeny szagú nénik,
akik tűt döftek a karomba és mondták:
mint egy bivaly és nekem fogalmam sem volt
mi az a bivaly,
hanem azt hittem annak a dolognak a neve,
amit a karomba szúrtak
és attól majd erős és egészséges leszek,
a tóttibit nem döfte meg a bivaly,
hanem megbaszta a halál,
én felnőttem és megúsztam idióta rohangálások nélkül,
most már milyen szívesen rohangásznék és ordítoznék
egy távoli mezőn kettesben azzal, akit elvesztettem,
majd megtaláltam,
bár korántsem biztos, hogy elvesztettem,
lehet, hogy elküldtem, amikor a „hajjaj feketevonat”
elvitte a lányt, akit én küldtem a szerelme után,
mert mindennél jobban szerettem és elküldtem,
hogy kapott volna defektet az a kurva vonat,
és akkor nem ordítom „barnától, a csalfától, halálom óráján”,
az a nyavalyás büdös kékszagú vonat elvitte
új szerelmek, új randevúk, új versek felé,
én meg mentem a „hosszú vonat síneken”
más irányba és jártam iskolába, meg mellé,
jó borok voltak,
amik elvették az eszemet és determinálták életemet,
melyben sorban jöttek a gyerekek, munkahelyek, lakóhelyek,
gyökeret verni soha nem sikerült, míg végül borozás közben,
húgycseppes alsóban eldöntöttem, hazajövünk
ám a fene gondolta volna, hogy olyan közel nem leszek hozzá soha többet,
marad tovább a „szeretett a fene soha, csak megvoltam véled szokva”
hiába kerestem, kutattam, nem találtam,
folyattam tovább egyhangú életemet,
hazudva izgalmat és boldogságot, szerelmet és jólétet,
szegénységet, de azt nem hazudtam,
azért nem adtam fel, beírtam az internetbe
a nevét az összes létező formában,
mily sok ételreceptre leltem így az internet bugyrában,
rá nem,
pedig elmentem hol hevertünk serdülői hévvel,
egymással mit kezdeni nem tudtunk,
csak beszéltük a hülyeséget én meg csüggtem ajakán,
már senki nem lakott ott,
én meg kifényeztettem azt az utcát,
emlékművet állítottam neki,
eséllyel, hogy soha nem fog róla tudni,
nem is tudta meg,
mert többé nem járt arra,
elhagyta, elfeledte nyomorúságos gyerekkora emlékét,
nekem soha nem mondta,
mert kímélni akart,
csak várd ki a végét,
hogy mennyi nélkülözés, szenvedés, megaláztatás tud
egy ember osztályrésze lenni,
ha árva és a fájdalmat nem tompítja
bármily égető szerelmet is érzel iránta,
mert egy fogfájás is, hogy tudja rombolni a vágyott jó falatot,
nem adtam fel, kerültem egyre közelebb
hiszen befejezetlen ügyeink voltak,
mikor vad csikóként álmodozva sétáltunk a főutcán,
majd elérve a partizánlány szobrát, amit helyi
lázadásként a szekérforradalmárok a folyóba dobtak,
mert abuzálni csoportosan nem tudták,
én akkor azt hittem az a szobor a szerelem újkori istennője
és vágytam, hogy valami történni fog,
a lány csak megfogta az arcom és közel hajolt,
majd kacagva elfutott és
én azóta is tartom a számat, várva a csókot,
közben teltek az évek, férjhez ment, megnősültem,
gyerekek jöttek, felnőttek, kirepültek,
mindketten éltük életünket, talán egyszer majd többet is megtudok róla,
ahogy ő is rólam, de képtelen vagyok beszélni, írni róla,
végül nem bírtam tovább, a kitartás szépen lassan
meghozta gyümölcsét
megtaláltam munkahelyét,
évekig csak kerülgettem a weblapot,
írni, telefonálni, nem mertem, míg egy üveg bor
bátorságot nem adott, mert a bor segít, vagy gátol,
vagy rossz irányba terel,
most segített, megírtam bekopogó levelem,
mire csodálkozó válasz jött, azt sem tudta ki vagyok -
aztán beleütöttem szívébe a fájdalmat,
lassan haladt belé ámor nyila,
levelezés, telefonálás, csetelés, kerülgetés
izgatott várakozás, vágyakozás, félelem, rettegés,
„alig hitted, hogy ez is eljöhet még”,
mi lesz velünk, ezt nem szabad, nincs bennem vágy
sem a szerelemre, sem az erotikára,
beletörődtünk
ennyi jutott, ennyi járt, de megnyugodtam,
nem kell félnünk, nem halunk úgy meg,
hogy soha többé nem hallunk egymásról
ki fogja elmondani a másiknak,
kit lehet bizalmunkba avatni,
ha az egyikünk hirtelen elmegy
most úgy kapaszkodunk egymásba,
mint fuldokoló a végső szalmaszálba
míg heverek vasárnap reggel az ágyban
ködös, esős februári napon,
míg ezt a nyavalyás házi feladatot írom,
párhuzamosan vele beszélek egy alkalmazásban
és azt gondolnád, elveszi figyelmemet,
leszívja energiámat, de peregnek ujjaim,
billentyűk alól szaladnak ki nevetséges szavak,
sugároz rám olyan energiát,
mintha ott lennénk, ahol abbahagytuk,
az emléket hagyjuk a fenébe, az nem jön vissza
csak a ma és a jövő,
és nem tervezünk, majd a sors eldönti,
mert ki döntötte el, hogy mindennek így kell lennie,
hogy éppen most és éppen így
megöregedtünk, mit szépítsük
azt játsszuk, mintha nem
nevetve beszélünk a test bajairól
sírva a lélekéről
gyakran teszünk úgy,
mintha nem értenénk a másikat
pedig dehogynem,
de nem szabad, hogy fájdalmat okozzon,
amikor érteni véljük
úgy megkötözni egymást, hogy közben szabadok maradjunk
ki vagy te? kérdezi hatalmas szeme,
miközben arcát tenyerembe fogom
ismerlek, ismersz, egy vagy velem, sejtjeink eggyé váltak
keringtek a világban, míg egy széllökés össze nem csapta őket,
nesztek, kezdjetek valamit
ki vagy te? kérdezte, mikor átölelt, folytatva, ami félbemaradt
én a Hajdúlaci vagyok és mostantól úgy van, ahogy.
 
Csongrád 2022.02.27