A Szépírói Műhely idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Imolai Judit azt a házi feladatot választotta, hogy a magyar nyelv sajátosságát kihasználva úgy ír történetet, hogy a főszereplők, az ikrek, sőt, azok "védelmezője" nemét nem tudjuk meg. "Gendersemleges" elbeszélést írt, és ez mestermunka! Gratulálok!
Imolai Judit
Tulipánliget
– Csitt! Ne beszélj, mert visszahúzódik.
Az ikrek a cigánymeggy fa alatt játszanak a két csigával. Nézik, milyen lassan haladnak egymás felé a nedves füvön. Már mennyivel nagyobb a fa, mint ők, pedig pont akkor kelt ki magról, amikor öt éve ők is születtek. A kicsik feszülten figyelik a gyepen ismerkedő csigákat. Azért fél füllel figyelik a ház ajtaját is, mikor jön ki hozzájuk a házból az uzsonna. Égszínkék szemükkel csak a csúszást bámulják, a szőkébb le is hasal, a barnább négykézláb figyel.
Négy óra. Ilyenkor áll meg a tavaszi levegő a gyümölcsösben, úgy hatig teljes szélcsend van, a zümmögő rovarok is mind elcsendesednek. Majd estére fog feltámadni az erdő felől a szellő, ami az esti hűvöst hozza. Az ikrek megunják a csigázást, pedig meg akarták figyelni: hogyan lesz egy nagycsigának kiscsigája, ha egynek a házába sem fér már semmi sem.
Számolgatják a tulipánok szirmait. Az ősgyepen minden növény jól megfér, a lóhere között most a legszebbek a hervadó tavaszi kankalin barnuló sárgái, még virítanak a nárciszok, és a kaszálatlan kert most telik meg a színes tulipánokkal.
– Ez fiú virág vagy lány?
A cirmos rózsaszínű tulipán szokott rögtön a pirosak után megszületni, később majd jönnek a sárgák, de ilyenkor délután mind kezdenek estére összecsukódni, a jól kitárult szétnyílott virágok is.
A szőkébb egy pirosat a két tenyerébe fog úgy, hogy a szárát meg ne húzza, számolja a porzót és a bibét. Megrezzen, a fehérsom sövényen keresztül dübögő lábak zaját hallja. Az iskolából hazagyalogló gyerekek köveket dobnak át, és csúfolódnak. Nem minden szót ért. Még éppen el tudja húzni a fejét.
A házból nesztelenül terem ott, áll felettük a védelmezőjük, egy-egy erős karjára kapja fel egyszerre a két kicsit.
– Gyertek! – mondja halk, szinte suttogó hangon. Nem beszélnek arról, hogy ne menjenek közvetlenül a kerítés mellé, pláne ki az utcára semmiképp. Bent jó. Bújnak a levendulaszappan szagú ruhához. Ma ibolyaszörp és meggyes kavart piskóta az uzsonna, savanykás és édes.
*
– Halló! – a kertkapun keresztül vidám hang, és egy rózsaszín fonott kosaras vendég tűnik fel. Ma szerda van, a nő jön vendégségbe. A kamaszodó ikrek mosolyognak, a szőke szalad a kapuhoz, kattan a zár, nyitja az ajtót. A nő egy szelet házi rétest nyújt oda a barnának is, aki nem teszi le a festőecsetet, csak nevetve tátja a száját.
– Nyílnak a liliomok – mutatja a szőke, ő is fest, de tudja: a vendég a házba tart. Mindig szerdán jön. Pár órára eltűnik majd az emeleten, és mikor majd távozik, felhőben húzza maga után a nyárialma illatát, a felhevült bőre páráját, összekócolódott aranyhajának lebegő szálait.
Az ikrek a nyári liliomokat festik, azután a bűvös rózsákat, és a kék levendulát.
– Szép vasárnapot! – a kertkapuban dallamos bariton, egy csokor bódító tubarózsa csokor, frissen borotvált és vasalt inges vendég áll. Most vasárnap, mint mindig, a férfi érkezik. A kamaszok egymásra néznek, és egyszerre indulnak kaput nyitni. Kis bugyellárisban csörgő pénzecskét ad a fiataloknak, a virágos csendéleteket sikerült igen jól eladnia.
– Meleg a tó vize – ajánlja a barna a férfinak, aki indul is, és csatlakozik a tavirózsás vízben lebegő tógás alakhoz. Órákon át, alkonyatig hullámzik ő is az aranyhalas, zöldillatú mederben, átvizesedő ingét langyosan simogatja a délutáni napsugár. Ölelkező testük a víz lágy ritmusára mozdul.
A testvérek a kúszó klematiszokat festik, majd a napraforgók aranyát.
*
– Szabad-e?
Az ikrek illedelmesen kopognak a sekrestyés ajtaján. Soha nem szoktak ide betérni, de megkérdezték mikor lehet jönni. Nem tudják, hogyan is kellene köszönni, nem kaptak keresztséget, sem vallásos oktatást. Igyekeznek. Maguk előtt tartják a fejfedőjüket. A szőkébb haja gyérül, jól látszik magasodó homlokán a feszültség izzadtságcseppje, a barna is zavartan simítja hátra deresedő haját.
A végtisztességet vajon hogyan kell elintézni.
– Úgy jó hetvenéves volt, de nyolcvan biztos nem. A Tulipános család. – próbálkozik a barna kékszemű, hátha sikerül megtaláltatni a szülőjük nyomait a papírokban.
A tisztelendő szemlátomást ideges. Antal vagy Antónia?! Gyors mozdulatokkal forgatja az anyakönyveket, nem találja benne a feljegyzést: mikor születhetett az elhunyt. Pedig legalább valamilyen írásnak kellene lennie, akkor is, ha ő sem követte a falu íratlan törvényeit. A páriákat is listában tartják, csak egy másikban, abban a porszagú névtelen nagy fekete könyvben.
– Így nem lehet eltemetni, ha nincsen róla semmilyen papír. Hogy létezett egyáltalán? – vágja be a nagy tölgyfa szekrény ajtaját a reverendás, és ajtót mutat az ikreknek.
– A templomkert mellé sem lehetne?... annyira szerette a tiszafa illatát – próbálkozik egy utolsót a szőkébb, mielőtt kifelé oldalognak. Egy hang választ sem kaptak, hát csendben lépkednek kifelé a nyikorgó hajópadlón.
A késő ősz hideg estét hoz, a kertkapu kilincsén cseppekbe áll össze a leereszkedő köd. Nem fűtik most a házat. Egyhetes virrasztás a búcsú.
Szerdán majd érkezik a nő, háta hajlott, ősz haja kontyba csavarva a festett selyemkendő alatt, kosarában sütemény. Csak ülnek csendben a halvány gyertyafény mellett.
Vasárnapra várják a férfit, fényes kalapja a kezében, faragott botja koppan a fém küszöbön, kezében tulipános, zsanéros faládika levelekkel, kis lakattal. Lezárult.
Az ikrek ünnepi tógát vesznek fel, készítenek süteményt és virágot. Kabát nem kell, a kertbe indulnak az ásókért. Nem beszélnek, csak egyszerre lépkednek. A meggyfa felé indulnak, az alvó tulipánmező felé. Ásnak. Lapátolnak. Temetnek.
A teljesség tulipánvirágait faragják meg egy fejfára. Festenek. Valaki itt élt, és most békében nyugszik a kertben.
