2014. szeptember 29., hétfő

Szépírói kurzus 2014-2015/3

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható.
A legutóbbi foglalkozáson - többek között - Radnai Anna olvasta fel kiváló drámai jelenetét. Itt közlöm.  


Radnai Anna:

Zsáner

Kávézó kis asztalokkal, a legtöbb asztalnál csak egyetlen ember ül. A helyiség sarkában egy nő kavargatja unott arccal a teáját, a vele szemközti asztalnál ülő férfi pedig lapoz egyet az újságjában. A férfi lapozása közben a meglátja annak arcát és izgatott lesz. Amennyire a jómodor megengedi, igyekszik újbóli bepillantást nyerni az újság mögé. Izgalma egyre fokozódik, aztán egyszerre csak átkiabál a férfihoz.

N - Hé, maga! Hallja! Nézzen már rám, ha magához beszélek!

A férfi összerezzen, felpillant. Mintha szellemet látna, egy pillanatra visszahőköl, aztán kihúzza magát és cseppet sem kedvesen visszaszól.

F - Mi van?!
N - Ne bámuljon, az.

A férfi mindjárt leteszi az újságot, összehajtja, mintha nem is lett volna addig elmerülve az olvasásban. Teljesen a nő felé fordul és – látható élvezettel – így replikázik:

F - Maga lenne az utolsó, mondhatom. Már a frizurájától is rosszul vagyok.
N - CCC. Ahogy a szót mondja: frizura - már mindent elárul.
F - Elárul, mi? Maga mindenttudó. Csak azt ne kérdezzék meg tőle, hogy hol volt a mohácsi csata.
N - Pimaszkodni, azt tud! De ha kötelességről van szó, mintha kétéves volna. Játssza a hülyét. Gondolom.
F - Kikérem magamnak! Maga úgy dobálózik a sértésekkel, mint a gyerekek a hógolyóval télvíz idején.
N - A gyerekek, mi? Hogy meri egyáltalán a szájára venni a gyerek szót, azok után…azok után, hogy….
F - Hogy?
N - Hogy már attól ugrálni kezdett a szemöldöke, hogy rágondolt!
F – Na, mert maga aztán pont úgy néz ki, mint aki anyának való. Aki derűsen vállalja az összes ezzel járó pluszfeladatot, és nem hanyagolja el a szeretteit azután sem. Csak rá kell nézni a szájára – ni, hogy csücsörít – az ilyen semmi jót nem ígér.
N - Semmi jót? Mi az hogy..? Kinek?
F - Senkinek. Maximum mórikálná magát a gyereknek is meg mindenki másnak. Ezzel az álszent csücsörítéssel. Szeretlek! (gúnyosan) Az. Közben meg hátulról repül a konyhakés.
N - Na nekem ezt nem kell tovább hallgatnom!

A nő feláll a helyéről, betolja a széket, de nem a kijárat felé indul. A férfi már fel is pattant ültéből és kihúzza a vele szemközti széket. A nő rá se pillant a férfire, méltóságteljes léptekkel odamegy annak asztalához, és leül vele szemben.
A nő szólal meg először:

N - Az Isten mentsen meg az ilyentől.
F - Hát magát mentse is. Lehetőleg mindenkitől, aki egy kis figyelemre, gondoskodásra, bajtársiasságra vágyik egy asszonytól.
N - Akinek az a bajtársiasság, hogy együtt kocsmázunk és péntek este az anyósomhoz cipel káposztás rétest enni színház és vacsora helyett, az nálam valóban nem jó helyen keresgél. 
F - Már megint az anyám!
N - Maga mondta!
F - Nem is ismeri!
N - Nem hát.

Egy pár pillanatig csak némán merednek egymásra.
Most a férfi szólal meg először.

F - Az emberben felébred mindjárt ez a…
N - És nem is tudja hirtelen…
F - Hogy hova meneküljön előle.
N - Magának pont olyan az álla, a szeme, még a haját is úgy fésüli.
F - Magának meg az a kedves grübedlije, mikor mérges! Másoknak akkor van ilyen, ha mosolyognak. De magának! Magának is... Mindent fordítva csinál, mi?
N - Sosem nő fel, ugye?
F - Hadd szeressem!
N - Hiszen mindig is azt tette, nem igaz?

A férfi int.

F - Pincér!

Fizet, majd egymásba karolva távoznak, a nő és a férfi.





2014. szeptember 27., szombat

Címlap

Megjelent a Magyar Műhely új száma.


2014. szeptember 23., kedd

Szépírói kurzus 2014-15/2

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható.
A legutóbbi foglalkozáson - többek között - Gajdos Kinga olvasta fel érdekes kis történetét. Itt közlöm.  


Gajdos Kinga

Hippi  

                
Most ébredtem. Nem tudom, hol vagyok. Azt sem tudom, mi vagyok. Körülöttem furcsa és zavaró hangok, robajlás, dübörgés. Mindent hallok, de senkit nem látok. Próbálok körülnézni, már amennyire  ez lehetséges. Egész testemet megmozdítva sikerül kissé elfordulnom. Szorosan mellettem fekszik valami furcsa teremtmény.
― Mi vagy te? – kérdezem tőle.
― Hogy mi vagyok? Ugyanaz, ami te. Én viszem a békét az embereknek – feleli büszkén.
Jobban megnézem magamnak. Hosszúkás, vastag és szürke. Én is ilyen lennék? Más is van, amit nem értek.
― Mik azok az emberek?
― Te semmit nem tudsz? – förmed rám ingerülten. Kissé elszégyellem magam, de hát csak az imént ébredtem, semmi ismeretem nincs a dolgokról, épp ezért kell feltennem valószínűleg ostoba kérdéseket.
― Valóban nem tudok semmit, mert épp csak, hogy magamhoz tértem. Úgy látom, te sokat tudsz. Bizonyára ébren vagy már egy ideje. Segíts, kérlek, hogy én is értsek!
― Jól gondolod, napok óta ébren vagyok már. Hallottam és láttam sok mindent. Kérdezz csak! – feleli, mintha kegyet gyakorolna. Láthatólag élvezi a helyzetét. Ellenszenves számomra, de nincs más, akitől választ kaphatok.  Folytatom a faggatózást.
― Mik tehát az emberek?
― Az emberek építettek minket, és még sok ilyet építenek. Mi segítünk nekik, hogy elvigyék a békét olyan helyekre, ahol most úgynevezett háború van.
― Fontosak vagyunk az emberek számára?
― Igen, fontosak. Ha sokan vagyunk, erősnek érzik magukat.
        Tehát olyasvalami vagyok, ami hasznos és fontos. Ez jó.
― És mi az a béke?
― A béke? Hmm… Azt hiszem, ha béke lenne, mi nem lennénk.
― Akkor tehát a béke mégsem jó? Ha jól értettelek, békében mi nem létezhetnénk.
― Eh, mit okoskodsz ennyit? A béke jó, a háború nem az, ezért kell békét vinnünk oda, ahol nincsen. Az emberek így mondták, tehát így van. Légy büszke a feladatodra! Alkotóid a testedre írták a nevüket, és rád festették a zászlajukat, hogy amikor megérkezel, mindenki tudja, ki küldött.
      Rajtam is ugyanez a név és zászló látható. Nagyon szép ám, legalábbis így hallottam. Kék-fehér-piros, csillagokkal ékes. Az van alá írva, hogy USA. Egyformák vagyunk, együtt visszük a békét. Messzire utazunk majd. Azt mondták, hamarosan indulunk.
Öröm tölt el szavai hallatán, lelkesedése rám is átragad. Még mindig nem tudom a nevemet, de azt igen, hogy fontos vagyok, és minden bizonnyal boldogan fogadnak majd ott, ahová készülök.
Hirtelen erőt vesz rajtam a türelmetlenség. Indulni akarok most, azonnal, oda, ahol háború van.
      Bár nem tudom, mi lehet az, de társam szavaiból ítélve rossz dolog. A béke nem az, s ha én békét viszek, jót cselekszem.
Most valaki megmozdít, felemel, de megbotlik, majdnem leejt. Azt hallom:
        ― Óvatosan, te állat, mert mind a levegőbe repülünk!
Aki tart, már visszanyerte az egyensúlyát, vigyázva egy sötét ládába helyez. Valóban sokan vagyunk, és mind egyformák. Amikor már nem férünk többen, a ládát lezárják, le is szögelik. Elindultunk hát. Úgy érzem, gurulunk. Nehezek lehetünk, mert akik mozgatnak, káromkodnak, főleg, amikor emelkedőn kell feltolniuk minket.
Valaki azt kiabálja:
― Megkezdjük a berakodást! Mi ez a ricsaj? Ja, csak azok az őrült hippik a kerítésnél, már megint lázonganak. A gép maradjon a földön! Ne vigyék fiainkat Vietnamba! Bolondok. Na, kész. Fegyverzet a törzsben! Figyeljétek a tornyot, mindjárt indulhattok!
A hang tulajdonosa elmegy, mi pedig várakozunk. Közben az imént hallottakon gondolkozom, a hippiken. Ha jól értettem, ők is emberek. S ha azok, miért nem büszkék arra, hogy elvisszük a békét oda, ahol háború van? Miért tiltakoznak emiatt?
Ekkor felbőgnek a motorok, a gép lassan gurulni kezd, egyre gyorsul, s egyszer csak felemelkedünk. Úgy hallom, nem vagyunk egyedül, hozzánk egészen közel emberek vannak. A hippikről beszélgetnek. Szidják őket, amiért ellenzik a beavatkozást (így mondják), hiszen az szükséges, ki kell verni a komcsikat Vietnamból. Ezek az ő szavaik, én természetesen nem tudok erről semmit. Sokáig vitatkoznak, és meglepve hallom, hogy köztük is van, aki nem büszke a küldetésünkre. Azt mondja, halált viszünk, nem békét. Gyerekeket és öregeket ölünk majd, akik nem tehetnek semmiről. Mik lehetnek a gyerekek és az öregek?
És mi lehet az a halál? Az az érzésem, valami rossz dolog, olyasmi, ami árt azoknak, akik felé tartunk. Mi másért tiltakoznának ellene annyian? Lehetséges, hogy társam téved, és mégsem cselekszünk jót? Megkérdezném erről, de a többi hozzánk hasonlóval együtt mélyen alszik. Ő hiszi, hogy örömmel fogadnak majd ott, ahová készülünk.
Én miért kételkedem? Hiszen egyformák vagyunk, engem is abból az anyagból építettek, amiből őt, és mindannyiunkat.
Selejt volnék? Igen, bizonyára így van, nem lehet más magyarázat eltérő gondolataimra, egyre növekvő ellenérzésemre. Akárhogy is, immár biztos vagyok abban, hogy ártalmas a cél, amiért megalkottak, és az is, amiért idehoztak. Hogy a hippiknek van igazuk. Aki készített, aki a ládába tett,
és aki felszállt a géppel miért gondolja, hogy halált vinni jó és érdemes cselekedet?
   Bárcsak kiálthatnék, hogy mindenki meghallja: becsaptak benneteket, becsaptak bennünket! Ha mi ott vagyunk, nem lesz béke! Miért nem értitek? Miért nem fordulunk vissza? Miért...?
Most szeretnék ember lenni, mert látom, hogy ők cselekedhetnek. Akkor kiugorhatnék, ordíthatnék,
ha kell, ökölre mehetnék. De nem lehetek ember, mert nem annak teremtettek. Eszköz vagyok, az ő eszközük.
Már előkészítettek minket. Társamat is látom, de messze van tőlem. Tudom, ezek az utolsó pillanatok.
És tudom, hogy már nincs visszaút.
Most felcsattan egy hang, és elhangzik a parancs:
― Figyelem, alattunk a célterület! Három, kettő, egy, bombákat kioldani!
Hirtelen megnyílik alattam a talaj, és kizuhanok. Nagyon hideg van, óriási zúgást hallok, szél kavarog körülöttem. Egyre gyorsulok, s a következő pillanatban óriási ütést érzek. Darabokra szakadok, de nem fáj. Nekem nem. Tudatom utolsó morzsáival még felfogom, mi történik.
Emberek! Meghoztam a békét.

Meneküljetek…

2014. szeptember 19., péntek

Médium Art

30 éve annak, hogy létrehoztam a "médium art" fogalmát. Megalakult egy egyesület, Médium Art Stúdió néven, és szamizdat folyóiratként létrejött a Médium-art című kiadvány, amely alcíme szerint "kísérleti/irodalmi fórum volt. Erre emlékezve változtattam meg a borítóképemet itt, a facebookon. Maga az egyesület, a Médium-Art Stúdió ma is létezik, be van jegyezve, bár tevékenysége jelenleg néhány kisebb összejövetelre korlátoztuk. Ez az egyesület adja/adta ki a Budapesti Jelenlét című lapot, de ez az egyesület működött együtt a "Súdió Erté" nevű felvidéki csoporttal, akkor, amikor közösen képeslapokat adtunk ki. Az 1990-ben megjelent "A jelben-létezés méltósága" című kötetemben olvasható 'A médium-art jelenléte' című írás. 30 éves és 25 éves történetek ezek. De talán ma is aktuálisak.








2014. szeptember 16., kedd

Szépírói kurzus 2014-2015/1

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható.
A legutóbbi foglalkozáson Rózsa Boglárka olvasta fel remek szabad versét. Itt közlöm.  


Rózsa Boglárka

Megszokott utakon


Ledobván magáról a csillámló dértakarót
Nagyot nyújtózkodik a felkelő táj
Közben torkára szívja a hűvös levegőt
Hogy jóreggelt már nem jön  ki rajta
A hajnal még fáradtan pislog
Én is osztozom a félkómás érzésben
Mégis el kell indulni
Borongós, kopott, fakó télvilág
Egyre közelebb a szendergő pályaudvar
Egyre messzebb a mámoros álomkép
Csak a lelakatolt pléhbódék kétoldalt
Nameg a jádezöld villanás az árnyékból
A föld most is latyakos
Orromba szökik a sínek éles vasszaga
Régi történetek kígyóznak zajos elmémben
Keresztül-kasul bolyonganak a cirádás betűk
Poros bőrkötésben, megsárgult papíron
Mindig is untam az esti meséket
Egyszer volt, hol nem volt
Akkor is korán el kellett indulni
Nem látom a szakadékként tátongó különbséget
Talán a hangulat volt valamivel másabb
De nem vagyok benne biztos
Tekereg körülöttem a homályos felismerés
Előttem egy koravén bajuszos arc
Kiugró áll, lapos homlok
Szemei alatt feszül a Duna medre
Elfelejti megköszönni a kicsit több aprót
Talán összeveszett éjjel az álmaival
Míg tehetetlenül feküdt az átizzadt lepedőn
De ez sem teljesen biztos
A dátum neonvörösen világít
Irigylésre méltó egy jelzőlámpának
Talpaimon végigfut a remegés
Ahogy lázong alattam az eltiport beton
Kérjük vigyázzanak
Mintha nem hallottam volna már elégszer
Üres a platform, elbújtak az utasok
Legalább jut bőven az agyonült helyekből
Talán bánatos szavaktól süppedtek be ennyire
De már semmi sem biztos
Megkarcolt dombok, néptelen utak
Mindig is untam a monoton zötykölődést
Taramtatamtaramtatam
A jegy ellenőrizetlenül hever zsebemben
Versenyt futnak mellettem a meggypiros háztetők
Frissen sütött, még meleg mézeskalácsból
(Már megint a mesék)
Taramtatamtaramtatam
Miért nem hoztam magammal egy könyvet?
Vagy azt a nagyonmenő zenelejátszót
Persze utólag okosabb vagy
Látod, hallgattál volna most is a szüleidre
Taramtatamta –
Elnyújtott csikorgás, felhorzsolt könyök
Ahogy hallom a vér lüktető áramlását fülemben
Izzóvörösen pulzáló erő
Mely millió darabra töri gondalataim
Hanyag vagyok, heverjenek csak a piszkos padlón
Megannyi üvegesen rámmeredő szilánk
Megannyi félreértett ítélet
Majd a takarító rendesen felsöpör
Színültig töltve a lelki szemetesládát
Mintha nem volna eléggé tele
Ideje továbbmenni a megszokott úton
Úgyis mindig kizökkent valami
Talán mégsem olyan egyhangú ez az utazás






2014. szeptember 7., vasárnap

2014. szeptember 4., csütörtök

Születésnapi beszélgetés

A D1 televízió születésnapi beszélgetést készített velem.
Itt látható.