Szépírói kurzus 2014-15/2

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható.

A legutóbbi foglalkozáson - többek között - Gajdos Kinga olvasta fel érdekes kis történetét. Itt közlöm.  

Gajdos Kinga

Hippi  
                

Most ébredtem. Nem tudom, hol vagyok. Azt sem tudom, mi vagyok. Körülöttem furcsa és zavaró hangok, robajlás, dübörgés. Mindent hallok, de senkit nem látok. Próbálok körülnézni, már amennyire  ez lehetséges. Egész testemet megmozdítva sikerül kissé elfordulnom. Szorosan mellettem fekszik valami furcsa teremtmény.

― Mi vagy te? – kérdezem tőle.

― Hogy mi vagyok? Ugyanaz, ami te. Én viszem a békét az embereknek – feleli büszkén.
Jobban megnézem magamnak. Hosszúkás, vastag és szürke. Én is ilyen lennék? Más is van, amit nem értek.

― Mik azok az emberek?

― Te semmit nem tudsz? – förmed rám ingerülten. Kissé elszégyellem magam, de hát csak az imént ébredtem, semmi ismeretem nincs a dolgokról, épp ezért kell feltennem valószínűleg ostoba kérdéseket.

― Valóban nem tudok semmit, mert épp csak, hogy magamhoz tértem. Úgy látom, te sokat tudsz. Bizonyára ébren vagy már egy ideje. Segíts, kérlek, hogy én is értsek!

― Jól gondolod, napok óta ébren vagyok már. Hallottam és láttam sok mindent. Kérdezz csak! – feleli, mintha kegyet gyakorolna. Láthatólag élvezi a helyzetét. Ellenszenves számomra, de nincs más, akitől választ kaphatok.  Folytatom a faggatózást.

― Mik tehát az emberek?

― Az emberek építettek minket, és még sok ilyet építenek. Mi segítünk nekik, hogy elvigyék a békét olyan helyekre, ahol most úgynevezett háború van.

― Fontosak vagyunk az emberek számára?

― Igen, fontosak. Ha sokan vagyunk, erősnek érzik magukat.
        Tehát olyasvalami vagyok, ami hasznos és fontos. Ez jó.

― És mi az a béke?

― A béke? Hmm… Azt hiszem, ha béke lenne, mi nem lennénk.

― Akkor tehát a béke mégsem jó? Ha jól értettelek, békében mi nem létezhetnénk.

― Eh, mit okoskodsz ennyit? A béke jó, a háború nem az, ezért kell békét vinnünk oda, ahol nincsen. Az emberek így mondták, tehát így van. Légy büszke a feladatodra! Alkotóid a testedre írták a nevüket, és rád festették a zászlajukat, hogy amikor megérkezel, mindenki tudja, ki küldött.
      Rajtam is ugyanez a név és zászló látható. Nagyon szép ám, legalábbis így hallottam. Kék-fehér-piros, csillagokkal ékes. Az van alá írva, hogy USA. Egyformák vagyunk, együtt visszük a békét. Messzire utazunk majd. Azt mondták, hamarosan indulunk.

Öröm tölt el szavai hallatán, lelkesedése rám is átragad. Még mindig nem tudom a nevemet, de azt igen, hogy fontos vagyok, és minden bizonnyal boldogan fogadnak majd ott, ahová készülök.
Hirtelen erőt vesz rajtam a türelmetlenség. Indulni akarok most, azonnal, oda, ahol háború van.
      Bár nem tudom, mi lehet az, de társam szavaiból ítélve rossz dolog. A béke nem az, s ha én békét viszek, jót cselekszem.

Most valaki megmozdít, felemel, de megbotlik, majdnem leejt. Azt hallom:
        ― Óvatosan, te állat, mert mind a levegőbe repülünk!

Aki tart, már visszanyerte az egyensúlyát, vigyázva egy sötét ládába helyez. Valóban sokan vagyunk, és mind egyformák. Amikor már nem férünk többen, a ládát lezárják, le is szögelik. Elindultunk hát. Úgy érzem, gurulunk. Nehezek lehetünk, mert akik mozgatnak, káromkodnak, főleg, amikor emelkedőn kell feltolniuk minket.

Valaki azt kiabálja:

― Megkezdjük a berakodást! Mi ez a ricsaj? Ja, csak azok az őrült hippik a kerítésnél, már megint lázonganak. A gép maradjon a földön! Ne vigyék fiainkat Vietnamba! Bolondok. Na, kész. Fegyverzet a törzsben! Figyeljétek a tornyot, mindjárt indulhattok!

A hang tulajdonosa elmegy, mi pedig várakozunk. Közben az imént hallottakon gondolkozom, a hippiken. Ha jól értettem, ők is emberek. S ha azok, miért nem büszkék arra, hogy elvisszük a békét oda, ahol háború van? Miért tiltakoznak emiatt?

Ekkor felbőgnek a motorok, a gép lassan gurulni kezd, egyre gyorsul, s egyszer csak felemelkedünk. Úgy hallom, nem vagyunk egyedül, hozzánk egészen közel emberek vannak. A hippikről beszélgetnek. Szidják őket, amiért ellenzik a beavatkozást (így mondják), hiszen az szükséges, ki kell verni a komcsikat Vietnamból. Ezek az ő szavaik, én természetesen nem tudok erről semmit. Sokáig vitatkoznak, és meglepve hallom, hogy köztük is van, aki nem büszke a küldetésünkre. Azt mondja, halált viszünk, nem békét. Gyerekeket és öregeket ölünk majd, akik nem tehetnek semmiről. Mik lehetnek a gyerekek és az öregek?

És mi lehet az a halál? Az az érzésem, valami rossz dolog, olyasmi, ami árt azoknak, akik felé tartunk. Mi másért tiltakoznának ellene annyian? Lehetséges, hogy társam téved, és mégsem cselekszünk jót? Megkérdezném erről, de a többi hozzánk hasonlóval együtt mélyen alszik. Ő hiszi, hogy örömmel fogadnak majd ott, ahová készülünk.

Én miért kételkedem? Hiszen egyformák vagyunk, engem is abból az anyagból építettek, amiből őt, és mindannyiunkat.

Selejt volnék? Igen, bizonyára így van, nem lehet más magyarázat eltérő gondolataimra, egyre növekvő ellenérzésemre. Akárhogy is, immár biztos vagyok abban, hogy ártalmas a cél, amiért megalkottak, és az is, amiért idehoztak. Hogy a hippiknek van igazuk. Aki készített, aki a ládába tett,
és aki felszállt a géppel miért gondolja, hogy halált vinni jó és érdemes cselekedet?
   Bárcsak kiálthatnék, hogy mindenki meghallja: becsaptak benneteket, becsaptak bennünket! Ha mi ott vagyunk, nem lesz béke! Miért nem értitek? Miért nem fordulunk vissza? Miért...?
Most szeretnék ember lenni, mert látom, hogy ők cselekedhetnek. Akkor kiugorhatnék, ordíthatnék,
ha kell, ökölre mehetnék. De nem lehetek ember, mert nem annak teremtettek. Eszköz vagyok, az ő eszközük.

Már előkészítettek minket. Társamat is látom, de messze van tőlem. Tudom, ezek az utolsó pillanatok.

És tudom, hogy már nincs visszaút.

Most felcsattan egy hang, és elhangzik a parancs:

― Figyelem, alattunk a célterület! Három, kettő, egy, bombákat kioldani!

Hirtelen megnyílik alattam a talaj, és kizuhanok. Nagyon hideg van, óriási zúgást hallok, szél kavarog körülöttem. Egyre gyorsulok, s a következő pillanatban óriási ütést érzek. Darabokra szakadok, de nem fáj. Nekem nem. Tudatom utolsó morzsáival még felfogom, mi történik.
Emberek! Meghoztam a békét.

Meneküljetek…