A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre.
A
Próza kurzus legutóbbi foglalkozásán Mándy Iván Bútorok című munkáját olvastuk. A feladat az volt, hogy ennek nyomán írjanak egy elbeszélést a szűkebb környezetükről. Erényi Gábor magas szinten oldotta meg a feladatot.
Erényi Gábor
Betolakodók
A szoba a holdtölte fényében fürdik. A
függönyök még nincsenek fenn, a sápadt sugarak akadálytalanul hatolnak át az
ablaküvegen, megvilágítva a ragasztószalagokkal lezárt dobozok halmait.
Martin az emeletre vezető lépcső
aljánál áll. A szobát figyeli. A gyér fényben is látszik, hogy a festés nem
sikerült túl jól, túl vékonyka, a kandalló fölött a régi kép helyét például alig
sikerült eltüntetni. A parkettát is újra kellett volna lakkozni, nyomot hagytak
rajta az előző lakók bútorai. De hát erre már nem jutott se pénz, se energia. Nem
baj, a lényeg, hogy megcsinálták. Itt vannak.
Elmosolyodik. Kihúzza magát. A mai
naptól fogva övék a ház. Ízlelgeti a mondatot: „Miénk a ház.” Klára fent alszik
az emeleten a sebtében leterített matracon, Zsuzska pedig – nem volt szívük az
első éjszakán külön szobába küldeni – szöszke fejét az asszony álla alá fúrva
együtt szuszog vele. Martin azonban talpon van, soha nem tudott jól aludni
idegen helyen.
Lassan körbejárja a szobát,
vizslatgatja. Sűrűbben kellett volna felvinni a festéket. A parketta kopott, meg-megreccsen
a lába alatt. Mégiscsak le kellett volna csiszolni, talán újra is kellett volna
rakni. Beszívja a friss festék szagától terhes levegőt. Végre van egy hely, ami
csak az övék. Nekitámaszkodik az egyik doboznak, ábrándozik. Elképzeli az
életüket új otthonukban. A papírdoboz tapintása puha, furcsán megnyugtató. Már
kinyitották, felesége ruhái vannak benne, érzi Klára parfümét.
Elbóbiskol.
Összerezzen. Az
előszobaajtóra pillant. Egy fiatal pár áll ott. Különös, ódivatú ruhát
viselnek. Szemük csillog, egymásba feledkezik, ügyet sem vetnek Martinra.
Enyelegnek. Forrón csókolják egymást.
Martin figyel. Szólni nem mer. Mozdulni
sem tud. De a pár felől sem hallatszik hang, mintha csak egy múlt századi
némafilm szereplői lennének. Még az öltözékük is ahhoz hasonló.
A fiú letérdel, egy gyűrűt nyújt át a
lánynak. Martin most látja csak, hogy a pár esküvőre öltözött. A fiú az ölébe
kapva hordozza körbe a lányt. A lány sugárzó arccal, hangtalanul beszél hozzá.
A fiú letérdel, párja pocakját simogatja. Valóban, a lány hasa szemmel
láthatóan domborodik. A parketta egyik foltja fölött ott a bölcső, a pár körbeállja,
az asszony hang nélkül énekel. Apróforma fiú áll a bölcső helyén, sárga
játékmackóját öleli magához. Könyvet olvas gyertyafénynél, vastag, indiános. A
végére ér, könnyes szemmel mered maga elé, ujjai a gyűrött lapokat markolják. A
nagyhasú asszony vigasztalja. A fiú pedig a bölcső fölé hajol, ringatja,
mackóját mutatja valakinek a takarók között, mellé fekteti.
Kint villám dörren. Nem, nem villám.
Repülőgépek. Szirénák. A férfi a fiút szorítja magához, az asszony egy pólyába
bugyolált apró csomagot. Majd újra csend. A két gyermek – a kisebbik leány, hasonlít
Zsuzskára – együtt játszik. A felnőttek pénz számolgatnak, a férfi a tarkóját
vakarja. A fiú a sarokban, esdekelve néz felfelé, arca lángol, rajta könnyek
marta redők. A kislány az ölében ül, kezében képeskönyv, bátyja szája zajtalanul
formálja a szavakat. A lány szeme csukva, már táncol. A férfi és a nő géppel
írt papír fölé görnyed, babázó lányukat nézik mereven, arcuk falfehér. Koporsó.
Az asszony szeme vörös, sminkje elkenődött, haja fésületlen. A férj fekete
öltönye gyűrött, görnyedten jár. Fekete keretes kép kerül a kandalló fölé, a
kislányt ábrázolja. Egy idegen nő is van ott, a férj átöleli, szenvedélyesen
szeretkeznek. Egy váza repül át a szobán, hangtalanul törik darabokra, a férj tenyere
a magasban, az asszony maga elé rántja a kezét. Az ajtó hangtalanul vágódik be.
A parketta egyik foltja fölött asztal terpeszkedik, rajta üres üveg, pohár, a
nő az asztalra borul. A kamasz fiú mellé térdel, simogatja. Az ajtó nyílik, a
férj visszajön, kezében virág. A fiú öltönyben, a zakót a szülei igazgatják. De
már nincs is sehol, az asszony haja ősz, a férfié gyérül, nem is gyérül, teljesen
kihullott. Arca pedig csontsovány, ahogy parketta egyik foltja fölötti kanapén
fekszik, a ráncos, töpörödött asszony mellette áll, a pergamenszerű kezet
fogja. A fiú sehol. Csak az asszony, egyedül, elfogyva, töpörödötten. Az
ablakon bámul kifelé, a függöny lebben a szélben. Arcát fürdeti a holdfény,
gyertyaláng árnya simogatja, csendben fekszik a ravatalon. Mellette egy idős férfi
áll tanácstalanul, arcvonásai a fiúra emlékeztetnek. De hisz ismerős! Tőle
vették a házat.
Martin felriad. Elszenderedett. Valami
zavarosat álmodott. Talán a mindent átható festékszag hatása. A nagyanyjától
örökölt ódon faliórát keresi, de hát az még valamelyik doboz mélyén lapul. Ideje
ágyba bújni. Hangtalanul oson fel a lépcsőn, akár egy besurranó tolvaj. Klára
ott alszik a sebtében leterített matracon, Zsuzska szöszke fejét az asszony
álla alá fúrva együtt szuszog vele. Martin melléjük bújik. Védelmezőn öleli át
őket. Kell is, hogy résen legyenek.
Hisz nem övék a ház.
