A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza hallgatója Kaszaky Éva, aki Karinthy Frigyes Hazudok című novellájának mintájára írt egy sikeres házi feladatot. Itt közlöm.
Kaszaky Éva
Hazudok
Családunkban
mindig is nagy bűnnek számított a hazudozás.
Például
a nagyanyám szerint, aki hazudik, az lop is. mindig nevetve tette hozzá, ezért
nincs a rádiónak keze.
Anyám
is úgy nevelt, hogyha megmondom az igazat kisebb büntetést kapok.
Igyekeztem
ennek a szellemében élni. Mostanáig.
Most
viszont hazudni fogok. Eldöntöttem. Ezt már senki nem másíthatja meg!
Mivel
nem vagyok notórius hazudozó, nem tudom, hogyan kezdjek hozzá. Hangosan
ízlelgetem a szavakat, mondatokat, de nagyon idegenül, disszonánsan hangzanak a
számból. Ez így nem megy!
Bár
szalad az idő, de majd holnap. Holnap megint megpróbálom, biztatgatom magam.
Másnap
a tükör elé állok, úgy ismételgetem a mondókámat. Most az ő szeme helyett az
enyém néz vissza a tükörből. Fáradt, de még mindig csinos és vonzó nő néz
vissza rám. Azt hiszem mégis hihető lesz, ha kellő határozottsággal mondom.
Összeszedem magam és hetykén odavágom tükörképemnek. Képmásom arcán most egy
kövér könnycsepp gurul le. Saját hangom éle megrettent. Még mindig nem vagyok
képes rá!
A
következő nap gyalog jövök haza. Végiggondolom az elmúlt 12 évet, amit együtt
töltöttünk. A megismerkedésünktől kezdve a mai napig. Mindig kedves volt
hozzám, mindig virágot hozott a születésnapomra. Külföldi útjairól mindig
meglepetéssel tért vissza közös otthonunkba.
Próbálok
hibát keresni benne, hátha így könnyebb lesz, de csak most ébredek rá, hogy a
világ legrendesebb pasasát sikerült kifognom.
Nem
vagyok normális. Más nő összetenné a két kezét, ha ilyen férfira lelne!
Ezt
nem tehetem vele – fut át rajtam.
De
pontosan ezért kell megtenned – mondja egy belső hang. Még ma este meg kell
mondanod – folytatja a belső hangom.
Mire
hazaérek ő már otthon vár. Neki kezdett a vacsora elkészítéséhez. Számára ez
ugyanolyan este, mint a többi. Még nem tudja, még nem érzi, hogy milyen vihar
dúl a lelkemben.
–
Menj el – mondom neki, mikor belépek a lakásba. Azt akarom, hogy most azonnal
menj el! – szinte belesikoltom a levegőbe.
–
De hát miért? – kérdezi riadtan. Nagy kék szemeit rám emeli. Nem érti a
hirtelen változást, hiszen tegnap még kezes bárányként simultam hozzá.
–
Mert én így akarom – válaszolom határozottan, s megelőzve a további
kérdezősködést hozzáteszem – Mást szeretek.
Szavaim
keményen kopognak a falak között. Hát most végre kimondtam!
Döbbenten
áll, fel sem fogja a szavaimat.
–
Holnap elutazom az új barátommal – hangom rideg és elutasító. – Lesz pár napod
rá, hogy összepakold a holmidat és elvidd, amíg mi odaleszünk. De most kérlek,
menj el, mert nekem is csomagolnom kell – mondom sietve.
Elindul
felém, átölelne. – Hagyd már abba a tréfát – de eltolom a felém nyúló karját, s
a fal felé fordulok.
Nesztelenül
átöltözik, és csak az ajtó csapódását hallom.
Mérhetetlen
fájdalmat érzek.
A
szekrényhez megyek, és kiveszem a táskámat. Bepakolom a törülközőt, hálóinget,
papucsot, s mindent, ami ilyenkor szükséges lehet.
Holnap
kezdődnek az első kezelések. Az orvos szerint nincs túl sok esélyem. Nem
akarom, hogy elesettnek, csontsoványnak és
magatehetetlennek lásson.