Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Márton Csilla expresszív szabad verset írt Kassák Lajos A ló meghal című művének hatására. Kiváló munka, nagyon gratulálok!
Márton
Csilla
A szélrózsa
minden irányába
Kassáknak
Orkán ordított és a széthúzó erők tépáztak
de volt valami ami mégis egyensúlyban tartott
azóta ha visszagondolok nagyon világosan érzem
igen érzem
mert csak akkor értem ha érzem
ez megmaradt a mai napig
szóval ha visszagondolok most is úgy érzem
felső énem és az isteni sugallat indított el
mennem kellett
elég volt a bezárt elme tébolyító lármája
és ahogy csak öklével bokszolt minden egyes lélegzetvétel
ki és be megállás nélkül
el innen igen el innen
menni kell
ezt öklözte elmémbe
zsigerembe az érzelme villámlott
és összeszedtem minden bátorságom
tudtam nem lesz könnyű
de kinek könnyű az élet
előttem már sokan elindultak
már nagyon rég elterveztem
egyetemista voltam fiatal és nem ismertem korlátot
igen már nagyon rég elterveztük
Emese évfolyamtársam teherbe esett
Katalin a németekhez ment férjhez
érdekházasság volt pénzt fizettek érte
minden támpontom elvesztettem
hisz már magyarul sem volt akivel beszéljek
mivel csak mi voltunk hárman más nemzetiségűek az évfolyamban
magammal osztottam meg tervem
s közben magoltam két nyelven
nem így akartuk terveink voltak közösek
mind a hárman kint akartuk elvégezni az orvosit
aztán újra hazamenni
és otthon az egyetemen magyarul tanítani
ahogy az évek elkezdődtek
és számuk nőtt úgy a teher is szaporodott
hogy a megkönnyebbülést érezzük mindig valaki lemorzsolódott
Emese már huszonkét éves volt amikor az egyetemre bejutott
háromszor próbálkozott nem volt könnyű
de kitartó lénye elérte amit akart
így volt ez Zsomborral is aki ötödéves macsó az orvosin
és addig járt le és fel az emeleten amíg elkezdett sokat enni
és ki is hányta
sziluett formája domborodott sima arca májfoltos lett
és az őzike bokája ödémát hordozott
másod évesek lettünk
nem tudta befejezni az évet
nagy labda hasával alig bírt felmenni a félemeletre
amikor gyakorlatra mentünk már előre megérezte a formaldehid szagát
sírni kezdett és arca egyre jobban eltorzult a félelemtől
Katival maradtam aki idősebb volt mint én
évet ismételt és jártas a nagybetűs életben
egyforma magasak és súlyúak voltunk csak a hajunk színe különböző
de a hossza és a forma ugyanaz
sőt egyszerre jártunk fodrászhoz
az egyik feketére festette a másik szőkére festette a hajunk
mindent együtt csináltunk olyan jin és jang egységben éltünk
a bulikba is együtt mentünk ha valamelyikünk nem akart
akkor a másik is lemondott
egy alkalomkor a színészekkel buliztunk a színdarab után
sokféle náció volt jelen
jöttek felénk innen onnan
felkértek táncolni
perdült a szoknya nevetett az éjszaka
Katit egy pillanatra elvesztettem
pulzusom szaporább volt nem értettem hova lett
itt hagyott magamra
verejtékeztem
aztán megpillantottam önfeledt táncolt a sarokban
fekete haja csak úgy lobogott és vállán a ritmust verte
nevetése az éjbe harsogott
kökény szeme csillogott
olyan érzés lepett meg mintha beleolvadnak a sötét mámorba
a harmónia visszahozta életkedvem
és megértettem mit jelent nekem ő
reggelig mulattunk én akkor sokat nem beszéltem
könnyebb volt a mosoly és nevetés nekem
mindig minden jó volt csak legyen
Kati volt a beszédes Emese az eszes
én a kicsi és a csendes
taxit hívtunk és Kati is velem jött
azt hittem ott alszik nálam de visszament
vasárnap nem hívott hétfőn nem volt egyetemen
nagymamájával lakott szülei elváltak
újraházasodottak gyerekek itt ott
olyan kifordított
két hétig egyedül jártam az egyetemre
mindennap elmentem a nagymama házához
de hiába kilincseltem csak nyikorgott
emlékeimből kiástam a férfi arcokat
este színházba mentem ott kérdezősködtem
de Mircea akivel Kati volt
visszament Bukarestbe s barátja Münchenbe
otthon elmeséltem bánatos énem
apám csak ismételte az ember a sorsát nem kerülheti el
igen
igen
értem apám de hol van Kati
apám csak nézett meredt tekintettel
nem értette miért ismétlem magam
én meg nem értettem
hogy miért nem érzem mit akar mondani apám
mert akkor megérteném talán
ó jaj
ó jaj
hisz apám aki festő volt képekben beszélt
hajtóereje az átlós dinamizmusról regélt
de most éreztem az átló merőlegessé vált nála
úgy kisimult hogy a föld elnyelte
ezen az éjszakán összeomlott bennem a kártyavár
negyedéves orvostanhallgató voltam
minden két évben valami szörnyű veszedelem jár körbe
két év múlva végzek és akkor
magam fogom elveszíteni
elképedtem
hervadni kezdtem tikkadt erőtlen léttel vonszoltam testem
amikor megjelent Emese karján fiával Álmossal
mosolygós kis apród felvidított
ölembe mászott és ott hablatyolt
az anyja alig bírt megszólalni
mintha elkezdett volna dadogni
beszélt magáról hogy nem is olyan könnyű
egyedül nevelni mindent megadni a gyereknek
mivel Zsombor most végez és csak a kész étel érdekli
aztán hogy mennyire hiányzom
s végül már újra eltorzult arccal mint vízesés
öntötte rám hadarva hogy Kati így táncolt ki az életemből
búcsúzott el tőlem
nem volt mersze elmondani férjhez adták Münchenbe
másnap éjjel vitték megbeszélt időben kocsival
határokon keresztül lezsírozott útvonalon
meg ugye tudom sok évig nem találkozhatunk
aztán gyorsan magához vette Álmost és elsietett
kővé meredve éltem
a beesett sápadt arcomon
nem táncolt a mosoly elhagyott
pulzusom visszavett ritmusából
reggelente kis meleget ittam
tea vagy kávé és támolyogtam
beszélni nem volt kivel
csendes énem megfigyelő lett
és nem érdekelt semmi
kimentem a pusztába vezekelni
este hazaérve az üres ház csendje siratott
hisz apám akkor már kint a városban
a műtermében sok nővel volt
istenverte művészi élet
hetekig nem találkoztunk
és anyám egész nap tanítással kereste meg a betevőt
alig evett valamit és este hét órától a kis színházteremben
Chopin noktürnéivel kábította a csalódott tömeget
s így ringatta magát is álomba hogy egyszer minden jobb lesz
a kinti élet is lázadott a hangok már nem rekedtek bent az alagútban
ittak már annyi fekete levest hogy bírták az éjszakát
mentek amíg csak égett a föld a lábuk alatt
pörgött a dob míg meglátták a fényt az alagút végén
és Ceausescut és a feleségét a falhoz állították
egymagamba roskadva a magány lett a társam
napközben gyakorlat volt a kórházban
láncolva egymáshoz betegen beteggel
minden egyes lélegzetvétel
ki és be megállás nélkül
el innen igen el innen
menni kell
ezt öklözte elmémbe
zsigerembe az érzelme villámlott
és összeszedtem minden bátorságom
tudtam nem lesz könnyű
de kinek könnyű az élet
előttem már sokan elindultak
már nagyon rég elterveztem
egyetemista voltam fiatal és nem ismertem korlátot
most már végeztem rezidens lettem sok korláttal
de még nem éreztem magam elveszve
mert olyan is van hogy 2x2 néha 5
mert a felső énem és az isteni sugallat elindított
megtervezte utam hogy kőbe ne üssem lábam
vonattal jöttem szárnyalás helyett egy csöves hátizsákot cipeltem
tele négy évszak ruháival mint aki turista
országot látogat ki tudja meddig
szomorú voltam mert ahogy távolodtam a
fonalat ami összetartott oly vékonyra nyújtotta a távolság
hogy csak a láthatatlan damil erejében bízhattam
papírok nem voltak velem hogy nehogy lelepleződjek
elterveztem megkeresem a lélek hajlékát
hogy újra ajtót nyissak felé
Pécsre érkeztem a Sarutlan Karmelitákhoz
kontempláció egyenlő a szemlélődéssel magadba fordulással
feltérképezéssel megismeréssel a csendben
helyet adni és megélni az isteni minőséget
mert én MÁRTON CSILLA vagyok
és a név kötelez.
Kassáknak
Orkán ordított és a széthúzó erők tépáztak
de volt valami ami mégis egyensúlyban tartott
azóta ha visszagondolok nagyon világosan érzem
igen érzem
mert csak akkor értem ha érzem
ez megmaradt a mai napig
szóval ha visszagondolok most is úgy érzem
felső énem és az isteni sugallat indított el
mennem kellett
elég volt a bezárt elme tébolyító lármája
és ahogy csak öklével bokszolt minden egyes lélegzetvétel
ki és be megállás nélkül
el innen igen el innen
menni kell
ezt öklözte elmémbe
zsigerembe az érzelme villámlott
és összeszedtem minden bátorságom
tudtam nem lesz könnyű
de kinek könnyű az élet
előttem már sokan elindultak
már nagyon rég elterveztem
egyetemista voltam fiatal és nem ismertem korlátot
igen már nagyon rég elterveztük
Emese évfolyamtársam teherbe esett
Katalin a németekhez ment férjhez
érdekházasság volt pénzt fizettek érte
minden támpontom elvesztettem
hisz már magyarul sem volt akivel beszéljek
mivel csak mi voltunk hárman más nemzetiségűek az évfolyamban
magammal osztottam meg tervem
s közben magoltam két nyelven
nem így akartuk terveink voltak közösek
mind a hárman kint akartuk elvégezni az orvosit
aztán újra hazamenni
és otthon az egyetemen magyarul tanítani
ahogy az évek elkezdődtek
és számuk nőtt úgy a teher is szaporodott
hogy a megkönnyebbülést érezzük mindig valaki lemorzsolódott
Emese már huszonkét éves volt amikor az egyetemre bejutott
háromszor próbálkozott nem volt könnyű
de kitartó lénye elérte amit akart
így volt ez Zsomborral is aki ötödéves macsó az orvosin
és addig járt le és fel az emeleten amíg elkezdett sokat enni
és ki is hányta
sziluett formája domborodott sima arca májfoltos lett
és az őzike bokája ödémát hordozott
másod évesek lettünk
nem tudta befejezni az évet
nagy labda hasával alig bírt felmenni a félemeletre
amikor gyakorlatra mentünk már előre megérezte a formaldehid szagát
sírni kezdett és arca egyre jobban eltorzult a félelemtől
Katival maradtam aki idősebb volt mint én
évet ismételt és jártas a nagybetűs életben
egyforma magasak és súlyúak voltunk csak a hajunk színe különböző
de a hossza és a forma ugyanaz
sőt egyszerre jártunk fodrászhoz
az egyik feketére festette a másik szőkére festette a hajunk
mindent együtt csináltunk olyan jin és jang egységben éltünk
a bulikba is együtt mentünk ha valamelyikünk nem akart
akkor a másik is lemondott
egy alkalomkor a színészekkel buliztunk a színdarab után
sokféle náció volt jelen
jöttek felénk innen onnan
felkértek táncolni
perdült a szoknya nevetett az éjszaka
Katit egy pillanatra elvesztettem
pulzusom szaporább volt nem értettem hova lett
itt hagyott magamra
verejtékeztem
aztán megpillantottam önfeledt táncolt a sarokban
fekete haja csak úgy lobogott és vállán a ritmust verte
nevetése az éjbe harsogott
kökény szeme csillogott
olyan érzés lepett meg mintha beleolvadnak a sötét mámorba
a harmónia visszahozta életkedvem
és megértettem mit jelent nekem ő
reggelig mulattunk én akkor sokat nem beszéltem
könnyebb volt a mosoly és nevetés nekem
mindig minden jó volt csak legyen
Kati volt a beszédes Emese az eszes
én a kicsi és a csendes
taxit hívtunk és Kati is velem jött
azt hittem ott alszik nálam de visszament
vasárnap nem hívott hétfőn nem volt egyetemen
nagymamájával lakott szülei elváltak
újraházasodottak gyerekek itt ott
olyan kifordított
két hétig egyedül jártam az egyetemre
mindennap elmentem a nagymama házához
de hiába kilincseltem csak nyikorgott
emlékeimből kiástam a férfi arcokat
este színházba mentem ott kérdezősködtem
de Mircea akivel Kati volt
visszament Bukarestbe s barátja Münchenbe
otthon elmeséltem bánatos énem
apám csak ismételte az ember a sorsát nem kerülheti el
igen
igen
értem apám de hol van Kati
apám csak nézett meredt tekintettel
nem értette miért ismétlem magam
én meg nem értettem
hogy miért nem érzem mit akar mondani apám
mert akkor megérteném talán
ó jaj
ó jaj
hisz apám aki festő volt képekben beszélt
hajtóereje az átlós dinamizmusról regélt
de most éreztem az átló merőlegessé vált nála
úgy kisimult hogy a föld elnyelte
ezen az éjszakán összeomlott bennem a kártyavár
negyedéves orvostanhallgató voltam
minden két évben valami szörnyű veszedelem jár körbe
két év múlva végzek és akkor
magam fogom elveszíteni
elképedtem
hervadni kezdtem tikkadt erőtlen léttel vonszoltam testem
amikor megjelent Emese karján fiával Álmossal
mosolygós kis apród felvidított
ölembe mászott és ott hablatyolt
az anyja alig bírt megszólalni
mintha elkezdett volna dadogni
beszélt magáról hogy nem is olyan könnyű
egyedül nevelni mindent megadni a gyereknek
mivel Zsombor most végez és csak a kész étel érdekli
aztán hogy mennyire hiányzom
s végül már újra eltorzult arccal mint vízesés
öntötte rám hadarva hogy Kati így táncolt ki az életemből
búcsúzott el tőlem
nem volt mersze elmondani férjhez adták Münchenbe
másnap éjjel vitték megbeszélt időben kocsival
határokon keresztül lezsírozott útvonalon
meg ugye tudom sok évig nem találkozhatunk
aztán gyorsan magához vette Álmost és elsietett
kővé meredve éltem
a beesett sápadt arcomon
nem táncolt a mosoly elhagyott
pulzusom visszavett ritmusából
reggelente kis meleget ittam
tea vagy kávé és támolyogtam
beszélni nem volt kivel
csendes énem megfigyelő lett
és nem érdekelt semmi
kimentem a pusztába vezekelni
este hazaérve az üres ház csendje siratott
hisz apám akkor már kint a városban
a műtermében sok nővel volt
istenverte művészi élet
hetekig nem találkoztunk
és anyám egész nap tanítással kereste meg a betevőt
alig evett valamit és este hét órától a kis színházteremben
Chopin noktürnéivel kábította a csalódott tömeget
s így ringatta magát is álomba hogy egyszer minden jobb lesz
a kinti élet is lázadott a hangok már nem rekedtek bent az alagútban
ittak már annyi fekete levest hogy bírták az éjszakát
mentek amíg csak égett a föld a lábuk alatt
pörgött a dob míg meglátták a fényt az alagút végén
és Ceausescut és a feleségét a falhoz állították
egymagamba roskadva a magány lett a társam
napközben gyakorlat volt a kórházban
láncolva egymáshoz betegen beteggel
minden egyes lélegzetvétel
ki és be megállás nélkül
el innen igen el innen
menni kell
ezt öklözte elmémbe
zsigerembe az érzelme villámlott
és összeszedtem minden bátorságom
tudtam nem lesz könnyű
de kinek könnyű az élet
előttem már sokan elindultak
már nagyon rég elterveztem
egyetemista voltam fiatal és nem ismertem korlátot
most már végeztem rezidens lettem sok korláttal
de még nem éreztem magam elveszve
mert olyan is van hogy 2x2 néha 5
mert a felső énem és az isteni sugallat elindított
megtervezte utam hogy kőbe ne üssem lábam
vonattal jöttem szárnyalás helyett egy csöves hátizsákot cipeltem
tele négy évszak ruháival mint aki turista
országot látogat ki tudja meddig
szomorú voltam mert ahogy távolodtam a
fonalat ami összetartott oly vékonyra nyújtotta a távolság
hogy csak a láthatatlan damil erejében bízhattam
papírok nem voltak velem hogy nehogy lelepleződjek
elterveztem megkeresem a lélek hajlékát
hogy újra ajtót nyissak felé
Pécsre érkeztem a Sarutlan Karmelitákhoz
kontempláció egyenlő a szemlélődéssel magadba fordulással
feltérképezéssel megismeréssel a csendben
helyet adni és megélni az isteni minőséget
mert én MÁRTON CSILLA vagyok
és a név kötelez.
