2016. február 16., kedd

Szépírói kurzus 2106 tavasz/2 - Bella Katalin írása

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. 
Bella Katalin Ernest Hemingway stílusában írt novellát, írása érdekes, ezért közlöm. 


Bella Katalin:
A beázott cipőorr


Az eső intenzíven ömlött az esti órában. Sötét felhők lepték el az eget és a lezúdult víztömeg tekintélyes méretű pocsolyákba gyűlt az út szélén. Ebben a felhőszakadásban az összefirkált falú buszmegállóban talált menedéket két bőrig ázott nő. A középkorú nő és a tinédzser lány egymás mellett állt a fülkében, mindketten telepakolt bevásárlószatyrot tartottak a kezükben. A közeli élelmiszerüzletben vásároltak, majd mikor hazafelé sétáltak a heves esőzés beűzte őket a buszmegállóba.
- Gombold be a kabátod, nagyon hűvös van! - mondta az nő.
- Nem fázom, nagyon meleg ez a kabát. - felelte a fiatal lány.
- Kérlek tedd azt, amit mondtam, nem akarom, hogy megfázz!
- Kedves vagy, hogy ennyire törődsz velem. - a lány hangjából visszafogott cinizmus csengett.
- Mindig is törődtem veled.
- Tudom. - a lány lesütötte a szemét és a cipője orrát bámulta, ahogy az esőcseppek ütemesen hullottak rá.
- Állj beljebb, beázik az új cipőd! Egy vagyonba került.
- Kérlek ne szekálj már!
- Elázott a zoknid?
- Nem, nem ázott el – mondta ingerülten a lány
- Fogd vissza magad! Mintha nem tudnád, hogy nincs pénzünk gyógyszerekre!
A fülke előtt elhaladt egy busz, lelassított, majd mikor a nő határozott nemet intett a fejével továbbhajtott. A város külső kerületében ritkán jártak a buszok, de ez őket nem érintette. Már csak két saroknyira és pár métere voltak a bérelt lakásuktól.
- Sose áll el az eső? - kérdezte a fiatalabb -  És pont most nincs nálunk esernyő.
- Sajnálom, tegnap este vettem ki a táskámból, nem sejtettem, hogy ma esni fog - mondta az idősebb.
- Jellemző. Azért ezt a nehéz szatyrot leteszem. – a szatyor tompa puffanással landolt a fülke talaján.
- Én is leteszem az enyémet, már vágja az ujjaimat a füle.
- Jól bevásároltunk, igaz?
- Igen, a hűtő úgyis teljesen üres.
- Szinte mindig üres – mondta jelentőségteljesen a lány, majd hozzátette : szinte sosincs pénzünk.
- Most éppen van. – a nő a szemeit forgatta miközben válaszolt.
- Valamit kérdeznem kell. Ez komoly dolog. - a fiatal lány tekintetét a másikra emelte és a hangja bizonytalanságtól remegett.
- Kérdezz bártan.
- Igaz, hogy megint ott voltál?
- Hol ott?
- Tudod te azt.
A nő nagy levegőt vett, hogy ezzel gyorsan megnyugtassa magát.
- Honnan veszed ezt? - kérdezte feszült hangon.
- Valaki látott és elmesélte nekem, hogy megint abban a házban voltál, a nagy fehérben, ami…
Az asszony épp közbe akart vágni, mikor egy középkorú férfi ugrott melléjük, belé fojtva a szót. A lány halkan felsikkantott a váratlan esemény hatására.
- Bocsánat hölgyeim, nem akartam megijeszteni önöket! - szabadkozott a férfi és foghíjas mosolyt villantott az őt bámulókra, majd hozzátette:
- Rémes ez az idő, teljesen eláztam!
- Ebben az évszakban ez teljesen normális jelenség – vakkantotta színtelen hangon a nő
- Ennek ellenére nálunk sincs esernyő – felelte cinikusan a lány és tüntetően a társára nézett.
- Mindjárt jön értem a fiam autóval és hazavisz. A belváros felé megyünk, elvigyük egy darabon önöket? – kérdezte azzal a hirtelen támadt bizalommal, ami leginkább a vidéken élő emberekre jellemző.
- Köszönjük, de nem szükséges - mondta határozottan a nő.
Több szót nem váltottak, csak álltak némán egymás mellett, miközben az eső tovább zuhogott. A nők az esőt bámulták, a velük összezárt férfi pedig őket tanulmányozta. A csend kínossá fokozódott közöttük, mire végre egy szürke autó gördült a fülke elé.
- Itt is van a fiam! Maguknak minden jót!
- Viszont látásra! - búcsúzott el kettejük nevében a lány.
Alig tette be a lábát a férfi a kocsiba, a nőből máris kirobbant a panasz:
- Szóval így állunk? Bárkinek elhiszel mindent, amit rólam kotyog?
- Egyáltalán nem ez a lényeg!
- Nem ez a lényeg? Akkor mi?! – a nőnek fegyelmeznie kellett magát, nehogy rikácsolásba csapjon át a hangja.
- Arról, hogy neked hittem. Elhittem, hogy soha de soha nem csinálsz többé ilyet!
-  Nem is hazudtam neked!
- De még mennyire, hogy hazudtál! Méghozzá pofátlanul! - a lány hangja megremegett kissé.
- Megígértem neked, hogy nem csinálom azt többé. Ez most más! Te sírsz?
- Nem, csak egy esőcsepp volt – a lány hangjából leplezetlen zaklatottság hallatszott
- Ne félj, minden rendben van.
- Dehogy van rendben! – a lány ismét a cipőjét bámulta, aminek orrán jókora sötét folt jelezte a letagadhatatlan beázást.
- De igen! Nem látod, hogy végre egyenesbe jöttünk? Van új kabátod, cipőd és mindig van mit enni!
- De nekem csak te vagy, nem veszíthetlek el!
- Nekem is csak te vagy. Tudod mennyire szeretlek, de nincs senki, aki segíteni tudna rajtunk. Magunk vagyunk.
- Magunk vagyunk - ismételte a lány.
- Soha többet nem akarok alamizsnáért könyörögni. Belepusztulok, ha még egyszer meg kell tennem, értsd már meg!
Az asszony gyengéden megsimogatta a lány arcát, aki félénken elmosolyodott.
- Látod? Az eső elállt! Mi ez, ha nem egy jó jel?
- Gondolod? – súgta a lány lemondóan
- Hát persze, hogy gondolom - az asszony arcán már vigyorrá terebélyesedett a mosoly.
- Gyere, menjünk haza, főzünk valamit! A kedvencedet.
- Az nagyon jó lesz! – vágta rá a lány, majd halkan hozzátette: de azért még mindig félek.


Szépírói kurzus 2016 tavasz/1 - Zelnik Péter Zénó írása

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. 
Zelnik Péter Zénó azt a házi feladatot oldotta meg, sikeresen, hogy Ernest Hemingway stílusában írjon novellát. A feladat nagyon jól sikerült, itt közlöm. 


Zelnik Péter Zénó:
Három perc



A két férfi felment a tetőre, gondosan beállították a székeket, hogy a legjobb kilátásuk legyen a tavaszba borult völgyre és az azt ölelő hegyekre, amiket takaróként borított a mélyzöld fenyőerdő. Leültek és szinte egyszerre sóhajtottak. Egyikük egy bőr forgószéken ült, a másik egy fémkeretes vászonszéken, amit tárgyalószobákban használnak.
Az épület teteje lapos volt, és csak a kijárat valamint a szellőzők apró kupolái tarkították. A tető peremére nem tettek korlátot, ami zavarta volna a kilátást.
– Itt ragadtunk – mondta az egyik, közben gondosan ápolt szakállát simogatta.
– Igen, úgy fest a dolog – felelte a másik férfi, de szemét nem vette  le a tájról. Ósdi, fekete cowboy kalapot viselt, amin a kutatóintézet kitűzője díszelgett. – A nejem mindig mondta, hogy ne vállaljam el ezt a munkát.
– És megbántad?
A másik megvonta a vállát.
– Nem. Azt hiszem mindig is ide vágytam.
– Csodás errefelé a tavasz. Most látom először. Csak öt hónapja jöttem.
– Én három éve vagyok itt, úgyhogy hitelesen meg tudom erősíteni, hogy valóban szépségesek a tavaszok – mondta a kalapos férfi és kezébe vett egy üveget, majd felmutatta, hogy a másik jól láthassa. – Van nálam egy üveg bourbon. Mit gondolsz?
– Szerintem azt akarja, hogy kinyissuk és beszélgessünk mellette. – Abbahagyta a szakálla cirógatását és szélesen mosolygott.
– Jól beszélsz. Más dolgunk úgy sincs. – Tapasztalt mozdulatokkal, egy pillanat alatt nyitotta ki az üveget, majd töltött két pohárba. Koccintottak és ittak. A völgy felől virágzó fák illatát hozta fel a hűvös tavaszi szellő.
– Ezt jól elrontottuk.
– Igen, de nem mi.
– Nem pont mi, de részesei voltunk.
– Jól érzem, hogy hibáztatod magad?
– Nem, azt azért nem, de akkor is benne voltunk mi is. Tudtuk, hogy mire készülnek.
– Dehogy tudtuk! Vagy te értesz ezekhez a dolgokhoz? Ezekhez a, nem is tudom...
– Nem értek. Én csak egy őr vagyok.
– Igen, tudom. Többször láttalak már. – Ivott az italából, majd keresztbe tette a lábát, és térdén nyugtatta poharát. – Na, én sem értek ebből az egészből egy szót sem, csak amennyi a munkámhoz kell, de az nem sok, elhiheted. Az, hogy néhányan végül elszúrták, mert...
– Nézd, én csak annyit mondtam, hogy benne voltunk mi is. Egy hajóban eveztünk.
– Hát én nem érzem magam hibásnak egy cseppet sem.
– Te hol dolgoztál?
– A kutatáson.
– Akkor közel voltál az események középpontjához. Tudsz mindent.
– Azt azért nem mondanám. Csak azt tudom, hogy mennyi időnk van.
– Mennyi időnk van?
A cowboy kalapos megnézte az óráját.
– Talán három perc.
A szakállas férfi lehúzta a whiskey-jét, mintha ezt az információt öblítené le, majd a másik férfira nézett.
– Mi lesz most? – kérdezte.
– Fogalmam sincs. Nem tudok többet, mint te.
– Szerintem tudsz. Azt mondtad a kutatáson dolgoztál. Akkor tudnod kellett, hogy mire készülnek. Szólhattál volna, hogy benne van a pakliban, hogy...
– Tévedsz, barátom! Nem tudtam róla én sem. Nem kell elhinned, de így igaz.
– Végül is mindegy.
– Inkább élvezzük a látványt és a bourbont.
Egy darabig hallgattak, és élvezték, ahogy a whiskey ellazítja izmaikat. A szakállas férfi sosem szerette a csendet, és ebben a helyzetben különösen vágyott a társalgásra.
– Láttad azt a nőt – kérdezte –, amelyik mindig miniszoknyában volt? Barna hajú, azt hiszem a másodikon dolgozott.
– Sejtem melyikre gondolsz. Látásból ismerem, igen.
– Nem tudom a nevét, de csinos volt. Valahogy feldobta a napom, ha láttam.
– Szemre való teremtés volt, kétség kívül.
– Hiszel a sorsban?
– Hogy mindennek így kellett lennie? Talán.
– Én nem, és ami történni fog, az sem rendeltetett el előre. Egyszerű baleset, véletlen, mulasztás. Én pedig rosszkor, rossz helyen dolgoztam.
Újratöltötték a poharakat és ismét koccintottak. A hegyek felett barátságos felhők úszkáltak, de madár egy sem volt a környéken. A férfi levette a cowboy kalapját, megborzolta alatta a haját, majd gondosan visszaigazgatta a helyére. Újra megnézte az óráját.
– Idő van.
– Fura, hogy még a nevedet sem tudom.
– Sebaj, most már nem is számít.
– Jó ez a whiskey.
– Bizony, nagyon jó.




Vége