A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre.
Bella Katalin Ernest Hemingway stílusában írt novellát, írása érdekes, ezért közlöm.
Bella Katalin:
A beázott cipőorr
Az eső intenzíven ömlött
az esti órában. Sötét felhők lepték el az eget és a lezúdult víztömeg
tekintélyes méretű pocsolyákba gyűlt az út szélén. Ebben a felhőszakadásban az
összefirkált falú buszmegállóban talált menedéket két bőrig ázott nő. A
középkorú nő és a tinédzser lány egymás mellett állt a fülkében, mindketten
telepakolt bevásárlószatyrot tartottak a kezükben. A közeli élelmiszerüzletben
vásároltak, majd mikor hazafelé sétáltak a heves esőzés beűzte őket a buszmegállóba.
- Gombold be a
kabátod, nagyon hűvös van! - mondta az nő.
- Nem fázom, nagyon
meleg ez a kabát. - felelte a fiatal lány.
- Kérlek tedd azt,
amit mondtam, nem akarom, hogy megfázz!
- Kedves vagy, hogy
ennyire törődsz velem. - a lány hangjából visszafogott cinizmus csengett.
- Mindig is törődtem veled.
- Tudom. - a lány
lesütötte a szemét és a cipője orrát bámulta, ahogy az esőcseppek ütemesen
hullottak rá.
- Állj beljebb,
beázik az új cipőd! Egy vagyonba került.
- Kérlek ne szekálj
már!
- Elázott a zoknid?
- Nem, nem ázott el
– mondta ingerülten a lány
- Fogd vissza
magad! Mintha nem tudnád, hogy nincs pénzünk gyógyszerekre!
A fülke előtt
elhaladt egy busz, lelassított, majd mikor a nő határozott nemet intett a
fejével továbbhajtott. A város külső kerületében ritkán jártak a buszok, de ez
őket nem érintette. Már csak két saroknyira és pár métere voltak a bérelt
lakásuktól.
- Sose áll el az eső?
- kérdezte a fiatalabb - És pont most
nincs nálunk esernyő.
- Sajnálom, tegnap
este vettem ki a táskámból, nem sejtettem, hogy ma esni fog - mondta az
idősebb.
- Jellemző. Azért
ezt a nehéz szatyrot leteszem. – a szatyor tompa puffanással landolt a fülke
talaján.
- Én is leteszem az
enyémet, már vágja az ujjaimat a füle.
- Jól
bevásároltunk, igaz?
- Igen, a hűtő
úgyis teljesen üres.
- Szinte mindig
üres – mondta jelentőségteljesen a lány, majd hozzátette : szinte sosincs
pénzünk.
- Most éppen van. –
a nő a szemeit forgatta miközben válaszolt.
- Valamit kérdeznem
kell. Ez komoly dolog. - a fiatal lány tekintetét a másikra emelte és a hangja
bizonytalanságtól remegett.
- Kérdezz bártan.
- Igaz, hogy megint
ott voltál?
- Hol ott?
- Tudod te azt.
A nő nagy levegőt
vett, hogy ezzel gyorsan megnyugtassa magát.
- Honnan veszed
ezt? - kérdezte feszült hangon.
- Valaki látott és
elmesélte nekem, hogy megint abban a házban voltál, a nagy fehérben, ami…
Az asszony épp közbe
akart vágni, mikor egy középkorú férfi ugrott melléjük, belé fojtva a szót. A
lány halkan felsikkantott a váratlan esemény hatására.
- Bocsánat
hölgyeim, nem akartam megijeszteni önöket! - szabadkozott a férfi és foghíjas
mosolyt villantott az őt bámulókra, majd hozzátette:
- Rémes ez az idő,
teljesen eláztam!
- Ebben az
évszakban ez teljesen normális jelenség – vakkantotta színtelen hangon a nő
- Ennek ellenére
nálunk sincs esernyő – felelte cinikusan a lány és tüntetően a társára nézett.
- Mindjárt jön
értem a fiam autóval és hazavisz. A belváros felé megyünk, elvigyük egy darabon
önöket? – kérdezte azzal a hirtelen támadt bizalommal, ami leginkább a vidéken
élő emberekre jellemző.
- Köszönjük, de nem
szükséges - mondta határozottan a nő.
Több szót nem
váltottak, csak álltak némán egymás mellett, miközben az eső tovább zuhogott. A
nők az esőt bámulták, a velük összezárt férfi pedig őket tanulmányozta. A csend
kínossá fokozódott közöttük, mire végre egy szürke autó gördült a fülke elé.
- Itt is van a
fiam! Maguknak minden jót!
- Viszont látásra!
- búcsúzott el kettejük nevében a lány.
Alig tette be a
lábát a férfi a kocsiba, a nőből máris kirobbant a panasz:
- Szóval így
állunk? Bárkinek elhiszel mindent, amit rólam kotyog?
- Egyáltalán nem ez
a lényeg!
- Nem ez a lényeg?
Akkor mi?! – a nőnek fegyelmeznie kellett magát, nehogy rikácsolásba csapjon át
a hangja.
- Arról, hogy neked hittem. Elhittem, hogy soha de
soha nem csinálsz többé ilyet!
- Nem is hazudtam neked!
- De még mennyire,
hogy hazudtál! Méghozzá pofátlanul! - a lány hangja megremegett kissé.
- Megígértem neked,
hogy nem csinálom azt többé. Ez most más! Te sírsz?
- Nem, csak egy
esőcsepp volt – a lány hangjából leplezetlen zaklatottság hallatszott
- Ne félj, minden
rendben van.
- Dehogy van
rendben! – a lány ismét a cipőjét bámulta, aminek orrán jókora sötét folt
jelezte a letagadhatatlan beázást.
- De igen! Nem
látod, hogy végre egyenesbe jöttünk? Van új kabátod, cipőd és mindig van mit
enni!
- De nekem csak te
vagy, nem veszíthetlek el!
- Nekem is csak te
vagy. Tudod mennyire szeretlek, de nincs senki, aki segíteni tudna rajtunk.
Magunk vagyunk.
- Magunk vagyunk -
ismételte a lány.
- Soha többet nem
akarok alamizsnáért könyörögni. Belepusztulok, ha még egyszer meg kell tennem,
értsd már meg!
Az asszony
gyengéden megsimogatta a lány arcát, aki félénken elmosolyodott.
- Látod? Az eső
elállt! Mi ez, ha nem egy jó jel?
- Gondolod? – súgta
a lány lemondóan
- Hát persze, hogy
gondolom - az asszony arcán már vigyorrá terebélyesedett a mosoly.
- Gyere, menjünk
haza, főzünk valamit! A kedvencedet.
- Az nagyon jó lesz!
– vágta rá a lány, majd halkan hozzátette: de azért még mindig félek.