A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre.

Zelnik Péter Zénó azt a házi feladatot oldotta meg, sikeresen, hogy Ernest Hemingway stílusában írjon novellát. A feladat nagyon jól sikerült, itt közlöm.

Zelnik Péter Zénó:

Három perc

A két férfi felment a tetőre, gondosan beállították a székeket, hogy a legjobb kilátásuk legyen a tavaszba borult völgyre és az azt ölelő hegyekre, amiket takaróként borított a mélyzöld fenyőerdő. Leültek és szinte egyszerre sóhajtottak. Egyikük egy bőr forgószéken ült, a másik egy fémkeretes vászonszéken, amit tárgyalószobákban használnak.

Az épület teteje lapos volt, és csak a kijárat valamint a szellőzők apró kupolái tarkították. A tető peremére nem tettek korlátot, ami zavarta volna a kilátást.

– Itt ragadtunk – mondta az egyik, közben gondosan ápolt szakállát simogatta.

– Igen, úgy fest a dolog – felelte a másik férfi, de szemét nem vette le a tájról. Ósdi, fekete cowboy kalapot viselt, amin a kutatóintézet kitűzője díszelgett. – A nejem mindig mondta, hogy ne vállaljam el ezt a munkát.

– És megbántad?

A másik megvonta a vállát.

– Nem. Azt hiszem mindig is ide vágytam.

– Csodás errefelé a tavasz. Most látom először. Csak öt hónapja jöttem.

– Én három éve vagyok itt, úgyhogy hitelesen meg tudom erősíteni, hogy valóban szépségesek a tavaszok – mondta a kalapos férfi és kezébe vett egy üveget, majd felmutatta, hogy a másik jól láthassa. – Van nálam egy üveg bourbon. Mit gondolsz?

– Szerintem azt akarja, hogy kinyissuk és beszélgessünk mellette. – Abbahagyta a szakálla cirógatását és szélesen mosolygott.

– Jól beszélsz. Más dolgunk úgy sincs. – Tapasztalt mozdulatokkal, egy pillanat alatt nyitotta ki az üveget, majd töltött két pohárba. Koccintottak és ittak. A völgy felől virágzó fák illatát hozta fel a hűvös tavaszi szellő.

– Ezt jól elrontottuk.

– Igen, de nem mi.

– Nem pont mi, de részesei voltunk.

– Jól érzem, hogy hibáztatod magad?

– Nem, azt azért nem, de akkor is benne voltunk mi is. Tudtuk, hogy mire készülnek.

– Dehogy tudtuk! Vagy te értesz ezekhez a dolgokhoz? Ezekhez a, nem is tudom...

– Nem értek. Én csak egy őr vagyok.

– Igen, tudom. Többször láttalak már. – Ivott az italából, majd keresztbe tette a lábát, és térdén nyugtatta poharát. – Na, én sem értek ebből az egészből egy szót sem, csak amennyi a munkámhoz kell, de az nem sok, elhiheted. Az, hogy néhányan végül elszúrták, mert...

– Nézd, én csak annyit mondtam, hogy benne voltunk mi is. Egy hajóban eveztünk.

– Hát én nem érzem magam hibásnak egy cseppet sem.

– Te hol dolgoztál?

– A kutatáson.

– Akkor közel voltál az események középpontjához. Tudsz mindent.

– Azt azért nem mondanám. Csak azt tudom, hogy mennyi időnk van.

– Mennyi időnk van?

A cowboy kalapos megnézte az óráját.

– Talán három perc.

A szakállas férfi lehúzta a whiskey-jét, mintha ezt az információt öblítené le, majd a másik férfira nézett.

– Mi lesz most? – kérdezte.

– Fogalmam sincs. Nem tudok többet, mint te.

– Szerintem tudsz. Azt mondtad a kutatáson dolgoztál. Akkor tudnod kellett, hogy mire készülnek. Szólhattál volna, hogy benne van a pakliban, hogy...

– Tévedsz, barátom! Nem tudtam róla én sem. Nem kell elhinned, de így igaz.

– Végül is mindegy.

– Inkább élvezzük a látványt és a bourbont.

Egy darabig hallgattak, és élvezték, ahogy a whiskey ellazítja izmaikat. A szakállas férfi sosem szerette a csendet, és ebben a helyzetben különösen vágyott a társalgásra.

– Láttad azt a nőt – kérdezte –, amelyik mindig miniszoknyában volt? Barna hajú, azt hiszem a másodikon dolgozott.

– Sejtem melyikre gondolsz. Látásból ismerem, igen.

– Nem tudom a nevét, de csinos volt. Valahogy feldobta a napom, ha láttam.

– Szemre való teremtés volt, kétség kívül.

– Hiszel a sorsban?

– Hogy mindennek így kellett lennie? Talán.

– Én nem, és ami történni fog, az sem rendeltetett el előre. Egyszerű baleset, véletlen, mulasztás. Én pedig rosszkor, rossz helyen dolgoztam.

Újratöltötték a poharakat és ismét koccintottak. A hegyek felett barátságos felhők úszkáltak, de madár egy sem volt a környéken. A férfi levette a cowboy kalapját, megborzolta alatta a haját, majd gondosan visszaigazgatta a helyére. Újra megnézte az óráját.

– Idő van.

– Fura, hogy még a nevedet sem tudom.

– Sebaj, most már nem is számít.

– Jó ez a whiskey.

– Bizony, nagyon jó.

Vége