A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre.
Bencsik Orsolya azt a feladatot oldotta meg, sikerrel, hogy olyan abszurdot írt, amelyben egy fogalom kel életre elbeszélése mondataiban. Itt közlöm.
Bencsik Orsolya
A tökéletes társ
Egészen
biztos volt abban, hogy egy elmebeteggel hozta össze a sors. Egy születésnapi
összejövetelen találkoztak. Éda éppen a barátnőivel akart koccintani, mikor
megpillantotta a sarokban magányosan ácsorgó idegent. Az illető úgy nézett ki,
mint aki jelmezbálra érkezett, és egy húszas évekbeli némafilm hősét próbálja
utánozni. Ódivatú, fekete zakóban, és élére vasalt nadrágban támasztotta a falat.
Az orrán
egy ezüst színű, kerek szemüveg ült, s mikor összetalálkozott a pillantásuk, a
fiú éppen az ormótlan csokornyakkendőjét igazgatta.
Bár
termetre felnőtt férfinek tűnt, kortalan gyermekarca miatt Éda nehezen tudta
megítélni, hány éves lehet. Az ismeretlen halvány mosollyal a lány felé
biccentett. Éda szánalmasnak találta őt a kirívó öltözéke miatt. Emellett még valami
taszította a fiúval kapcsolatban, amit nem tudott megfogalmazni magának. A gyomra
felkavarodott.
–
Ki ez a bazári majom? – súgta oda a barátnőinek. A választ senki sem tudta, s Éda
igyekezett ennyiben hagyni a dolgot. A poharak összecsendültek, és ő sokáig
méregette a gondtalan arcokat. Az egyik lány a karjába kapaszkodott, és
összegörnyedve egészen rátámaszkodott nevetés közben. Majdnem elestek és még a
pezsgőt is kilötyögtették. Míg az öröm könnyeit törölgette a szeméből, oldalra
nézett. Magán érezte az idegen tekintetét, s bár hűlt helyét találta, mégsem
hagyta nyugodni a gondolat, hogy ott van valahol a közelében. Ez meghatározta
az egész estét, s innentől úgy járt-kelt az ünnepi forgatagban, mint aki bujkál
valaki elől. Ha véletlenül meglátott egy hasonló karakterű fiatalembert,
azonnal elfordította a fejét, vagy egy másik szobába iszkolt.
Az
est végén magára kanyarította hosszú szövetkabátját, és kilépett az ajtón.
Mindig is gyűlölt egyedül hazamenni az éjszakában, mert meztelennek és
kiszolgáltatottnak érezte magát. Egy ostoba prédának, akit könnyű elejteni.
Ilyenkor azon kesergett, hogy legalább lenne egy kocsija, vagy valaki, aki
hazakíséri, és nem kellene egyedül gyalogolnia. Az utolsó busz már egy órával
ezelőtt elment, és így harminc percet sétálhatott az albérleti lakásáig. Felhajtotta
a kabátja gallérját, behúzta mögé az orrát, és próbált uralkodni a félelmén.
Az
utca csendes volt és üres, az éjszakai fények pislákolása megnyugtatta. Ahogy a
zsebébe nyúlt, a gyomra ismét megremegett. Egy kártyát tapintott ki a
zsebkendői között. Sötétszürke, cirkalmas betűkkel nyomtatott névjegy volt,
meglehetősen nyugtalanító szöveggel.
Bánat Úr
Egyedül érzi magát? Ne keresgéljen tovább,
megtalálta a tökéletes társat.
Bennem nem fog csalódni, sosem hagyom el.
Éda
többször is átfutotta és megfordította a kártyát, de elérhetőség nem volt
rajta. Kétség sem fért hozzá, hogy a szemüveges idegen csúsztatta valamikor a
zsebébe, s most még biztosabbnak vélte, hogy az illető háborodott. Dühösen
visszagyűrte a zsebébe a névjegyet, és aggódva szaporázta meg lépteit. Mire
hazaért szinte már futott, és a szíve majdnem kiugrott a mellkasából, ahogy
végre becsukta maga mögött a lakása ajtaját.
Álmatlan
éjszakák és nyugtalan nappalok következtek. A fiú sokszor felbukkant, és Éda sehogyan
sem tudta lerázni. Egy nap a parkban biciklizve arra lett figyelmes, hogy a fiatalember
egy rozsdás kerékpáron suhan a nyomában. Éda többször is hátranézett, hogy még alaposabban
megvizsgálja zaklatóját. Megállapította, hogy a külseje minden, csak nem
félelmetes. Fekete, göndör haja bolondosan lobogott a szélben, s a hóbortos
szemüveg mögé bújt arc egy kamasz gondtalanságát sugározta. Talán pont ezért
viszolygott tőle annyira. Nincs rosszabb, mint egy ártatlannak tűnő bolond.
Megborzongott, s teljes erőből taposni kezdte a pedálokat.
Néhány
nappal később a kávézóban futottak össze. A fiú se szó, se beszéd leült vele szemben,
mint egy régi ismerős, és beleivott a kávéjába. Éda szerette volna jól pofon
vágni, de aztán megrettent attól, hogy nyilvános helyen jelenetet rendezzen, és
undorodott attól is, hogy hozzá érjen.
–
Te tisztára beteg vagy. Hagyj békén! – sisteregte fojtottan.
Az
rámosolygott, és még egyszer a szájához emelte a csészét.
–
Tudsz egyáltalán beszélni?
–
Tudok beszélni. Néha szoktam is – válaszolta derűsen az idegen. – De eddig nem
kérdeztél semmit. Miről beszélgessünk?
Édának
elege lett, és faképnél hagyta. Berohant a rendőrségre, hogy feljelentse a fickót.
Az ügyeletes rendőr egy irodába vezette, és felvette az adatokat. Mikor Éda végzett
a beszámolójával, a kopaszodó rendőr zavarodottan számolt be az eset
előzményiről.
–
Már számtalan bejelentés érkezett hasonló ügyben. Nyomozunk a gyanúsított személy
után, de eddig semmit nem tudtunk róla kideríteni. Feltételezzük, hogy
valamelyik elmegyógyintézetből szabadult, de nem találtuk meg, hogy melyikből.
Nem csak fiatal nőket zaklat, hanem férfiakat, gyerekeket is. Persze mindig más
névjegykártyát ad az áldozatoknak.
Éda
megnézhette a bizonyítékként leadott névjegykártyát. Az egyiken – amit
állítólag egy tíz éves kisfiú kapott – ez állt:
Bánat Úr
Nem szeretnek a szüleid? Ver az apád?
Hagyd ott őket, én szívesen felnevellek!
Egy
hatvanas férfi pedig ezt kapta:
Bánat Kisasszony
Rákos? Haldoklik? Nincs, aki utolsó óráiban a
halálba kísérje?
Bízza csak rám, én társául szegődöm a végső
útra.
–
Hogyhogy Kisasszony? – kérdezte döbbenten Éda.
A
rendőr bizonytalanul megrázta a fejét.
–
Váltogatja az identitását. Hol nő, hol férfi képében jelenik meg. Remekül ért
az átváltozáshoz. Már arra is gondoltunk, hogy esetleg két, vagy több személy
áll az ügy mögött, mert szinte minden sértett más zaklatóról számol be. Teljesen
különböző személyleírást adnak. Sajnos, még egyszer sem sikerült elkapnunk.
Megpróbáltuk megfigyelni, néhányszor követtük, de mindig kicsúszott a
markunkból. Fürge mint egy macska. Néha csak feltűnik, és eltűnik. Lehetetlen
túljárni az eszén.
Éda
nem értett semmit. A halántéka szúrni kezdett, és fáradtan dörgölte meg az
ujjaival. Bágyadtan elköszönt és kitámolygott a szobából. A rendőr még utána
kiáltott valami olyasmit, hogy azonnal telefonáljon, ha az őrült ismét az
útjába kerül, de a lány akkor már nem figyelt.
Bánat
Úr sokszor jött, és fáradhatatlanul kullogott a lány után, bármerre járt. Míg Éda
a buszon robogott a munkába, a fiatalember ott állt mellette, és faviccekkel
próbálta szórakoztatni. Ha a lány nem érte el a legfelső polcon lévő árut az
élelmiszerboltban, a fiú levette neki. Ha Éda moziba ment a barátaival, az
idegen akkor is követte, sőt, beült a társasággal a vetítésre. Sohasem
zavartatta magát, mindig természetesen viselkedett, mintha magától értetődő
lenne, hogy ő Éda tartozéka.
A
lány többször hívta a rendőrséget, de ez a furcsa árnyékember valóban minden
alkalommal elpárolgott, mire a rendőrök a tetthelyre értek. Az eltűnési
módszerei zavarba ejtően szürreálisak voltak, akárcsak egy profi bűvész
mutatványai. Például beállt egy utas mögé a buszon, és következő pillanatban
már nem volt ott. A boltban átlépett egy másik árusorhoz, s mikor Éda a polcok
mögé kukucskált, a fiúnak nyomát sem találta. A moziban leejtett valamit az
ülése alá, lehajolt érte, és már fel is szívódott.
Éda
barátai ártalmatlan udvarlónak gondolták a fiút. Mindenki nagyon kedves,
jóravaló srácnak tartotta őt, s mikor Éda megosztotta velük aggodalmait, vagy a
rendőrségen hallott információkat, úgy néztek a lányra, mintha képtelenségeket
állítana. Azt sem értették, miért kell rendőrt hívni, ha a fiatalember
megjelent valahol. Éda egy idő után szégyellte ezt a témát, és nem beszélt róla
többet. Lassan felhagyott a telefonálgatásokkal is, és próbálta megszokni a
zaklató állandó jelenlétét. Ez azonban keservesen ment. Hol gyűlölte, és ordított
vele, hol megpróbálta levegőnek nézni. Azzal álltatta magát, hogy biztosan tényleg
ártalmatlan, mint ahogy a barátai gondolják.
Ebben
csalódnia kellett. Egy este, mikor az ágyán heverve filmet nézett, a fiú
csendben mellé feküdt. Először csak végigsimította Éda hosszú, barna haját, aki
megborzongott az érintéstől. Jó volt, és undorító is egyszerre. A lány reflexei
azonnal válaszoltak, és teljes erőből a fiú arába csapott. A többi hirtelen történt,
egyszer csak ott találta magát a földön, háttal feszülve a talajnak. A fiú az
áldozat mellkasára ült, egy kézzel fogta
össze a csuklóit, és a feje fölött a padlóra szorította, míg egész testével ránehezedett.
Éda azt hitte, most végeznek vele, de a fiú csak a hajszálait kezdte tépni a
szabad kezével, lassan és megfontoltan, egyesével haladva, nem törődve a nő
segélykiáltásaival, és a dörömbölő szomszédok lármájával.
A
támadó arca közben alig változott, csupán a derű illant el róla. A tekintette
keménynek hatott, de nyugodt maradt és szenvtelen. Éda sikítva rángatta a
fejét, úgy érezte, éles tűkkel szurkálják, melyek képesek az agyáig hatolni, s
a kétségbeesés menten szétrobbantja a tagjait.
Csak
akkor szabadult, mikor a rendőrök megérkeztek, akiket ezúttal a szomszédok
értesítettek. A fiú egyszerűen kiugrott a másodikról, és elnyelte őt az
éjszaka. Amikor legközelebb találkoztak az utcán, a lány, az előző esetből
tanulva habozás nélkül tárcsázta a rendőrség számát, de az odalépett hozzá, egy
elegáns mozdulattal megragadta a karját, és kicsavarta a kezéből a
mobiltelefont, könnyedén, mint akinek az egész semmilyen erőfeszítésébe nem
kerül.
Magához húzta Édát.
–
Buta vagy – súgta a fülébe tárgyilagos hangon. – Pazarolod az energiádat.
Egy
pár hétig még küzdöttek egymással, de az is lehet, hogy hónapokig tartott a
dolog. Vagy évekig. A fiú néha szelíden viselkedett, mint kezdetben, máskor
viszont a semmiből jöttek elő pusztító indulatai. Egy reggelen Éda arra ébredt,
hogy kötelek marnak a karjaiba és bokáiba, melyek az ágya keretéhez láncolják,
és mozdulni sem tud. A fiú ott ült mellette, üres tekintettel, hosszan bámult
rá, majd megragadott egy párnát, és a fogoly arcába nyomta, míg annak eleredt
az orra vére, és elájult.
Néhány
héttel később beszélgettek az ebédlő asztalánál, és a fiú minden átmenet nélkül
átnyúlt a tányérok felett, megragadta Éda haját, és beleverte a fejét a
csempébe, úgy, hogy a lánynak felhasadt a szája széle, és a fogai megrepedtek.
Annyit sírt ebben az időszakban, hogy a szemei gyakran bedagadtak, sokat hányt,
sokszor betegeskedett. Számtalanszol táppénzre kérte magát, és egyáltalán nem
járt társaságba. A barátai elől elmenekült, letagadta magát előttük.
Maga
sem tudja már, hogyan jutott el addig a pontig, míg megszokta bántalmazóját. Hogy
annyi kín után végül hogyan sikerült befogadnia ezt az érthetetlen teremtményt.
Éda arra a momentumra emlékszik csak, hogy egyszer ő kérte meg a fiút, ismét
meséljen neki vicceket a buszon. Persze nevetséges lenne, hogy ettől változzon
meg minden. De az biztos, hogy a fiú boldogan teljesítette a kérését, a
kínzások pedig ezután fokozatosan elmaradtak, és sok kellemes órát töltöttek
együtt.
Éda
legszebb emlékei között azt tartja számon, mikor vattacukrot ettek az
állatkertben, és az elefánt el akarta szedni az édességet a fiatalembertől.
Vagy azt, mikor rossz gyerekek módjára pattogatott kukoricával dobálták a
nézőket a moziban. Éda vett egy lakást a hegyoldalban, és néhány bútort együtt
választottak ki. A fiúnak egy piros fotelt vásároltak, amit annyira
megszeretett, hogy alig akart elszakadni tőle, abban ücsörögve evett, olvasott,
vagy elmélkedett. Összenőttek, mint egy ikerpár, együtt aludtak, főztek, együtt
mentek futni vasárnap.
Azért
előfordul még, hogy Éda nyugalmára tör, mikor az nem figyel. Hogy éjjel keményen
megszorongatja az állkapcsát, vagy a torkon ragadja a zuhany alatt. A lány ilyenkor
elgondolkozik, hogy nem kellene-e mégis megszabadulni tőle. Kivágni a testéből,
mint egy elüszkösödött húsdarabot. De aztán rájön, hogy akkor túl nagy darab
hiányozna belőle.