2016. szeptember 18., vasárnap

Szépírói kurzus 2016 ősz/1 - Bencsik Orsolya novellája

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. 
Bencsik Orsolya azt a feladatot oldotta meg, sikerrel, hogy olyan abszurdot írt, amelyben egy fogalom kel életre elbeszélése mondataiban. Itt közlöm.


Bencsik Orsolya
A tökéletes társ


Egészen biztos volt abban, hogy egy elmebeteggel hozta össze a sors. Egy születésnapi összejövetelen találkoztak. Éda éppen a barátnőivel akart koccintani, mikor megpillantotta a sarokban magányosan ácsorgó idegent. Az illető úgy nézett ki, mint aki jelmezbálra érkezett, és egy húszas évekbeli némafilm hősét próbálja utánozni. Ódivatú, fekete zakóban, és élére vasalt nadrágban támasztotta a falat.
Az orrán egy ezüst színű, kerek szemüveg ült, s mikor összetalálkozott a pillantásuk, a fiú éppen az ormótlan csokornyakkendőjét igazgatta.
Bár termetre felnőtt férfinek tűnt, kortalan gyermekarca miatt Éda nehezen tudta megítélni, hány éves lehet. Az ismeretlen halvány mosollyal a lány felé biccentett. Éda szánalmasnak találta őt a kirívó öltözéke miatt. Emellett még valami taszította a fiúval kapcsolatban, amit nem tudott megfogalmazni magának. A gyomra felkavarodott.
– Ki ez a bazári majom? – súgta oda a barátnőinek. A választ senki sem tudta, s Éda igyekezett ennyiben hagyni a dolgot. A poharak összecsendültek, és ő sokáig méregette a gondtalan arcokat. Az egyik lány a karjába kapaszkodott, és összegörnyedve egészen rátámaszkodott nevetés közben. Majdnem elestek és még a pezsgőt is kilötyögtették. Míg az öröm könnyeit törölgette a szeméből, oldalra nézett. Magán érezte az idegen tekintetét, s bár hűlt helyét találta, mégsem hagyta nyugodni a gondolat, hogy ott van valahol a közelében. Ez meghatározta az egész estét, s innentől úgy járt-kelt az ünnepi forgatagban, mint aki bujkál valaki elől. Ha véletlenül meglátott egy hasonló karakterű fiatalembert, azonnal elfordította a fejét, vagy egy másik szobába iszkolt.
Az est végén magára kanyarította hosszú szövetkabátját, és kilépett az ajtón. Mindig is gyűlölt egyedül hazamenni az éjszakában, mert meztelennek és kiszolgáltatottnak érezte magát. Egy ostoba prédának, akit könnyű elejteni. Ilyenkor azon kesergett, hogy legalább lenne egy kocsija, vagy valaki, aki hazakíséri, és nem kellene egyedül gyalogolnia. Az utolsó busz már egy órával ezelőtt elment, és így harminc percet sétálhatott az albérleti lakásáig. Felhajtotta a kabátja gallérját, behúzta mögé az orrát, és próbált uralkodni a félelmén.
Az utca csendes volt és üres, az éjszakai fények pislákolása megnyugtatta. Ahogy a zsebébe nyúlt, a gyomra ismét megremegett. Egy kártyát tapintott ki a zsebkendői között. Sötétszürke, cirkalmas betűkkel nyomtatott névjegy volt, meglehetősen nyugtalanító szöveggel.

Bánat Úr

Egyedül érzi magát? Ne keresgéljen tovább,
megtalálta a tökéletes társat.
Bennem nem fog csalódni, sosem hagyom el.

Éda többször is átfutotta és megfordította a kártyát, de elérhetőség nem volt rajta. Kétség sem fért hozzá, hogy a szemüveges idegen csúsztatta valamikor a zsebébe, s most még biztosabbnak vélte, hogy az illető háborodott. Dühösen visszagyűrte a zsebébe a névjegyet, és aggódva szaporázta meg lépteit. Mire hazaért szinte már futott, és a szíve majdnem kiugrott a mellkasából, ahogy végre becsukta maga mögött a lakása ajtaját.
Álmatlan éjszakák és nyugtalan nappalok következtek. A fiú sokszor felbukkant, és Éda sehogyan sem tudta lerázni. Egy nap a parkban biciklizve arra lett figyelmes, hogy a fiatalember egy rozsdás kerékpáron suhan a nyomában. Éda többször is hátranézett, hogy még alaposabban megvizsgálja zaklatóját. Megállapította, hogy a külseje minden, csak nem félelmetes. Fekete, göndör haja bolondosan lobogott a szélben, s a hóbortos szemüveg mögé bújt arc egy kamasz gondtalanságát sugározta. Talán pont ezért viszolygott tőle annyira. Nincs rosszabb, mint egy ártatlannak tűnő bolond. Megborzongott, s teljes erőből taposni kezdte a pedálokat.
Néhány nappal később a kávézóban futottak össze. A fiú se szó, se beszéd leült vele szemben, mint egy régi ismerős, és beleivott a kávéjába. Éda szerette volna jól pofon vágni, de aztán megrettent attól, hogy  nyilvános helyen jelenetet rendezzen, és undorodott attól is, hogy hozzá érjen.
– Te tisztára beteg vagy. Hagyj békén! – sisteregte fojtottan.
Az rámosolygott, és még egyszer a szájához emelte a csészét.
– Tudsz egyáltalán beszélni?
– Tudok beszélni. Néha szoktam is – válaszolta derűsen az idegen. – De eddig nem kérdeztél semmit. Miről beszélgessünk?
Édának elege lett, és faképnél hagyta. Berohant a rendőrségre, hogy feljelentse a fickót. Az ügyeletes rendőr egy irodába vezette, és felvette az adatokat. Mikor Éda végzett a beszámolójával, a kopaszodó rendőr zavarodottan számolt be az eset előzményiről.
– Már számtalan bejelentés érkezett hasonló ügyben. Nyomozunk a gyanúsított személy után, de eddig semmit nem tudtunk róla kideríteni. Feltételezzük, hogy valamelyik elmegyógyintézetből szabadult, de nem találtuk meg, hogy melyikből. Nem csak fiatal nőket zaklat, hanem férfiakat, gyerekeket is. Persze mindig más névjegykártyát ad az áldozatoknak.
Éda megnézhette a bizonyítékként leadott névjegykártyát. Az egyiken – amit állítólag egy tíz éves kisfiú kapott – ez állt:

Bánat Úr

Nem szeretnek a szüleid? Ver az apád?
Hagyd ott őket, én szívesen felnevellek!

 Egy hatvanas férfi pedig ezt kapta:

Bánat Kisasszony

Rákos? Haldoklik? Nincs, aki utolsó óráiban a halálba kísérje?
Bízza csak rám, én társául szegődöm a végső útra.

– Hogyhogy Kisasszony? – kérdezte döbbenten Éda.
A rendőr bizonytalanul megrázta a fejét.
– Váltogatja az identitását. Hol nő, hol férfi képében jelenik meg. Remekül ért az átváltozáshoz. Már arra is gondoltunk, hogy esetleg két, vagy több személy áll az ügy mögött, mert szinte minden sértett más zaklatóról számol be. Teljesen különböző személyleírást adnak. Sajnos, még egyszer sem sikerült elkapnunk. Megpróbáltuk megfigyelni, néhányszor követtük, de mindig kicsúszott a markunkból. Fürge mint egy macska. Néha csak feltűnik, és eltűnik. Lehetetlen túljárni az eszén.
Éda nem értett semmit. A halántéka szúrni kezdett, és fáradtan dörgölte meg az ujjaival. Bágyadtan elköszönt és kitámolygott a szobából. A rendőr még utána kiáltott valami olyasmit, hogy azonnal telefonáljon, ha az őrült ismét az útjába kerül, de a lány akkor már nem figyelt.
Bánat Úr sokszor jött, és fáradhatatlanul kullogott a lány után, bármerre járt. Míg Éda a buszon robogott a munkába, a fiatalember ott állt mellette, és faviccekkel próbálta szórakoztatni. Ha a lány nem érte el a legfelső polcon lévő árut az élelmiszerboltban, a fiú levette neki. Ha Éda moziba ment a barátaival, az idegen akkor is követte, sőt, beült a társasággal a vetítésre. Sohasem zavartatta magát, mindig természetesen viselkedett, mintha magától értetődő lenne, hogy ő Éda tartozéka.
A lány többször hívta a rendőrséget, de ez a furcsa árnyékember valóban minden alkalommal elpárolgott, mire a rendőrök a tetthelyre értek. Az eltűnési módszerei zavarba ejtően szürreálisak voltak, akárcsak egy profi bűvész mutatványai. Például beállt egy utas mögé a buszon, és következő pillanatban már nem volt ott. A boltban átlépett egy másik árusorhoz, s mikor Éda a polcok mögé kukucskált, a fiúnak nyomát sem találta. A moziban leejtett valamit az ülése alá, lehajolt érte, és már fel is szívódott.
Éda barátai ártalmatlan udvarlónak gondolták a fiút. Mindenki nagyon kedves, jóravaló srácnak tartotta őt, s mikor Éda megosztotta velük aggodalmait, vagy a rendőrségen hallott információkat, úgy néztek a lányra, mintha képtelenségeket állítana. Azt sem értették, miért kell rendőrt hívni, ha a fiatalember megjelent valahol. Éda egy idő után szégyellte ezt a témát, és nem beszélt róla többet. Lassan felhagyott a telefonálgatásokkal is, és próbálta megszokni a zaklató állandó jelenlétét. Ez azonban keservesen ment. Hol gyűlölte, és ordított vele, hol megpróbálta levegőnek nézni. Azzal álltatta magát, hogy biztosan tényleg ártalmatlan, mint ahogy a barátai gondolják.

Ebben csalódnia kellett. Egy este, mikor az ágyán heverve filmet nézett, a fiú csendben mellé feküdt. Először csak végigsimította Éda hosszú, barna haját, aki megborzongott az érintéstől. Jó volt, és undorító is egyszerre. A lány reflexei azonnal válaszoltak, és teljes erőből a fiú arába csapott. A többi hirtelen történt, egyszer csak ott találta magát a földön, háttal feszülve a talajnak. A fiú az áldozat  mellkasára ült, egy kézzel fogta össze a csuklóit, és a feje fölött a padlóra szorította, míg egész testével ránehezedett. Éda azt hitte, most végeznek vele, de a fiú csak a hajszálait kezdte tépni a szabad kezével, lassan és megfontoltan, egyesével haladva, nem törődve a nő segélykiáltásaival, és a dörömbölő szomszédok lármájával.
A támadó arca közben alig változott, csupán a derű illant el róla. A tekintette keménynek hatott, de nyugodt maradt és szenvtelen. Éda sikítva rángatta a fejét, úgy érezte, éles tűkkel szurkálják, melyek képesek az agyáig hatolni, s a kétségbeesés menten szétrobbantja a tagjait.
Csak akkor szabadult, mikor a rendőrök megérkeztek, akiket ezúttal a szomszédok értesítettek. A fiú egyszerűen kiugrott a másodikról, és elnyelte őt az éjszaka. Amikor legközelebb találkoztak az utcán, a lány, az előző esetből tanulva habozás nélkül tárcsázta a rendőrség számát, de az odalépett hozzá, egy elegáns mozdulattal megragadta a karját, és kicsavarta a kezéből a mobiltelefont, könnyedén, mint akinek az egész semmilyen erőfeszítésébe nem kerül.
Magához húzta Édát.
– Buta vagy – súgta a fülébe tárgyilagos hangon. – Pazarolod az energiádat.
Egy pár hétig még küzdöttek egymással, de az is lehet, hogy hónapokig tartott a dolog. Vagy évekig. A fiú néha szelíden viselkedett, mint kezdetben, máskor viszont a semmiből jöttek elő pusztító indulatai. Egy reggelen Éda arra ébredt, hogy kötelek marnak a karjaiba és bokáiba, melyek az ágya keretéhez láncolják, és mozdulni sem tud. A fiú ott ült mellette, üres tekintettel, hosszan bámult rá, majd megragadott egy párnát, és a fogoly arcába nyomta, míg annak eleredt az orra vére, és elájult.
Néhány héttel később beszélgettek az ebédlő asztalánál, és a fiú minden átmenet nélkül átnyúlt a tányérok felett, megragadta Éda haját, és beleverte a fejét a csempébe, úgy, hogy a lánynak felhasadt a szája széle, és a fogai megrepedtek. Annyit sírt ebben az időszakban, hogy a szemei gyakran bedagadtak, sokat hányt, sokszor betegeskedett. Számtalanszol táppénzre kérte magát, és egyáltalán nem járt társaságba. A barátai elől elmenekült, letagadta magát előttük.
Maga sem tudja már, hogyan jutott el addig a pontig, míg megszokta bántalmazóját. Hogy annyi kín után végül hogyan sikerült befogadnia ezt az érthetetlen teremtményt. Éda arra a momentumra emlékszik csak, hogy egyszer ő kérte meg a fiút, ismét meséljen neki vicceket a buszon. Persze nevetséges lenne, hogy ettől változzon meg minden. De az biztos, hogy a fiú boldogan teljesítette a kérését, a kínzások pedig ezután fokozatosan elmaradtak, és sok kellemes órát töltöttek együtt.
Éda legszebb emlékei között azt tartja számon, mikor vattacukrot ettek az állatkertben, és az elefánt el akarta szedni az édességet a fiatalembertől. Vagy azt, mikor rossz gyerekek módjára pattogatott kukoricával dobálták a nézőket a moziban. Éda vett egy lakást a hegyoldalban, és néhány bútort együtt választottak ki. A fiúnak egy piros fotelt vásároltak, amit annyira megszeretett, hogy alig akart elszakadni tőle, abban ücsörögve evett, olvasott, vagy elmélkedett. Összenőttek, mint egy ikerpár, együtt aludtak, főztek, együtt mentek futni vasárnap.

Azért előfordul még, hogy Éda nyugalmára tör, mikor az nem figyel. Hogy éjjel keményen megszorongatja az állkapcsát, vagy a torkon ragadja a zuhany alatt. A lány ilyenkor elgondolkozik, hogy nem kellene-e mégis megszabadulni tőle. Kivágni a testéből, mint egy elüszkösödött húsdarabot. De aztán rájön, hogy akkor túl nagy darab hiányozna belőle.