Szépírói Kurzus, 2015 tavasz/2

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre.

Major Eszter Anna a próza kurzus keretében tanul, és rögtön egy meglepően érett novellával jelentkezett. Itt közlöm. 

Major Eszter Anna:

Árnyékfutás

- Légy férfi! – a szavak csak úgy dörömbölnek a szemgödröm mögött, mintegy lesben állva, mikor adom fel.

Keményen a rajtvonalhoz szegezem a lábamat, közben fejemmel körzök, karom is jár vele, a bemelegítést az utolsó másodpercig húzom. Az aszfalt fényes, talán túl fényes is, még ott remeg rajta a hajnali zivatar nedves gőze.      - Na, mi lesz már? Gyerünk! - sürgetem a hangot és mintha csak ennyi kellett volna, eldörren a startpisztoly. Elrúgom magam a csúszós aszfalton és ruganyos léptekkel nekilódulok. - Tizenhét évesen maraton? Ráadásul Londonban? De hát mégis hogy jutott eszedbe? És miből akarsz kijutni? - Anya aggódó arca az agyamba égett. Most mélyet szippantok a reggelből, rá gondolok, és már érzem is a frissen mosott ruhák illatát, mintha legalább is egy réten futnék és nem egy világvárosban.  

Végül is, idáig megcsináltam. Keményen edzettem, jelentkeztem, ide meg stoppal jöttem egy osztálytársammal. És itt vagyok! Még otthon összeállítottam egy lejátszási listát, így most a fülembe dübörög a világ minden vadsága.  Én is vadnak érzem magam. Az izmaim rugóznak, mindenem könnyű, a tüdőm tág és erős. Csak a fejemet szeretném tisztábbnak.

- Légy férfi! – megint ezek a nyomorult szavak. Milyen könnyű kimondani őket és micsoda vacak közhelyként lapulnak!

Kis srác vagyok, talán öt éves, mikor egy éjjel Apa nyit a szobámba, árnyéka felém magasodik és azon a színtelen, fakó hangján így szól: - Hány éves is vagy? Kettő? Három? És vajon kislány vagy Te, hogy félsz a sötétben? A nyomorult kutyád bátrabb Nálad! – Méretes árnyéka szellemként imbolyog posztereimen. Kirántja a Fénykardot a falból (így hívjuk Anyával furcsa éjjeli lámpámat, ami minden álmomat megkíséri) és egyszerűen elengedi. A lámpa hangos csörömpöléssel landol és sisteregve rúgja az utolsókat a padlón, miközben Hektor fájdalmasan szűköl, és úgy remeg, mint a szomszéd, Parkinson-kóros Ica néni keze. - Elég ebből!  - Apa hangja mintha egy árnyalattal keményebben vágna. - Vagy megtanulsz a sötétben aludni, mint a normális kölykök, vagy nem látod többet Hektort! – A kutyám elvesztése jobban ijeszt, mint egy teljes éjszaka a sötétben, így elkushadok takaróm alatt. A Hold vigasztaló fénycsíkot terít kezemre, abba kapaszkodom, az világít azon az éjjelen. Nézem Csillagok háborújás pizsamám ujját, próbálok Darth Vader helyett – arcéle apáméhoz hasonlít - Skywalkerre, Han Solora, Jodára és Obi-Wanra koncentrálni, a fekete figurát pedig kiszorítani látómezőmből. És lassan már nem reszketek és már WC-re sem kell mennem. Hamarosan már alszom és a galaxist járom.

10 kilométer. A fejem lehetne tisztább is, összpontosítanom kell a célra, nem pedig emlékeken siránkozni. Ez van. Nálunk így volt. Másoknál meg másképp. Nálunk a gyengeségre, vagy épp gyengédségre mindig megtorlás volt Apa válasza. Nem tudom, rossz volt-e ez. Egyszerűen így volt természetes. Csak mióta futok, azóta tudom, hogy létezik valami, ami Apa hatalmát is megtöri. Valami, ami erőt ad nekem, ami más színét mutatja ennek a világnak.

Megvan a 12. kilométer is - több, mint a negyede már az enyém. És még semmi fáradtság, semmi kifulladás. Csak így tovább, haver, simán letolod! Körben emberek éljeneznek, biztatnak, idegenként, és én hálás vagyok ennek a vidám masszának, hogy enged megbújni és nem leplez le. - Maraton, mi? Nevetséges… Ez aztán az életcél… Már ha egyáltalán sikerül… - Apa árnyéka megint a fejemben. Ő úgy tud alázni, ahogyan más lélegzik: magától értetődően és folyamatosan. Bezzeg itt, ezek az idegenek hisznek ebben a tizenhét éves fiúban.

23 kilométer. Negyedszerre is iszom. Most úgy érzem, cipelem magam. Kezdek elnehezülni. Túl gyors volt az eleje rajt, a bomlástermékek meg most rám csimpaszkodva lustán potyáznak. Lassítok kicsit, rekeszlégzés, még lassabban, be és ki, be és ki, be és ki. Összpontosítok.  

- Légy férfi! - Kilenc éves vagyok, mikor egy péntek este – emlékszem, nem kellett már délután tanulni és elmehettem Ricsiékkel biciklizni a tóhoz -, mikor hazaérek, Anya megtört, szomorú háttal görnyed a tűzhely felett, Apa meg szokásos ingerültségébe még egy kis megvetést is vegyítve, nyelvével gúnyosan csettint. – Na, hát itthon vagy! Szája sarkát a keserűség ráncolja, szikár mondataiban megannyi hiány és veszteség feszül. Anya szerint egy férfi akkor ilyen, ha az édesanyja nem tanította meg szeretni. – Azt csak egy anya tudja megtanítani, kicsim… - mondta egyszer, mikor jó éjt puszit adott. Olyankor mindig hosszabban időzött rajtam szomorú, mindig könnyes szeme, s nem rebbent idegesen minden zörrenésre a házban, hisz tudtuk, Apa alszik már. Ilyenkor az én örökké aggódó Anyukám pár pillanatra elnyugodott, belepihegett ebbe a hirtelen lélekcsendbe. Szóval állunk a konyhában, Anya háttal, én dacosan Apának feszülve, ő meg csak úgy odaveti: - A kutyád ma megdöglött. Mintha azt mondta volna: holnap esni fog. És hatalmas árnyéka elhajózik mellettem. Zsíros, meglett árny ez, mindenütt ott van. Nem csak otthon, hanem a suliban, a tónál, az edzésen, Ricsiék konyhájában. Apa árnyéka rátapad minden pillanatra, minden szóra és gondolatra. Most az ajtóból még visszanéz: - Na, csak nem fogsz egy állatot elsiratni? Hát mi vagy te? Egy bőgőmasina? Anyád miatt van, úgy cukmisol, úgy kényeztet, mint valami lányt. Légy már férfi! - Kezét háta mögött átfonva, mit sem sejtve az okozott kárról, vagy éppen, hogy annak kínzó tudatával, faképnél hagy. Anya, mintha csak erre várna, sürgető csitítással, az ajtó felé kémlelő nyugtalansággal próbálja elhessenteni a hirtelen fájdalmat. Összeszorul a gyomrom, kiszárad a torkom, a szemem ég és csak Hektorra tudok gondolni, aki nyüszítve köszöntött, mikor hazaértem a suliból, mintha legalább egy éve nem látott volna. Aki, mikor beteg voltam, napokig el sem mozdult mellőlem és mikor felszálltam reggel a buszra, Anya szerint még vagy fél óráig nézett utánam, mielőtt lemondóan visszacammogott volna a házhoz. Anya még egy kicsit ölel, aztán így engesztel:  - Na, jól van, ne szomorkodj, Apádnak igaza van, csak egy állat volt. - De szeme, ölelése mást mond.

38 kilométer. Holtpont. A fenébe is! Sötét karikák a szemem előtt és valami összeprésel. Satuba fog, fullaszt, nem ereszt. Mintha feldagadtam volna, hurcolom ezt a megnőtt tömeget, s közben dübörög odabent. Gondolom, a szívem. – Hajrá, meglesz ez! Megcsináljátok! - A tömeg bezzeg nem veszi be, hogy ennyi volt, nem engedi, hogy itt vége legyen.

- Légy férfi! – a szavakat most már én mondom, és kimondva ott ragadnak a párás levegőben, mint mikor az Isten hozott-füzér még napokig függeszkedik a hallban, jóllehet, már hazaért, akit vártak vele. - Légy férfi! – mondogatom, mint a mantrát, égő szemmel, semmibe vesző végtagokkal, sípoló tüdővel és túlhúzott szívvel. Nesze Neked, Apa – megcsinálom! És akkor már tudom: ami Apa hatalmát is megtöri, ami más színét mutatja a világnak: a szabadság. Szabad vagyok a döntésemben, hogy legyőzöm őt. Arctalan árnyéka most megérinti a hátamat. Hát, ide is elér. Itt is akaratával láncolna. De ez az én terepem, nem hagyom magam. Csak egyetlen pontra nézek és túl minden fájdalmon, minden valóságon és minden akaráson, már csak a táv létezik. Lehagyni az árnyékot, lerázni magamról mindent és Anya szeméből örökre kiűzni azt a rebbent, elfogyasztó félelmet, amitől összefacsarodik a szív. Közhelyes, lassított felvétel, ahogyan nekirugaszkodom az utolsó pár méternek. A célt nem is látom, csak az akaszkodó, szűnhetetlen árnyékot érzem a hátamban, a fojtott levegőt a tüdőmben, Apa kopogó mondatait a fejemben, és csak egy gondolatom van: menekülnöm kell.  Még három és kettő és egy lépés – még visszanézek rá, de csak a Nap vakít. Aztán puha csend.

- Légy már férfi! – Apa hangja érces és dühödt, mint mindig. Reszketek félelemtől, megalázottságtól, meg nem értéstől, de legfőképp az érzéstől – és ez új -, hogy talán másképp is lehet. A Fénykard még mindig sistereg, a falióra elüti a tíz órát, Hektor nyüsszögve, rezegve, apró gombócként bújik belém. Futnék a Napban, de az nem a Nap, csak a Hold reszketeg csíkja. A tömeg moraja is megcsalt, lámpám haldokló sistergése volt az. A biztató idegenek pedig: Apa falra ragadt, nem táguló árnyéka.  Az ajtó dörrenve csukódik Apa kezében, nyomában a csend üvölt. A vaksötétben az illanó fénycsík ráesik Darth Waderre és én – most először - szembe nézek vele. 

Szépírói Kurzus, 2015 tavasz/1

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lassan már lehet jelentkezni a következő, az őszi félévre!

Buda Katalin a dráma kurzus keretében tanul, és ér el szép eredményeket. Mostani munkája első színpadi műve, de mindenképpen olyan munka, amely a publikum figyelmére is joggal igényt tart. 

Buda Katalin

57 nap

Személyek

Bori

Ágota

Sándor

Rendőr

Első jelenet

Napjainkban, egy tanyán.

Egyterű kis ház, az ablaktól balra a bejárati ajtó, jobbra a konyharész (egy kis fiókos asztalon rezsó, a falon polcos szekrény) vele szemben asztal két székkel. Az asztalon váza, benne tulipánok. A hálótértől egy könyvszekrény választja el. A könyvszekrényen egy kis rádió. A hálóban két ágy van összetolva (az egyik vetetlen), mellette éjjeli szekrény lámpával, a szekrényen Bori hajkeféje és szerelme fényképe. Fölötte a falon egy nagy falinaptár lóg.  Függöny választja le a fürdőhelyiséget. A tükör előtt egy állványon lavór, mellette vizes kancsó. Az állvány alatt vizes vödör. Egy parányi polc a falon, ahol Bori tisztálkodó eszközei vannak, és a parfümje.

Bori ébredezik. A Nap besüt az ablakon. Nyújtózkodik, ásítozik, majd kipattan az ágyból. A tükör előtt kibontott haját fésülgeti, közben egyre az ajtót lesi.

BORI: (bizakodóan) Ma biztos megérkezik. Érzem. A zsigereimben érzem. (hosszú hálóingében körbe-körbe táncol a szobában, a falon lévő naptárban bekarikáz egy napot) Már 57 napja, hogy elment. (szomorúan huppan le az ágyra, a hajkefe hanyagul lóg a kezében, a földet bámulja) Azt mondta három nap. Csak három.  Megköti az üzletet, és veszünk a városban egy lakást. Már nem sok kellett, hogy meglegyen a vételár. Azt mondta táviratozik, ha nyélbe ütötte a dolgot. Na, de legyünk optimisták! (felpattan, a fürdőszobába fut, felöltözik, egy parfümszóróval össze-vissza fúj, majd beveti az ágyat) Tudom. (határozottan, hangosan) Haza fog jönni. (bólogat) Talán már ma. Mindennek a legnagyobb rendben kell lennie. Minden a helyén kell, legyen. (izgatottan futkározik a lakásban, megigazítja a virágokat a vázában, kezével kisimítgatja az asztalterítőt) Szereti, ha rend van. A parfümömet is. Karácsonyra kaptam az én Sándoromtól. (befut a szobába, az éjjeli szekrényről elveszi Sándor fényképét, bekapcsolja a rádiót, a fényképet magához szorítva táncol, majd hirtelen megáll.) A tükörtojást is szereti. (két személyre terít, az asztal mellé ül, rákönyököl, kézfejei az álla alatt, bambul, majd újra kezébe veszi a fényképet és beszél hozzá) Azt mondtad, feleségül veszel. Adjunk el mindent, a falunkból ideiglenesen költözzünk ide a tanyára, lesz elég pénzünk. Hagyjam bátran ott a munkámat, majd te eltartasz. Pedig de jó munkám volt! Jól kerestem, a főnököm is elégedett volt, a kollégák is szerettek. (ellágyulva) Én, meg téged szeretlek Sándorom. Te, te nagyon dolgos ember. (megcsókolja a fényképet)

Ágota kopog az ajtón. Bori felugrik, megigazítja a haját, az ajtóhoz fut. Ágota kezében kosár, abban paprika, paradicsom, uborka. Bori, ahogy kinyitja az ajtót, Ágota rögtön a kezébe nyomja a kosarat, és indulna is.

ÁGOTA: (zavartan körbenéz, mintha valamit keresne) Csak érdeklődöm, hogy vagy. Minden rendben? Hoztam egy kis zöldet a kertből. (sietősen) Mennem kell, sok a dolog.

BORI: Ne siess már! Minden nap rohansz. Nem ráérsz? Téged sem vár senki odahaza. (betessékeli a konyhába, leülteti) Nem egy ivós fajta. És mindig tartja a szavát. Nem értem mi történhetett. Magával vitte az arany medálomat, az ő ékszereit is, az apjától örökölt régi zsebórát. (Ágota felállna, de Bori tartóztatja) Szerinted baja esett?

ÁGOTA: Dehogy esett! Dehogy esett! Holnap jövök újra. (kirohan az ajtón)

BORI: (utána néz, kis szünet) Nem értem Ágotát. Minden nap jön. Minden nap hoz valamit. Miért aggódik értem annyira? Mi oka, hogy így gondoskodjék rólam? Amióta Sándor elment, szinte naponta látogat. És mindig hoz valamit. (elhessegeti a kételyeit, kis szünet) Vannak még jóravaló emberek. Itt a tanyán nem csak, hogy ő lakik a legközelebb - bár az is vagy két órányira van -, de ő a legjobb hozzám. A többi szomszéd igen különös népség. Tartózkodóak, de főként bizalmatlanok. (leül az asztalhoz, lázasan kötögetni kezd, közben dudorászik) (a kötés megáll a kezében, az ablakhoz megy, kinéz rajta)

Második jelenet

(Este van. A fővilágosító a külső fényeket ki-, a lakásban felkapcsolja.)

BORI: Megint eltelt egy nap. (kis szünet) Sándorom, haza várlak! (leszegett fejjel megy be a szobába, álomba sírja magát)

Harmadik jelenet

Másnap reggel: Bori ébredezik. A Nap besüt az ablakon. Nyújtózkodik, ásítozik, majd kipattan az ágyból. A tükör előtt kibontott haját fésülgeti, közben egyre az ajtót lesi. Kopognak az ajtón. Bori hirtelen felugrik, megigazítja a haját és az ajtóhoz fut. Ágota kezében kosár, a kosárban kenyér, a kertjéből gyümölcs.

ÁGOTA: (zavart, mintha titka lenne) Csak érdeklődöm, hogy vagy. Minden rendben? Hoztam egy kis gyümölcsöt a kertből, meg kenyeret. Éjjeli sütés, tegnap dagasztottam. (már menne is)

BORI: Ne siess már! Minden nap rohansz. Nem ráérsz? Téged sem vár senki odahaza. (betessékeli a konyhába, leülteti, leül vele szemben, Bori Ágota nyakláncát kezébe veszi, Ágota hátrahőköl.) Oh! Ez a medál éppúgy néz ki, mint amilyen az enyém volt! Van egy titkos zárja, belül meg Sándor fényképe. Te kinek a fényképét őrzöd? (kapkodva kinyitja, hirtelen felugrik) De hisz ez az én Sándorom! (elképedve néz hol a képre, hol Ágotára)

ÁGOTA: (zavartan) Bori ne értsd félre, kérlek! Nyugodj meg, mindent megmagyarázok! Este visszajövök.

BORI: (kikelve magából, fel-alá járkál) Nem, nem, és nem! Most azonnal akarok válaszokat! Hogy került hozzád a medálom!? És hogy van bátorságod viselni, egyáltalán a küszöbömet átlépni!? Magyarázatot akarok! Most, azonnal!

ÁGOTA: (gyakran az ajtó felé pillant, suttogva mondja) Borikám nagy a baj, de nem tudom most elmesélni, este visszajövök. (a medált gyorsan az asztalra rakja, kifut az ajtón)

BORI: (Pár percig áll az ajtóban, Ágota után néz. Fel-alá járkál a lakásban, néha megáll, ide-oda ingatja értetlenül a fejét.)

Negyedik jelenet

 (Este van. A fővilágosító a külső fényeket ki-, a lakásban felkapcsolja.)

(Ágota halkan kopog)

BORI: (futva nyit ajtót)  A jó Isten szerelmére áruld el már, mi a csuda történt?

ÁGOTA: (idegesen liheg, keze a mellkasán, gyorsan becsukja az ajtót, kiles az ablakon, majd leül a székre.) Nem szabadna, de el kell mondanom neked valamit.

BORI: (megrázza Ágota vállát) Mondd már, mi történt!

Sándor beront az ajtón, ápolatlan, italos, kócos, tántorogva ordít Ágotára.

SÁNDOR: Mondtam, hogy nem beszélhetsz senkivel! Tisztességgel megfizettelek! Ez a hála? (megragadja Ágota karját, az ajtó felé vonszolja) (megjelenik egy rendőr)

RENDŐR: Minden rendben van, asszonyom?

BORI: (dermedten áll, igent bólint) (kis szünet, majd halkan) Sándor! Sándor! Mit tettél? (lerogy a székre, az arcát a kezei közé temeti)

ÁGOTA: Jövök vissza Bori! Nyugodj meg, mindent elmagyarázok! (elsiet)

Ötödik jelenet

(Felkel a Nap, Bori ugyanabban a testhelyzetben. Kopognak. Nem mozdul. Ágota kinyitja az ajtót, odafut Borihoz. Átöleli, majd leül vele szemben a székre.)

ÁGOTA: Bori tudnod kell, a te Sándorod egy szélhámos ember. Egy másik nővel akar a városba költözni. Hallottam, amikor egy férfivel beszélgetett. Azt mondta minden ékszeredet oda adtad, de a kazetta még nálad van, amiben a félretett pénzedet tartod. Valami módon meg akarja szerezni. Aztán észrevett. Megrémült, hogy elárulom, és a hallgatásomért cserébe adta azt a medált. De engem is figyelt. Nagyon óvatosnak kellett lennem.  Amikor legutóbb nálad voltam, azért hoztam magammal a medált, hogy legalább az visszakerüljön hozzád. Féltettelek is, azért jöttem majd minden nap. (Bori révetegen hallgatja Ágotát) Borikám! Hol tartod a kazettádat? Tegyük bele a medálodat, ott jobb helyen van. (Bori feláll, a medállal a kezében átmegy a hálószobába, az ágy alól előveszi a kazettát) Nem gondolod, hogy nálam jobb helye lenne? Biztos valakit küldeni fog érte.

BORI: Tégy Ágota úgy, ahogy jónak látod! (oda adja a kazettát, majd rádől az ágyra, sírdogál)

ÁGOTA: Zárd be jól az ajtót Bori, és a palettákat is az ablakon. Ne lássa senki, hogy itthon vagy. (magához veszi a kazettát, elmegy)

Hatodik jelenet

BORI: (tesz-vesz a lakásban, a könyvespolcról leemel egy könyvet, kivesz belőle egy vastag borítékot, az ajtóhoz fut) Ágota! Ágota! Majd el felejtettem, a kazetta üres… (elakad a hangja) Ez nem lehet igaz! (tagoltan, elképedve) Ez nem lehet igaz! (bezárja az ajtót, az ablakon a palettákat, befut a szobába, az éjjeli szekrényről a borítékba teszi a medált, leül az ágy szélére) Nem ezt érdemeltem. (kis szünet) Ezek hárman összeszövetkeztek. (két kézzel fogja a fejét) Én ostoba még hittem nekik! Én ostoba, mióta várom az én Sándoromat haza! (a borítékot az éjjeli szekrényre teszi, hanyatt fekszik az ágyon)

Hetedik jelenet

(Este van. A fővilágosító a lakásban felkapcsolja a villanyokat)(Bori az ágyon fekszik. Sírdogál.)

BORI: Pedig milyen szép volt a kezdetekben. (kis szünet) Nem tudom megérteni. Hogy süllyedhetett ilyen mélyre? És Ágota. Mennyire megbíztam benne! (oldalra fordul és alszik)

Nyolcadik jelenet

Reggel van. (A fővilágosító a fényeket kikapcsolja)

Bori ébredezik. A Nap besüt az ablakon. Nyújtózkodik, ásítozik, majd kipattan az ágyból. A tükör előtt kibontott haját fésülgeti, közben egyre az ajtót lesi.

BORI: (bizakodóan) Ma biztos megérkezik. Érzem. A zsigereimben érzem. (hosszú hálóingében körbe-körbe táncol a szobában, a falon lévő naptárban bekarikáz egy napot) Már 57 napja, hogy elment. (szomorúan huppan le az ágyra, a hajkefe hanyagul lóg a kezében, a földet bámulja) Azt mondta három nap. Csak három.  Megköti az üzletet, és veszünk a városban egy lakást. Már nem sok kellett, hogy meglegyen a vételár. Azt mondta táviratozik, ha nyélbe ütötte a dolgot. Na, de legyünk optimisták! (felpattan, a fürdőszobába fut, felöltözik, egy parfümszóróval össze-vissza fúj, majd beveti az ágyat) Tudom. (határozottan, hangosan) Haza fog jönni. (bólogat) Talán már ma. Mindennek a legnagyobb rendben kell lennie. Minden a helyén kell, legyen. (izgatottan futkározik a lakásban, megigazítja a virágokat a vázában, kezével kisimítgatja az asztalterítőt) Szereti, ha rend van. A parfümömet is. Karácsonyra kaptam az én Sándoromtól. (befut a szobába, az éjjeli szekrényről elveszi Sándor fényképét, bekapcsolja a rádiót, a fényképet magához szorítva táncol, majd hirtelen megáll.) A tükörtojást is szereti. (két személyre terít, az asztal mellé ül, rákönyököl, kézfejei az álla alatt, bambul, majd újra kezébe veszi a fényképet és beszél hozzá) Azt mondtad, feleségül veszel. Adjunk el mindent, ideiglenesen költözzünk ide a tanyára, lesz elég pénzünk. (kis szünet, majd, mint aki most eszmélt fel) Van elég pénzem Sándorom!  Megyek, és veszek magamnak egy lakást. A munkahelyemen is azt mondták, bármikor visszavárnak. (fogja a kabátját, a táskáját és bevágja maga mögött az ajtót)

Bori: (az ajtón kívül megáll egy pillanatra.) Nagy nap ez a mai.

Függöny le