Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza-Dráma krzus hallgatója, Nemes Adél mindig kiváló írásokat hoz. Most egy háborús tematikát írt meg magas színvonalon. Nagyon gratulálok!
Nemes Adél:
Rétest
estére
A kisfiú ötéves. Nagyon szereti a
vasárnapot. Ilyenkor nincs ovi, és kedvére játszhat otthon. A vasárnapi ebédet
is nagyon várja mindig, mert anya sütit szokott sütni. A kisfiú most éppen ott
tart: a desszertnél. Régen volt már rétes, finom túrós-mazsolás, jó sok
porcukorral a tetején. A kisfiú boldogan majszolja.
A háttérből a tévé hangját hallani. A
kisfiú nem érti pontosan, miről beszélnek. A képernyőt nézi: katonákat lát,
tankokat, lerombolt házakat. Eszébe jut Jocó a szomszédból. Nagyfiú, de kedves:
ő tanította meg, hogyan kell dekázni a focilabdával. Utoljára nyáron fociztak,
mert Jocó nemrég befejezte a középiskolát, és most katonának tanul. Nem jöhet
haza, de az Instán mutatta anya, milyen csinos az egyenruhájában, amit hordania
kell. A képernyőn a katonák is hasonló ruhában vannak, de rajtuk nem áll olyan
jól az egyenruha. Koszosabbak, rendetlenebbek ezek a katonák, mint Jocó.
Csupa ragacs a kisfiú keze. Nézi,
játszik vele, összenyomja az ujjait, és érzi, milyen nehéz szétnyitni őket.
Aztán lenyalogatja róluk a cukrot. Venne még egy rétest, de lehet, hogy azt már
nem tudná megenni. Inkább majd később.
Aki
nem lép egyszerre,
nem
kap rétest estére.
Pedig
a rétes nagyon jó,
katonának
az való.
A kisfiú csendben énekli a dalt. A
tévéből csak egy-két mondatfoszlány jut el a füléig. Harcokról, elesett
katonákról. Ő is el szokott esni az udvaron. Ha kőre esik, pláne ha rövidnadrág
van rajta, az nagyon fáj. Biztosan a katonáknak is fáj, ha elesnek. De rajtuk
hosszú szárú nadrág van, és nagyobbak is, mint ő, ezért nem sírnak olyankor.
Neki sokszor még nem sikerül, hogy ne sírjon, pedig nagyon igyekszik. A
nagymami azt szokta mondani, hogy katona dolog. Most érti meg, hogy miért
mondja. Vajon Jocó mikor tanulta meg, hogy ne sírjon, amikor elesik? Jó lenne
olyan nagyfiúnak lenni majd, mint amilyen a Jocó.
Most, ahogy tovább dúdolja a dalt, és
nézi a képeket a tévében, valami szöget üt a fejében. Miért nem kap rétest
estére az, aki nem lép egyszerre? Miért olyan fontos egyszerre lépni? A rétes a
jutalom annak, aki szépen menetel? Amikor az oviban kettes sorban mennek, ő is
szokott olyat játszani, hogy egyszerre lép a párjával. Néha egész könnyen megy,
de azért sokszor eltéveszti az ütemet. Talán mire nagy lesz, a menetelést is
megtanulja.
Aztán figyeli, ahogy anyukája felpattan,
és zsörtölődve kikapcsolja a tévét. De a kisfiú már meglátta, amit az anyukája
is: egy csukott szemű katonát, aki a földön feküdt. Nem kelt fel, miután
elesett. Biztosan meghalt. Ré-test,
holt-test, mondja magában. Erre újabb gondolata támad: mi van, ha azért nem
kap rétest estére, aki nem lép egyszerre, mert addigra meghal? Nagyon megrémül.
Úgy érzi, hogy ez lesz az igazi megfejtés, nem a jutalomról szóló változat. Az
túl könnyű lenne.
Hirtelen hascsikarást érez. Tudja, hogy
muszáj lesz vécére menni, de nem akar elindulni.
Katona
bácsi haptákba’
bekakilt
a nadrágba.
Most meg ez jut eszébe. Ezen máskor
mindig nevetni szokott, de most nem találja viccesnek. Azt nem tudja, mi az a
hapták, vagy hogy hol van, de azt igen, hogy a katonák nagyok, és nem szoktak
bekakilni. Ha mégis azt teszik, akkor a hapták biztosan valami ijesztő hely
vagy dolog. Amitől a katona bácsi hascsikarást kap, éppen úgy, mint ő most.
Nem tudja tovább tartani, el kell
indulnia. Megpróbálkozik azzal, hátha valaki elkíséri. Nem akar egyedül menni.
Mégis muszáj. Jó, akkor nagyon siet majd. És nyitva hagyja az ajtót. Próbál arra
figyelni, ahogy a szülei beszélgetnek. Itt vannak, csak pár lépésre, ezt mondogatja
magának. Utána még a kezét sem mossa meg. Annyira szalad visszafelé, hogy
nekifut az ajtófélfának. Alig érzi a fájdalmat, olyan erős benne a
megkönnyebbülés, hogy újra biztonságban van.
Ebéd után a nagyihoz mennek. Nem bánja,
mert egész úton foghatja a szülei kezét. Közben rettenetesen koncentrál, hogy
tartsa velük a ritmust, de nem tud akkorákat lépni, mint ők. Újra és újra
ugrania kell egyet. Összeszorítja a fogát, kapaszkodik a kezekbe. A szemébe
könnyek gyűlnek, már alig látja tőlük a cipőjét.
Nem akar meghalni.
