Gellai Judit azt a házi feladatot oldotta meg nagyon jól, hogy Camus híres kezdő mondatával írt egy elbeszélést. Itt közlöm.
Gellai Judit
Anyám és az ő rózsaszíne
Ma halt meg anyám. Vagy talán tegnap,
nem is tudom pontosan.
Ami őrület, mert ki az, aki ebben sem
biztos. Anyám ebben is különbözött a „normális” anyáktól. Az orvos a kórházban nem tudja megmondani,
hogy este 11 óra körül, vagy később, hajnali 1 körül lehetett, mikor leállt a
szíve.
Az éjszakás nővér azt erősen állítja,
hogy 10 órakor anyánk még élt, olyannyira, hogy sikerült rábeszélnie a jó 40-es
(ez a kora, nem a ruhamérete, az inkább 48-50-es) Margitkát, hogy ne vacakoljon
tovább, regisztráljon egy megbízható társkereső oldalon. Anyánk, aki nem szokta
csak úgy felibe-harmadába elrendezni az ügyeket, másokét meg aztán különösen
nem, szóval anyánk még arra is rávette Margitot, hogy azon nyomban tegye meg a
nagy lépést. A nővér, akit egy ideje már
csak „kis drágám”-nak szólított, mintegy kábulatban, anyám delejének engedve, a
számítógépen kilépett a kórházi programból, és Marguerite néven regisztrált egy
randi oldalon. A legelképesztőbb nem is ez, anyám gyakran csinált ehhez hasonló
őrültséget, inkább az, hogy a duci, jócskán középkorú, szigorú nővér másnap
maga meséli el árnyalatnyi pírral az arcán ezt, kiegészítve beszámolóját a
fejleményekkel. Mert, hogy a hirdetésre jelentkezett egy szolid, rendes
embernek tűnő pápai fogtechnikus, és Margit a műszak végén vele találkozik…
Annyit még van ideje elhadarni, hogy a temetésen mindenképp szeretne ott lenni,
majd értesítsem, és hogy ne haragudjak, most rohan, gyorsan átöltözne. Komolyan
mondom, Margit megszépült egy éjszaka alatt! Az összes elszalasztott, meg nem
valósult randi izgalma ott pirul az arcán, gesztusai lágyabbak, nőiesebbek
lettek. Én, az eddigi, meglehetősen távolságtartó viszonyunkból kiindulva
zavart kézfogással készülök elköszönni, mire ő, „ne vicceljen már, hadd öleljem
meg”-gel meglapogatja a hátamat, megigazítatja a nyakkendőmet, ami a
kapkodásban félrecsúszott, és egy reményteli kávézás felé viharzik.
Ez annyira anyámra vall! És most az ágya
melletti szekrényből szedegetem a holmijait egy zöld kukás zsákba, miközben a
torkomat sírás és nevetés egyszerre szorongatja. Anyám ki nem állhatta a
zöldet, elképzelem, milyen lehetett a megrögzött Fradi-dukker apám élete
mellette fociszezonban, ezért bekészített egy illatosított rózsaszín tasakot a
polcára. Gondosan felcímkézte: „arra az estre Prüntyőke, ha a franc essen bele,
mégis húsvét előtt halnék meg!” A rózsaszín új őrület volt nála, ahogy a húsvét
is… Anyám későn fedezte fel az ártatlanság rejtett csábítását és a vallást.
Mindkettőbe teljes odaadással vetette bele magát. Az előbbi gyümölcse egy kései
románc a 18 évvel fiatalabb, friss özvegy belsőépítésszel, az utóbbié a
plébános lelkes látogatásai, még itt a kórházban is.
Átrámolom a dolgokat a rózsaszín
tasakba, meghallgatom a takarítónő hálálkodását a csodás zserbórecept miatt,
amit anyám volt szíves teljes titoktartás mellett elárulni neki, és megpróbálok
minden rezdülést, amit a szobatársai mesélnek róla, megjegyezni.
Megtudom, hogy az utolsó napján reggel
sikerült egyedül zuhanyoznia, ami már régen nem ment. A fürdőszobából kifelé
jövet a járókeretről a – naná, rózsaszín- törülközőt félútról az ágyára dobta,
élénk, „ma jó napom lesz lányok!”-kal.
Reggelizni nemigen tudott, ez is így
volt már egy ideje, de amíg a többiek ettek, ő francia süteményekről áradozott,
a lágy tejszín kontra magyaros vajkrém vitát a maga részéről egyszer s
mindenkorra letudva. Az egyik beteg félénken kérdezi meg, nem tudom-e, hogy
készülhet az a különlegesen finom tejszínes keserűcsoki-máz, de aztán maga is
megijed attól, hogy ezen a napon ilyesmivel zargat, és zavartan teszi hozzá,
egy férfi nyilván nem foglakozik csoki mázzal. Esküszöm, a szemében ott a
villanásnyi remény, hátha mégis…
A délelőttje a szokásos rutin szerint
fotelben üldögéléssel, óvatos tornával telt. A gyógytornász is hozzám lép, hogy
kifejezze a részvétét, és azt kérdezi, anyám mikor is volt válogatott tornász,
és hogy a gerenda, vagy a korlát volt az erőssége. Megint sírnom és nevetnem is
kell, és legfőképp igyekszem egyiket sem. Hárítom a kérdést, azt motyogom, hogy
nem emlékszem pontosan, a fiatalember pedig gyorsan elköszön, zavaromat a
megrendültségnek betudva. Szóval mégis megtetted, tódítottál, Anyám! Annyira
zavarta bénult bal oldala, és olyan nehezen viselte, hogy igazából semmi sem
segített. A torna sem… Maga miatt is, a délelőttökben becsülettel bekopogtató,
kitartó fiatalember miatt is bántotta ez. Azt eszelte ki, hogy elblicceli a tornát, ami
kudarc mindkettejüknek, és a hiábavaló próbálkozás helyett felvidítja magukat…
Azt mesélik, délután szokatlanul csendes
volt, de aztán este ismét élénk lett, talán mert megjött Margit, a „kis drága”…
Lassan rakok mindent össze, holmikat és
cserepeket, anyám utolsó napjának cserepeit. Nem tudom hogyan, a darabkákat
színesnek látom, jó néhány rózsaszín közülük.
Egyszer, de csak egyszer, ma még biztosan
nem, rá kell majd jönnöm, inkább sírnom, vagy nevetnem kell, ha rágondolok.
