Danyi Zsuzsi
Történet egy izzó találkozásról
– Münchhausen
báró nyomán
Ha hiszitek, ha nem, pontosan így
történt. Rengeteg ember gyűlt össze akkor. Mind ott tolongtunk a templomtéren,
hogy lássuk, ahogy a Nap az aranytallérjait a földre ejti. Benne volt a kalendáriumban
ennek az ideje. Odamentem én is! Gondoltam gyarapítom kicsi az erszényemet. Ehelyett
felejthetetlen találkozásban volt részem.
Máig emlékszem arra a pillanatra, amikor
hirtelen parázslani kezdett a hátam egy ponton, úgy középtájt. Épp arra jött
egy szerecsen vízhordó, annak a fejéről kaptam le a korsót. A tartalmát gyorsan
a hosszú hajamra öntöttem és vizesen hátra csaptam, mint a ló a farkát, hogy
oltsa el a parazsat. De ahogy a hajam odaért, egy szempillantás alatt
elgőzölgött belőle a víz, és loknisra száradt. No, erre csak megfordultam,
hogy lássam az új frizurámat, meg azt is, mitől kezdődött a parázslás.
Éppen ekkor fordult meg egy férfi is,
mert, hogy neki is parázslott a háta, épp úgy, mint az enyém, a két lapockám
között. Belenéztem a szemébe, amely hűs tengerként hívogatott, és mivel a
pillantásától már elől is izzott a testem a szívem táján, beugrottam a szeme
tengerébe. Ő ugyanúgy járt, mint én, és követve a példám. Belecsobbant az én
szemem kék tavába. Micsoda lágy, simogató fürdőzés volt ez! El sem tudjátok
képzelni! Ettől egy kicsit enyhült is a dolog, de amint kijöttünk egymás
mélyéből, az izzás újra nekiindult. Kiültünk a másik ajkára a merítkezés után,
úgy vizesen, hátha a szapora lélegzet szele lehűt bennünket, majd megpróbáltuk
az izzó pontok öleléssel való összeérintését, hátha kioltják egymást, de ettől
csak egyéb helyeken is izzás keletkezett rajtunk.
Hosszan kísérleteztünk, és amikor nem
találtunk megoldást, azt gondoltuk, talán jobb, ha messze megyünk egymástól. A
férfi elutazott, de mind hiába, az izzás csak itt maradt. Mit tehettem? Fogtam
egy tűzálló kesztyűt és egy fájdalmas mozdulattal kitéptem magamból ezt a
részt. No, jó! Kérdezhetitek, hogy mit tettem vele? Elmondom őszintén, megpróbáltam
elhagyni, mi több, másra átragasztani, de úgy ragaszkodott hozzám, mint egy
hűséges kutya. Bárhová mentem, mindig ott volt velem. Nagyon haragudtam
rá, de nem tudtam mit tenni. Kitaláltam, hogy a lelkem leghátsó szobájába zárom,
egy jól megerősített ajtó mögé. Amikor kiabált, hogy előjönne, eleinte
ráripakodtam, aztán inkább megsimogattam az ajtót, duruzsoltam neki egy kicsit
a kulcslyukon keresztül, így megnyugodott. Egy idő után néha már meg is
feledkeztem róla. Hanem egyszer nagy erővel kezdett kiabálni. Dörömbölt az
ajtón, hogy ő pedig előjön. Nem vettem tudomást róla, mire nekiizzította magát,
és felégette az ajtót. Kiszabadulva elöntötte mindenemet. Sírtam, ahogy izzott
a testem, lelkem. Ő tombolt, és a másik szemének fürdőjét követelte. De az
messze járt. Aztán lassan megértette hogy a lehetetlenre vágyik. Talán meg
is sajnált, mert akkor már egy álló hete nem aludtam miatta, s ha én beleveszek
az izzásba, ő is odaveszik. Az ajtó is úgy érezte segítenie kell, és a hamvából
újra éledt. Főnix ajtó volt, igen, aki vigyázott rám, és visszacsalta az izzást
maga mögé. Azóta jól megvagyunk. Ő, az ajtó, meg én. Elfogadtam, megszerettem,
részem lett. Télvíz idején begyújtom vele a kandalló tüzét, és átmelegszem
nála.
Nemrég levelet kaptam a férfitól. Érdeklődött
hogy vagyok, és megírta, hogy a lelke mélyén van egy ajtó. Mögötte tüzet őriz.
Találkozni nem merünk. Attól félünk, felgyújtanánk egymást. Azóta nem megyünk tömegbe,
aranytallért szedni, és én a biztonság kedvéért tűzálló páncélt hordok.
