2021. március 2., kedd

Szépírói kurzus 2021/tavasz/10 - Danyi Zsuzsi elbeszélése

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A  Próza kurzus hallgatója, Danyi Zsuzsi igazi mesét írt, Gottfried August Bürger Münchhausen báró kalandjai című munkájának ihletésére megmutatja nekünk, hogy a meseírói fantázia valóban határtalan. Gratulálok!


Danyi Zsuzsi

Történet egy izzó találkozásról

 – Münchhausen báró nyomán

 

Ha hiszitek, ha nem, pontosan így történt. Rengeteg ember gyűlt össze akkor. Mind ott tolongtunk a templomtéren, hogy lássuk, ahogy a Nap az aranytallérjait a földre ejti. Benne volt a kalendáriumban ennek az ideje. Odamentem én is! Gondoltam gyarapítom kicsi az erszényemet. Ehelyett felejthetetlen találkozásban volt részem.

Máig emlékszem arra a pillanatra, amikor hirtelen parázslani kezdett a hátam egy ponton, úgy középtájt. Épp arra jött egy szerecsen vízhordó, annak a fejéről kaptam le a korsót. A tartalmát gyorsan a hosszú hajamra öntöttem és vizesen hátra csaptam, mint a ló a farkát, hogy oltsa el a parazsat. De ahogy a hajam odaért, egy szempillantás alatt elgőzölgött belőle a víz, és loknisra száradt. No, erre csak megfordultam, hogy lássam az új frizurámat, meg azt is, mitől kezdődött a parázslás.

Éppen ekkor fordult meg egy férfi is, mert, hogy neki is parázslott a háta, épp úgy, mint az enyém, a két lapockám között. Belenéztem a szemébe, amely hűs tengerként hívogatott, és mivel a pillantásától már elől is izzott a testem a szívem táján, beugrottam a szeme tengerébe. Ő ugyanúgy járt, mint én, és követve a példám. Belecsobbant az én szemem kék tavába. Micsoda lágy, simogató fürdőzés volt ez! El sem tudjátok képzelni! Ettől egy kicsit enyhült is a dolog, de amint kijöttünk egymás mélyéből, az izzás újra nekiindult. Kiültünk a másik ajkára a merítkezés után, úgy vizesen, hátha a szapora lélegzet szele lehűt bennünket, majd megpróbáltuk az izzó pontok öleléssel való összeérintését, hátha kioltják egymást, de ettől csak egyéb helyeken is izzás keletkezett rajtunk.

Hosszan kísérleteztünk, és amikor nem találtunk megoldást, azt gondoltuk, talán jobb, ha messze megyünk egymástól. A férfi elutazott, de mind hiába, az izzás csak itt maradt. Mit tehettem? Fogtam egy tűzálló kesztyűt és egy fájdalmas mozdulattal kitéptem magamból ezt a részt. No, jó! Kérdezhetitek, hogy mit tettem vele? Elmondom őszintén, megpróbáltam elhagyni, mi több, másra átragasztani, de úgy ragaszkodott hozzám, mint egy hűséges kutya. Bárhová mentem, mindig ott volt velem. Nagyon haragudtam rá, de nem tudtam mit tenni. Kitaláltam, hogy a lelkem leghátsó szobájába zárom, egy jól megerősített ajtó mögé. Amikor kiabált, hogy előjönne, eleinte ráripakodtam, aztán inkább megsimogattam az ajtót, duruzsoltam neki egy kicsit a kulcslyukon keresztül, így megnyugodott. Egy idő után néha már meg is feledkeztem róla. Hanem egyszer nagy erővel kezdett kiabálni. Dörömbölt az ajtón, hogy ő pedig előjön. Nem vettem tudomást róla, mire nekiizzította magát, és felégette az ajtót. Kiszabadulva elöntötte mindenemet. Sírtam, ahogy izzott a testem, lelkem. Ő tombolt, és a másik szemének fürdőjét követelte. De az messze járt. Aztán lassan megértette hogy a lehetetlenre vágyik. Talán meg is sajnált, mert akkor már egy álló hete nem aludtam miatta, s ha én beleveszek az izzásba, ő is odaveszik. Az ajtó is úgy érezte segítenie kell, és a hamvából újra éledt. Főnix ajtó volt, igen, aki vigyázott rám, és visszacsalta az izzást maga mögé. Azóta jól megvagyunk. Ő, az ajtó, meg én. Elfogadtam, megszerettem, részem lett. Télvíz idején begyújtom vele a kandalló tüzét, és átmelegszem nála.

Nemrég levelet kaptam a férfitól. Érdeklődött  hogy vagyok, és megírta, hogy a lelke mélyén van egy ajtó. Mögötte tüzet őriz. Találkozni nem merünk. Attól félünk, felgyújtanánk egymást. Azóta nem megyünk tömegbe, aranytallért szedni, és én a biztonság kedvéért tűzálló páncélt hordok.


Nincsenek megjegyzések: