A Szépírói Műhely tavaszi féléve véget ért. A kurzusra a felhívás itt olvasható,
lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus
hallgatója, Gänszler Beáta egy árvízi jelenségről, problémáról írt. Érdekes, izgalmas munka, nagy örömmel közlöm. És gratulálok.
Gänszler Beáta
Árad a Tisza!
A gátőr elgondolkozva ült a sárga folyó partján, az öreg gesztenyefa legalsó, legvastagabb ágán, és nézte a lába alatt elterülő homokos fövenyt. A szeme a túlpartra is átkapott. Ott, ahol valaha mogyoró- és rekettyebokrok tarkállottak, most engedély nélkül épített nyaralók sorakoztak. Habár a gátőr elhagyta már a hatvanadik életévét, fiatalos hévvel gyűlölte a túlpartiakat. Azok mindent elkövettek, hogy a folyó a medrében maradjon, ezzel elzárva a földeket az éltető víztől. Már nem termett meg semmi. Se haszon- se dísznövény. A gátőr tartott a beláthatatlan következményektől. Úgy érezte, ő is bűnrészes ebben.
– Ezeknek semmi sem szent! – sóhajtotta.
Régen bezzeg micsoda élet volt itt! Vízimalom krákogása töltötte be a levegőt. A szomszédos falu templomharangjának a zúgása egészen idáig elhallatszott. Távcsővel figyelte a menyecskéket meg a lányokat, akik fürdeni jártak le a partra. Hálát adott annak, aki a bikinit kitalálta. Csak akkor vonta össze a szemöldökét, amikor a legidősebb lányát is felismerte a vidáman nevetgélő nők között. Ha csak gyümölccsel tudták egymást megkínálni, akkor is átjártak egymáshoz a közelebbi-távolabbi szomszédok. Előkerült néhány palack homoki bor is, hogy még oldottabb legyen a hangulat. Most meg? Mindenki bezárkózik, senki nem beszél senkivel. Gyanúsan méregetik egymást: kinek mije van és mibül. S jobb, ha mindenki megtartja magának a véleményét. Mint a régi idők előtti régi időkben, sóhajtott megint a gátőr, ám a levegő megakadt a torkán. A nyári nap alkonyulatában megcsillant valami. Nem a szelíden ballagó folyó sima felszíne volt az. Egy fekete autó ablaküvegén állapodott meg a vérvörös sugár. Két termetes, hosszú, fekete kabátot viselő figura ugrott ki a kocsiból. Egyikük kinyitotta a jobb hátsó ajtót. Egy vézna, alacsony emberkét segített ki a böhöm autóból. A gátőrnek elszorult a szíve. Ismerős volt a szituáció. Önkéntelenül is végignyalta nyelvével a műfogsorát. Ezek ugyanazok, gondolta. Dermedten figyelte, ahogy egyre közeledtek hozzá az emberek. Már elég közel voltak, amikor a vézna intett a két szekrényinek, hogy maradjanak hátra. Az apró férfi pár lépéssel a gátőrt rejtő fa alá ért.
– Hát, hogy vagyunk, hogy vagyunk, Flamingó Lajos? – szólt fel az emberke.
– Mondja meg maga, hogy vagyunk – nézett le tanácstalanul Flamingó Lajos.
– Na, jöjjön csak le szépen, akkor megmondom, hogy vagyunk.
Nem volt mit tennie, a gátőr szépen lemászott a fáról. Odabólintott a két tagbaszakadt férfinak, de azok nem reagáltak. A gátőrben nőtt a szorongás.
– Na, látja, mégis ember maga. Lejött a fáról, méghozzá két lábra emelkedve – derült fel a keszeg emberke, ám szinte azonnal elkomorult a tekintete. – Lebukott.
– Én? Hát én nem tettem semmit! – szakadt ki Flamingóból.
– Nem maga, hanem a Nap – bökött a már nem látható égitest felé a beszélgetőtárs.
– Már azt hittem, beköpött a szomszédunk, hogy nem a Nemzeti Dohányboltban vettem a cigarettát.
– Tudjuk, ezt is tudjuk, mindent tudunk, de a cigarettára most spongyát borítunk.
– Én mindent bevallok, ha nem tudnak valamit. Csak mondják meg, mit nem tudnak!
– Mindent a maga idejében! Azért jöttem, mert nem vagyunk jól. Hogy jobban legyünk, a maga segítsége kell.
– Az enyém? – csodálkozott a gátőr.
– A magáé. Eljött az idő, Flamingó Lajos. Ma kérünk magától valamit.
– Megint? Negyven év után? Nem évült ez el?
– A kérés sosem évül el. Kérni bármikor kérhetünk. Benne van az Alaptörvényünkben.
– Hát, azt éppen nem olvastam, de ha így van, hát akkor igenis, Viola elvtárs!
– Ej, ej, Flamingó elv…, akarom mondani: úr! Már régen nem vagyunk elvtársak. Urak! Urak vagyunk.
– Igazán, Viola elv… úr? Elnézést, nem tudtam, így kívülről meg nem látszik magán. De az egy elvet vallókat elvtársaknak hívjuk, nem? Így tanultam a munkásmozgalmi egyetemen.
– Maga kispolgári, kommunista csökevény, Viola elv… úr! Maga túl sokat mozgott a munkások között. Látja, ezért van szükség az oktatás reformjára. Maga túl sokat tud, és azt is rosszul. Ki kell gyomlálnunk a tudást a fejekből. Az csak ilyen zavarodottsághoz vezet. A nemtudás a jó tudás. Vegye tudomásul, hogy nekünk nincsenek elveink, következésképp elvtársaink sem lehetnek. Maga honnan tájékozódik, Flamingó elv… úr?
– Én sehonnan, Viola úr, de így is össze vagyok zavarodva. Annyi újság van és annyi csatorna a tévében, és mind mást mond… Kinek higgyek, Viola úr?
– Nekünk, Flamingó elv… úr! Csakis nekünk higgyen! Mi mondjuk a valódit. Az igazság érmének egy oldala van, és az az oldal a miénk. De ne menjünk bele filozófiai fejtegetésekbe, azt hagyjuk meg a hanyatló nyugat mákgubójának! Inkább beszéljünk arról, amit kérünk magától, Flamingó elv… úr!
– Beszéljünk, ha akarja. Mit tetszenek kérni?
– Először is a boldog órák szép emlékeként emlékezzünk meg egy pillanatra arról az időről, amikor maga meg én és pártunk bölcs vezetője utcai harcos volt.
– Én nem voltam, kérem. Én akkor is a gáton dolgoztam.
– Tudjuk, Flamingó elv… úr. Mi mindent tudunk. Mi mindent jobban tudunk. Maga régi harcostársunk volt, maga utcai harcostársunk volt. Értette?
– Ha muszáj. Ki ellen harcoltunk?
– Az nem fontos. A kommunisták meg az imperialisták ellen, ha nagyon tudni akarja.
– Egyszerre?
– Mi abban a furcsa?
– Nem furcsa, ha jobban belegondolok.
– Látja, Flamingó elv… úr, megy ez magának, ha nagyon akarja! A múltban az a szép, hogy megváltoztatható.
– Az tényleg szép. És győztünk, Viola úr?
– Ne kérdezzen butaságokat! Mi mindig győztünk. Mi mindig győzünk és mindig győzni fogunk. Ha kell, ötharmaddal. Most a Tiszát fogjuk legyőzni, Flamingó elv… úr.
– Eddig sikerült, Viola úr, de ha jön egy nagyobb zivatar és egy erős szél, az Isten sem tudja visszatartani a folyót!
– Isten nevét hiába ne vegye a szájára! – hányta a kereszteket magán Viola.
– Maga keresztet vet, Viola úr? – ámult el Flamingó.
– Valamiben hinni kell. De most inkább arról beszéljünk, hogy a gátnak mindenképpen ki kell tartania. És ez a maga felelőssége, Flamingó elv… úr!
– Engedelmével, megjegyezném, hogy én pont azért imádkozom, hogy végre legyen víz a földeken, hogy újra legyen élet itt, hogy…
– Miért imádkozik maga?
– Azért, hogy…
– Maga csak ne imádkozzon! Az a mi dolgunk. ha meg a magáé, akkor majd mi megmondjuk, miért kérje a Jóisten segítségét. Össze-vissza imádkozni régi bolsevik trükk! Látja itt a szemem sarkában ezt az izomrángást, régi barátom?
– Látom.
– Mit gondol, mitől van?
– Tudnom kéne, Viola úr?
– Persze, hogy tudnia kéne! – csattant fel a gyomorbajos emberke. – Az olyan hálátlan alakoktól, mint maga!
– Elnézését kérem, Viola úr.
– Flamingó elv… úr, a nemzetközi helyzet nem lanyhul. Ezért fordulunk magához. A gátat meg kell erősíteni, a folyót le kell apasztani! Nem akarom fenyegetni, de van még hely a börtöneinkben. Ha szűkösen is, de van.
– Én mindent megteszek, Viola úr, de a természet ellen harcolni…
– Nem harcolunk! Mi nem harcolunk! Mi a béke pártján állunk! Ezt jól jegyezze meg, Flamingó Lajos!
– Megjegyzem, Viola úr. De tudja, a Nílus Egyiptomban…
– Nem Egyiptomban vagyunk, barátom! Látja, már megint az a sok tudás. Tévútra viszi! Mit jön itt nekem a Nílussal!? Ez a Tisza! De mi ez? Mi ez? – nézett fel az égre Viola Áron.
– Esőcseppek! Ezek esőcseppek! – fordította az égi áldás felé a tenyerét Flamingó Lajos.
– Ne örvendezzen ilyen látványosan! Megtiltom! Megtiltom, hogy essen! – ugrándozott Viola Áron.
A kövér esőcseppek egyre sűrűbben hulltak. Égzengés-földindulás kísérte a záport. Felélénkült a szél is.
– Jobb, ha most mennek! Meneküljenek, Viola elvtárs! – kiáltotta Flamingó Lajos, de már alig lehetett hallani a hangját az orkán erejű szélben. Az apró ember és a gorillái beugrottak az autóba és igyekeztek elhagyni a vihart.
Flamingó Lajos visszakapaszkodott a fára, egészen a tetejére mászott. Bőrig ázott, de nem bánta. Várta a pillanatot, mely tudta, most már biztosan bekövetkezik. Igaza lett. Néhány perc múlva átszakadt a gát. Mint az őrült, ki letépte láncát, futott, rohant a Tisza át a rónán. Magával sodorta a kacsalábon forgó nyaralókat, vitt minden szemetet, ami az útjába került.
A gátőr két karjával szorosan ölelte a fa ágát, és boldogan nézte, ahogy a víz beborítja a kitikkadt földeket.
Flamingó Lajos ordított, ahogy a torkán kifért. Nem hallotta senki, de nem is kellett hallaniuk, mert anélkül is mindenki tudta:
– Árad a Tisza!
