A Szépírói Műhely idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Dráma-Próza kurzus hallgatója, Supala Ágnes azt a házi feladatot választotta, hogy egy férfi szemszögéből írja meg a prosztata betegségből adódó kórházi kezelést. A feladata az írónak, hogy a számára legszokatlanabb szerepeket is meg kell tudnunk fogalmazni, írás közben lehetünk bűnözők, halálos betegek vagy éppen sikeres filmsztárok is. El kell tudnunk képzelni a szituációt. Supala Ágnes kiválóan teljesítette a feladatot. Gratulálok a munkájához.
Supala Ágnes:
Dülmirigy
– Állj meg! Állj már meg!
– Miért álljak meg? Itt sehol nem szabad megállni.
– Dehogynem. Menj le a leállósávra!
– Az tök balesetveszélyes, eszem ágában sincs. A közelben van egy benzinkút, parkolóval, oda biztonságosan bekanyarodhatok.
– Pisilnem kell!
– Már megint? Az előbb pisiltél.
– Akkor is kell.
– Mióta mondom, hogy menj el az urológushoz?
– Ha nem állsz le, bebrunyálok.
– Bírd ki, már csak egy kilométer van hátra.
– Már késő.
– Holnap első utad az orvoshoz vezessen!
– Oké, de mi lesz, ha kiderül, hogy valami komolyabb bajom van?
– Akkor meggyógyítanak. Nem elég komoly az, ha állandóan pisilned kell? Aztán vagy sikerül, vagy nem. Ez egyáltalán nem normális. Ki kell vizsgáltatnod magad!
– Reggel ott kezdek.
– Remélem.
*
Tegnap – a nyaralóból útközben hazafelé – megígértem a feleségemnek, hogy elmegyek az orvoshoz. Állandó vizelési ingerem van, nem tudom, hogy mi lehet az oka. Felfáztam? Vagy prosztata probléma? Ebben a korban már az is előfordulhat. Vagy valami fertőzést kaphattam és begyulladt a hólyagom? Vagy a vesémmel van baj? Az talán jobban fájna.
Ma reggel a háziorvosnál kezdtem. Megvizsgált, persze nem vitte túlzásba, majd írt egy beutalót az urológiára. Végül is rendes volt, mert ráírta, hogy sürgős, hátha hamarabb bejutok a szakrendelésre.
– Kicsit többet törődhetne az egészségével – oktatott ki búcsúzóul.
– Ötven fölött már illene szűrésekre járnia! Prosztataszűrésre mindenképpen. Megígértem neki, hogy a jövőben rendesen fogok járni mindenféle szűrésre.
Délután bejelentkeztem az urológiára. A recepción látták, hogy sürgős és rögtön felküldtek az első emeletre, éppen akkor kezdődött a rendelés. Tudtak fogadni.
Alig egy perce álltam a rendelő bejárata előtt, kilépett egy beteg. Már majdnem becsukta az ajtót, amikor éles női hangot hallottam.
– Kovács Mihály, hozott magával vizeletet?
Óvatosan körülnéztem, láttam, hogy senki nem mozdul, így ezzel a névvel én lehetek az egyetlen várakozó.
– Sajnos nem – léptem oda a csukódó ajtóhoz.
– Akkor ebbe a pohárba pisiljen! – szólított fel, és kezembe nyomott egy számozott műanyag poharat. – A folyosó végén megtalálja a helyiséget. Aztán bejöhet, rögtön.
Elindultam a folyosón és egyre jobban kellett pisilnem. Beléptem a helyiségbe, elviselhetetlen húgyszag csapta meg az orromat. Ahogy belélegeztem az ammóniával telített levegőt, egycsapásra elmúlt a vizelési ingerem. Ott álltam, próbálkoztam, de nem jött ki egy csepp sem. Percekig nem történt semmi. Ekkor ráültem a vécére, hátha így sikerül. Semmi eredmény. Újabb hosszú percek teltek el. Újra pisilnem kellett, megpróbáltam a pohárba vizelni, de nem ment. Hiába erősödött az inger, nem sikerült kipréselni magamból semmit. Már szédültem. Az ajtón valaki dörömbölni kezdett.
– Kovács úr itt van? – kérdezte az ismerős női hang. – Kovács Mihály, maga van benn?
– Igen.
– Rosszul van?
Egyre gyorsabban forgott velem minden, aztán sötétség.
*
Kinyitom a szemem. Hol a francban vagyok? Egy ágyon fekszem, mindenfelé csövek lógnak a falakból. A mellettem lévő állványra egy fejjel lefelé lógó palackot akasztottak. Átlátszó folyadék csepeg belőle, lassan, egy hosszú, rugalmas csőbe vezetve, ami a kézfejemben végződik. Kórházban vagyok. A fehér lepedő alól egy másik cső lóg ki, nagy műanyag tasakban végződik, benne vöröses-sárga folyadék, belőlem folyik ki, a vizeletem.
Körülnézek. Három ágy van a kórteremben, kopott bútorzat, a sarokban egy ócska mosdókagyló, felette tükör, körülötte mállik a vakolat. Balról, az ablak felől, egy nálam jóval fiatalabbnak tűnő férfi fekszik, nekem háttal, talán alszik. Jobbról egy öregember. Ahogy észreveszi, hogy ébren vagyok, rögtön beszélgetni akar velem.
– Na, hogy vagy öcsém, felébredtél?
– Igen.
– Most ment el a család.
– Az enyém?
– Igen. Az asszony és két nagylány.
– Hol vagyok?
– A központiban. Mentő hozott be. Nem volt szerencséd, ez ma az ügyeletes kórház – vigyorog.
Belép egy nővér.
– Látom felébredt. Ne ficánkoljon, még nem folyt le az infúzió! Mindjárt kezdődik a vizit. Jön a főorvos úr, majd elmond magának mindent.
– Éhes vagyok.
– Már vége a vacsoraidőnek. Egyébként is jobb, ha most nem eszik. Még baja lehet.
– Mi bajom lehet? Legfeljebb jóllakom.
A nővér meg sem hallja amit mondok, összeszedi a lázmérőket, és kiviharzik.
A bal oldalon lévő ágyban fekvő fiatal férfi felém fordul.
– A felesége hozott magának cuccokat. Evőeszközt, vécé-papírt, mindent, ami kell. Berakta az éjjeli szekrénybe. Hozott kaját is, egy zöld dobozban. Kitette a hűtőbe, a folyosó végén találja.
Közben kiürül az infúziós üveg. Felülök az ágy szélén, megfeszül a műanyag cső, éles fájdalom nyilall a péniszembe. Óvatosan leemelem a vizelettel teli műanyag zsákot, a karomra akasztom, mint egy bevásárló szatyrot, és elindulok a folyosó felé. Fehér kórházi hálóingem szétnyílik a meztelen fenekemen. Senkit nem zavar. A folyosó végére érve kinyitom a hűtőszekrényt, és keresem a zöld dobozt.
– Maga mit csinál? – förmed rám a nővér. – Már tart a vizit – folytatja suttogva, és becsukja a hűtő ajtaját. – Azonnal menjen vissza!
Karomon a vöröses-sárgás folyadékkal teli nejlonzsákkal visszacsoszogok a kórterembe.
Alighogy lefekszem, beszól a főnővér.
– Kezdődik a vizit, minden beteg feküdjön az ágyába!
Ebben a pillanatban belép a főorvos, mögötte népes csapat. Alig férnek el a szobában. A főorvost követi az osztályos orvos, azután egy rezidens, majd egy medikus lép be, utána jön a főnővér, aztán az osztályos nővér, kezében egy aktacsomóval. A sor végén állónak nem látom a kitűzőjét, segédnővér lehet, neki is szorítanak helyet. Elhaladnak öreg ágyszomszédom mellett, ügyet sem vetnek rá, már régóta itt van.
A főorvos megáll az ágyam előtt.
– Kettes beteg – néz rám, majd az ágy végére akasztott táblára pillant. – Mihály. Hogy van? – kérdezi barátságosan, mintha régi ismerősök lennénk.
– Hát, köszönöm. Azt hiszem jól. Éhes vagyok.
– Kapott infúziót, már jobban van – teszi hozzá a főnővér. – Járkál is.
– Benignus prostata hyperplasia – veszi át a szót az osztályos orvos.
Semmit nem értek.
– Dülmirigy nagyobbodás – motyogja maga elé a medikus.
Az osztályos orvos felemeli a takarót, gyors mozdulattal felhajtja a kórházi hálóinget, és a nemi szervemet jobbra-balra forgatva magyaráz a jelenlévőknek. Nyomkodja a hasamat és a heréimet. A húgycsövembe vezetett csőből lassan csordogál a vizelet a műanyag tasakba.
Zavarban vagyok. Ilyen kényes helyzetben szokatlan a népes közönség. Nem tudom merre nézzek. Tekintetem megakad a rezidensen. Magas, szőke nő. Gyönyörű. Egy pillanatra rám néz, rezzenéstelen arccal, mintha valami tárgyat látna. Az orvos még mindig magyaráz, demonstrál. Felszisszenek a fájdalomtól. A főnővér csendre int.
– Holnap reggel hozzák az emeleti vizsgálóba, fájdalom esetén paracetamol, katéter marad reggelig, írják ki ultrahangra – adja ki az ukázt a főorvos. Az osztályos nővér bólogat és gyorsan jegyzetel. Tovább lépnek.
Éjszaka alig tudok aludni. Azt álmodom, hogy valaki odaoson az ágyam mellé, felemeli a takarót, megforgatja a péniszemet és kirángatja a műanyag csövet. Felhördülök.
Hajnalban bejön az éjszakás nővér. Odajön az ágyamhoz.
– Reggel főorvosi vizsgálatra megy. Ki kell vennem a katétert. Feküdjön hanyatt, húzza fel a lábait, próbáljon lazítani.
Egész testem görcsbe rándul. A nővér megfogja a hímvesszőmet, és határozott mozdulattal húzni kezdi a műanyag csövet.
– Ne! Ez fáj! – kiáltok fel. – Próbálja kíméletesebben!
– Kovács bácsi, lazítson! Engedje el magát, lélegezzen mélyeket! Már kinn is van. Látja? Csak ennyi volt az egész.
– Nekem többet nem tesznek be katétert.
– Pedig nem fogja megúszni.
– Inkább meghalok.
A főorvosi vizsgálat után visszamegyek a szobába. A délelőttös nővér éppen az ágyneműt cseréli az ágyamon.
– Maga még itt van? – kérdezi, amikor belépek.
– Hogy-hogy? Hol kellene lennem?
– A listámon az van, hogy reggel hazament. Tegnap minden lelete rendben volt.
– Nekem erről nem szólt senki.
Gyorsan összepakolom a holmimat és elhagyom a kórtermet. A recepción elkérem a zárójelentést.
– Már azt hittük, hogy el sem akar menni – viccelődik az asszisztens. – Minden negatív.
Kimegyek az épületből, mély levegőt veszek, és hívok egy taxit.
