Szépírói kurzus 2021/ősz/5 - Nemes Adél elbeszélése

  A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Nemes Adél azt a házi feladatot oldotta meg, hogy Franz Kafka "Ütés a nagy kapura" című novellájának hatására írt elbeszélést. Munkája különleges, igen erős tehetségről tasz tanubizonyságot. Örömmel közlöm. Gratulálok! 

Nemes Adél

Fekete

(Franz Kafkának ajánlom)

 A temetés egyszerű és gyors volt. Nagyapám testvérének nem voltak gyerekei, és a rokonok közül senki nem érezte feladatának, hogy vendégül lássa a megjelenteket, így hamarosan indulhattam is. Nem voltam ismerős ezen a környéken, ezért egy kicsit tartottam a hazaúttól. Különösen, amikor észrevettem, hogy a telefonom vészesen lemerült idefelé, mivel szinte egész végig a volt lakótársammal egyezkedtem a kifizetetlen számlák miatt. A töltőt valamikor régebben kivettem a kesztyűtartóból és elfelejtettem visszatenni, így navigáció és térkép nélkül, pusztán az ösztöneimre és némi halvány emlékre hagyatkozva indultam el a határmenti faluból.

Az erdős, dombos terepen hosszan kanyargott az út, és egyre kétségbeesettebben vártam arra, hogy valami ismerős, vagy legalább kevésbé néptelen vidékre érjek. Fekete garbómban és öltönynadrágomban már nagyon melegem volt, és az ünnepi cipő is kezdte nyomni a lábamat.

Nagy sokára egy településre értem, ahol az egyik ház előtt napernyő, alatta pedig egy asztal állt székekkel. Végre egy hely, ahol ihatok, és talán még ehetek is valamit! Leparkoltam, és elindultam az épület felé. Közben itt is, ott is arcok bukkantak fel és tűntek el az ablakok függönyei és a kerítések mögött.

Amint az asztalhoz értem, a házból egy köpcös, kopasz férfi sietett elő, kezében piszkosfehér kendővel, köszönésemre egy pillanatra mintha megtorpant volna, de aztán az egyik székre mutatott. Egy nagy pohár hideg limonádét kértem, aztán elárultam, hogy éhes is vagyok, mire frissen sült péksüteményt ajánlott, enyhe akcentussal ejtve a szavakat.

Rögtön nekiálltam az evésnek és az ivásnak, így csak pár perc után észleltem, hogy a férfi nem ment vissza a házba, hanem ott állt mellettem, és engem nézett. A tekintete nem volt éppen barátságtalan, mégis zavarba ejtett, letettem a sütemény maradékát, és talán egy kicsit kihívóan nézhettem, mert a férfi megköszörülte a torkát, és beszélgetni kezdett velem. Vagyis inkább pontosabb lenne, ha azt mondanám, hogy faggatni kezdett, hiszen egymás után tette fel az egyre személyesebb kérdéseket. Nem akartam udvariatlannak látszani, ezért válaszolgattam neki, de nagyon kényelmetlenül éreztem magamat. Mert azt még elfogadhatónak találtam, amikor tudni akarta, hogy honnan jöttem és meddig maradok, sőt még azt is, amikor a foglalkozásomról érdeklődött, de aztán rátért arra, hogy jól fizetik-e ezt a munkát, enyém-e a kocsi, amivel érkeztem, és van-e saját házam. Mialatt beszélgettünk, megjelent egy másik férfi, és kicsit távolabb megállt egy bokor mellett. Aztán mások is érkeztek, nők is, és kisebb-nagyobb távolságra megközelítettek, ott sündörögtek, vagy leplezetlenül hallgatóztak körülöttünk. Rossz érzésem egyre csak fokozódott, jobbnak láttam gyorsan fizetni és odébbállni.

A férfi arcán meglepettséget láttam, amikor – kétségtelenül kissé türelmetlenül – beléfojtottam az újabb kérdést, és a számlámat kértem. Azt mondta, hogy a vendége voltam, és megkérdezte, hogy biztosan menni akarok-e már. Azt feleltem, hogy még hosszú út áll előttem, ezért igen, valóban indulnom kell. Talán ha nem keresgélem a napszemüvegemet és a kulcsomat, csak felkelek a székről és a kocsihoz megyek, minden másképp alakult volna. De szakadt rólam a víz, kellemetlenül melegített a fekete garbóm torkomra simuló nyakrésze, és bizonyára megzavartak az imént rám zúduló kérdések is, így kicsit kábán, lassan szedelőzködtem.

Így történhetett, hogy - lassúságomat bizonytalanságnak értelmezve - a köpcös férfi megragadta a karomat, és határozottan a ház felé húzva magyarázni kezdett, hogy csak egy percig várjak még, menjek vele, hadd mutasson nekem valamit. Betessékelt a kapun, fel a lépcsőn, és már ott is voltunk a ház nappali szobájában, ahol szinte lenyomott egy székre. Egy másik férfi, valószínűleg a ház lakója, egy poharat adott a kezembe, és elégedett mosollyal koccintott a köpcössel, aztán velem. Én csak tarottam a poharat a kezemben, teljesen ledermedve. De nem volt időm a helyzet megértésére, mert a következő pillanatban belépett egy fiatal nő, arcán elfogódott kíváncsisággal, és megállt előttem. A házigazdának gondolt férfi odalépett hozzá, egy kicsit taszított rajta, hogy forduljon körbe előttem, aztán megkérdezett, hogy mit szólok hozzá, szerintem csinos-e a lány. Közöltem, hogy persze, csinos, de én most már tényleg nem tudok tovább maradni, indulnom kell haza. Közben magamban hozzátettem, hogy majd később kitalálom azt is, merre van ez a haza, csak innen jussak egyszer ki. Nem engedtek olyan könnyen, előbb meg kellett innom, ami a pohárban volt. Szerencsére a szaga alapján nem tűnt túl erősnek az ital, de már az sem érdekelt, ha ittas vezetésért megbüntetnek, csak szabadulhassak. Miután letettem az üres poharat, végre nem állták el az utamat. Gyorsan elköszöntem, és siettem kifelé a házból.

Már messziről láttam, hogy a kocsiban ül valaki. Átfutott az agyamon, mekkora hiba volt már megint nyitva felejteni az autót. Torkig voltam az egész kalanddal, a végére akartam érni. Az autó mellé kerülve láttam, hogy a fiatal nő ül odabent. Rám mosolygott, úgy kérdezte, hogy indulunk-e haza. Miközben tisztázni próbáltam, hogy hogyan is érti ezt, csendben körbevettek bennünket a falu lakói. Egyre többen álltak meg mellettünk. Reméltem, hogy talán lesz köztük valaki, aki segít, ezért elkezdtem magyarázni nekik, hogy ezt a nőt nem ismerem, pár perce láttam először, és nem tudom, mit keres az autómban. Én csak szeretnék hazamenni, úgy, ahogy jöttem, egyedül.

Azt már nem tehetem, mondta az egyik idősebb asszony, barátságos, nyugodt arcú, ápolt kinézetű. Hiszen idejöttem talpig feketébe öltözve, készségesen beszámoltam arról, mit tudok nyújtani, aztán tanúk előtt bementem a lányos házba, és kijelentettem, hogy tetszik a lány. Az áldomást is megittam, tehát nincs jogom visszalépni.

A kocsiban ülő nő arca lángolt, a szemében a szégyen könnyei gyűltek. Egy pillanatra meg is sajnáltam, de aztán az emberek felé fordultam. Próbáltam volna elmondani, hogy a temetés miatt vagyok feketében, és nem akarok nősülni, azt sem tudtam, hogy errefelé így megy a lánykérés, és egy ujjal sem értem ehhez a nőhöz itt a kocsiban, tehát nyugodtan kiszállhat és hazamehet. De az első szavamra elutasító morajlás futott végig a körülöttünk álló tömegen, és a kör még szorosabbra zárult, kérlelhetetlenül és véglegesen.