A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre.
Nagy Gergely, a próza kurzus hallgatója, Örkény István "egyperces novellájának", a "Ballada a költészet hatalmáról" című műnek a hangulatát idézte fel az egyik házi feladatában. Itt közlöm.
Nagy Gergely:
Varázsszem és holdsugár
A poros padláson, egy vén katonaláda tetején állt
egy öreg rádió. Senki sem tudta már, kié lehetett, ahogyan azt sem, miféle
műsorokat játszott annak idején. Hírek szóltak rajta vészesebb időkben, vagy
épp vidám dalok talán? Pont úgy homályba veszett mindez, mint az a rengeteg
elfeledett emlék, amely a porlepte zugokban kallódott. Csak teltek a lassú
évek, a padlás félhomályos csendjében mégis mintha megállt volna az idő.
Egy nap, talán a szokatlan hőség okán valaki úgy döntött,
kiszellőztet odafent. A portól sötét tetőablak kitárult hát, s aznap éjjel utat
talált a padlásra egy eltévedt holdsugár. Körbejárta a lomokat, a sok szétszórt
holmit, és utolsó erejével megvilágította az öreg rádiót. A bágyadt, acélkék
fényben mintha valami megváltozott volna: mikor a holdsugár végül továbbállt,
halvány zöldes derengést hagyott maga után a rádió mindaddig sötét
varázsszemében.
Teltek-múltak a hónapok, s a holdsugár újra meg újra
meglátogatta őt. A rádió pedig emlékezni kezdett. Emlékezett az utolsó napokra,
mikor énekelt, beszámolt és mesélt. Emlékezett a sugallatra, mely távoli
emberek hangját hozta felé, a hullámokra, melyek arra késztették, hogy
elismételje a szavaikat. Emlékezett a dalokra, és emlékezett a hírekre: a
hírekre bombákról, halálról és borzalomról azokban a vészesebb időkben. De
emlékezett a mesékre is: mesékre hercegnőkről, sárkányokról, okos legényekről
és ostoba urakról, és emlékezett egy kislányra, aki a hintaszékben ülve
hallgatta őt varázsszeme halvány pislanásait figyelve az elsötétített szobában.
S egy éjjelen, mikor ismét fakó fénybe borult a padlás, eszébe jutott a mese,
az a mese, melyet utoljára mondhatott el, mielőtt azoknak a vészes időknek a
szele elérte az országot, a várost, a házat, és a kislányt is, akinek annyira
szívesen mesélt. A történet egy holdsugáron járó boszorkányról, aki elveszett
álmai után indult a messzeségbe.
S ahogy felidézte mindezt, erősen felparázslott a
varázsszem, mintha csak egy mindaddig hiába keresett frekvenciára talált volna
rá. Mintha újra villamosság fűtötte volna elektroncsöveit, mintha megint újra
ott állt volna a nappaliban, a kandalló és a mécsesek fényében, és mintha
megint minden szem, különösen a kislány két szép kék szeme őt figyelte volna,
ahogy mesél, mesél, mesél.
A Hold ragyogóbban sütött, mint bármikor azelőtt. Olyan
erősen, hogy az emberek városszerte álmatlanul forgolódtak ágyaikban azon az
éjszakán. Olyan élesen, hogy sugara elég szilárdnak bizonyult ahhoz, hogy a vén
rádió valóra válthassa tervét. Felkászálódott a katonaládáról, kinyitotta,
kopott frakkot, cilindert, sétapálcát vett elő belőle, magához vette,
felöltötte mindezt, majd varázsszeme elé cvikkert tűzött, s elegáns léptekkel
felsétált a holdsugáron. Fel, az apró bárányfelhők közé, hogy végigtekintsen a
városon, hátha megtalálja őt. Mert tudta, még nincs késő. Még… talán időben
érkezik.
A város fölötti hegyen állt az Idősek Otthona. Állami
intézet volt, az elmúlás magányos, elhagyatott helye. Ott, egy steril szagú
szobában, ragyogó holdfényben ázó takarók alatt feküdt egy ősz hajú, beteg,
idős hölgy. Kilencven is elmúlt már, túlélt mindent és mindenkit: legalábbis
mindenkit, aki valaha számított neki. Nem volt ő keserű, pedig nem bánt vele
kegyesen az élet. Feledett már ő minden rosszat, hiszen a vészes idők is rég
elmúltak már. Holdfényes éjszakákon sosem aludt: nem jött álom a szemére, mert
ilyenkor eszébe jutott a régi mese a boszorkányról, aki a holdsugáron járva
indult elveszett álmai felkutatására. Akkor, gyerekként nem tudta, mennyire
sokat fog jelenteni neki ez a mese, és talán csak ezeken az éjszakákon volt egy
icipicit szomorú és magányos.
Azonban ezen az egy, vakítóan fényes éjszakán mégis
elnyomta az álom.
A rádió soká keresett, kutatott, ahogy régen is.
Varázsszemében hol összeszűkült, hol kitágult a keresőfény. Pálcája kopogott az
üveges holdsugáron, cvikkere fénylett. (Azon az éjszakán többen hitték, hogy
UFO-t láttak, egy amatőr csillagászt pedig heveny szélütéssel szállítottak
kórházba, ahol egy holdfényben sétáló cilinderes rádióról hadovált. Viszonylag
sokáig kezelték az ideg- és elmeosztályon azután.) Végül megérezte. Megérezte
az álom rezdülését, s elindult, mintha csak lépcsőn járna; le, a hegyen álló
Idősek Otthona felé.
Az idős hölgy felriadt. Felhő takarta el a holdat, a szoba
félhomályba borult. Csend volt, csak egy rádió statikus sercegése hallatszott.
Mikor kidörzsölte az álmot a szeméből, halvány ragyogást pillantott meg a szoba
sarkában, az asztal mellé állított szék felől. Halvány fényt, amit még rozoga
szemével is azonnal felismert.
– Kedves gyerekek – csendült fel egy férfihang az idő
és az álmok feneketlen kútjának mélyéről. – Egy varázslatos történettel
szeretnélek meglepni benneteket ma este egy jó boszorkáról, kinek járni adatott
a holdsugáron. Üljetek le, s figyeljetek jól…
Az idős hölgy felült az ágyban, nyakába húzta a takarót, s
feszülten figyelni kezdett, nézve, csak nézve a vén varázsszem pislogó
derengését...
* * *
Másnap az ügyeletes nővér pánikba esve fedezte fel az idős
hölgy eltűnését. A nyitott ablak öngyilkosságra vallott, ám a rendőrség ezt
holttest hiányában kizártnak tartotta. Az egyetlen gyanús nyom az asztalon
felejtett cvikker volt, ám ez teljesen elégtelennek bizonyult a rejtélyes
eltűnési ügy felgöngyölítéséhez.