A Szépírói Műhely őszi féléve folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Czapp Enikő bibliai témára írt novellát. Kiváló munka, különleges hangulattal így, Karácsony előtt. Köszönöm, és gratulálok!
Czapp Enikő
A tizenkettedik
– Dicsértessék a Jézus Krisztust! – mondta fel sem nézve, színtelen hangon az idősödő pap, egy hideg adventi reggelen, a plébánia ajtaját kinyitva. Rosszul ébredt. Nem volt jó kedve. Úgy érezte, valami betegség bujkál benne, de nem mondhatta le a napot. Délelőtt hivatal, délután két temetés, este mise.
– Mindörökké ámen! – érkezett meg a köszöntésre a jól ismert válasz. A pap felemelte a fejét. Egy hajléktalan állt előtte.
– Ne ijedjen meg, nem kéregetni jöttem – tette hozzá a férfi gyorsan, ahogy a kövérkés arcon átfutó csalódottságot meglátta.
– Nohát! Akkor mi járatban vagy?
– Beszélni szeretnék önnel.
– Nincs időm, testvér. Sok dolgom van. Menj be a templomba, gyónj meg. Úgy majd könnyebb lesz a lelked.
– Önhöz jöttem, atyám.
– Miért pont hozzám?
– Ide küldtek.
– Hát nem magadtól jöttél?
– Nem.
– Ki küldött?
– A Mester.
– Miféle mester?
– Az egyetlen. Krisztus.
– Mit mondasz? Krisztus? Szűz Anyám, bocsásd meg ennek az embernek, aki káromolja az Istent! – az ég felé tekintve keresztet vetett.
– Itt van.
– Mármint Krisztus?
– Igen.
– Persze. Lélekben. Az első pünkösd óta.
– Nem, nem lélekben. Testben. Találkoztam vele.
– Még, hogy testben! Neked elment az eszed!
– Itt van az aluljáróban.
– Be kellett volna zárnom az ajtót, mikor megláttalak. Menj, és aludd ki magad.
– A Blaha aluljárójában voltunk a többiekkel, amikor a Kossuth út felőli lépcsőn nagy fény jelent meg. Felkaptam a fejem, odanéztem. Azt hittem, megvakulok. Egyből tudtam, mennyei fény ez. Csak én láttam. A társaim nem. Sőt, mások sem. Onnan tudom, hogy mindenki úgy jött-ment, mintha mi sem történt volna. Lépcsőn le, lépcsőn föl, fásult, unott arccal, mint minden nap. Én térdre rogytam.
– És hirtelen mennyei seregek sokasága jelent meg[1]…
– Igen-igen! Honnan tudja?
– Nem hallgatom ezt tovább. Elég volt – mondta ingerülten a pap, és kísérletet tett az ajtó bezárására, de a férfi megakadályozta a lábával.
– Dicsőség a magasságos mennyben az Istennek és a Földön békesség a jóakaratú embereknek![2] Ezt mondták – folytatta leállíthatatlanul a hajléktalan.
– Hazudsz.
– Istenemre, nem.
– Akkor részeg voltál.
– Sosem ittam.
– Nincs olyan hajléktalan.
– Itt áll ön előtt. Beengedne esetleg, hogy tovább mondjam?
– Menj el. Ne kényszeríts erőszakra.
– Kérem, hallgasson meg. Azt sem bánom, ha itt, az ajtóban.
– Rendben. Folytasd, de siess. Hideg van. És, fontosabb dolgom is van, mint, hogy a te mesédet hallgassam.
– Mikor felemeltem a fejem, ott állt előttem. Nem olyan volt, mint a szent képeken. Olyan volt, mint mi közülünk egy.
– Egy hajléktalan állt előtted? Nem túl fantáziadús. Többet vártam tőled.
– Nem. Egy ember. Azt mondta, békesség neked. Majd úgy folytatta, vedd a Szentlelket. Ahogy engem küldött az Atya, én is úgy küldelek téged. Menj, és hirdesd, hogy itt vagyok. Térjenek meg, mert elközelített az Isten országa.
– Ezt kétezer évvel ezelőtt mondta.
– Tegnap. Nekem.
– Miért mondta volna pont neked?
– Én is ezt kérdeztem. „Mert az igaz szívűeket keresem” – ezt válaszolta.
– Az igaz szívűeket? Az aluljárókban? A templomokban jobb eséllyel találna. Hozzám is bekopoghatott volna, ide, a plébániára.
– Három éve járja az országot. Végigjárt minden templomot. Bekopogtatott minden plébániára, parókiára.
– És?
– A házakba és lakásokba is.
– És?
– Összesen tíz ember talált. Én vagyok a tizenegyedik.
– Badarság! Ez itt Mária országa. Hívők millióival van tele.
– Túlterheltekkel, boldogságot és biztonságot keresőkkel, üres zsebű művészekkel, kiábrándultakkal, megfáradtakkal, bizonytalanságban levőkkel, az utcára szorultakkal, éhezőkkel és dúsgazdagokkal, szélhámosokkal, ügyeskedőkkel, csalókkal, hazugokkal, képmutatókkal, álszentekkel, kiknek jó része bele se néz a tükörbe, nehogy meglássa az igazságot.
– Mi az igazság?
– Pilátus is ezt kérdezte. Szemben vele Jézus állt.
– Velem te állsz szemben. Csak nem azt akarod mondani, hogy te vagy a Krisztus?
– Én a tizenegyedik vagyok, mondtam. Aki megtérést hirdet. Önnek.
– Egy hajléktalan egy papnak?
– Látja, semmit nem változott a világ! A jó módban élőket nem érinti az ige. Túl sok a veszítenivalójuk. Akkor halászok, ma hajléktalanok. Egyre megy. Nincstelenek. Készüljön a misére! Nem tudom, miért, de magát szemelte ki tizenkettediknek.
– Bolond vagy. És én is, hogy meghallgattalak – mondta a pap, és mielőtt a férfi megakadályozhatta volna, becsapta az ajtót.
Átfázott. A termosztáthoz lépett, feljebb emelte a hőfokot, és beült az asztala melletti kényelmes karosszékbe. A fiókból üres lapokat vett elő, maga elé tette, tollat vett a kezébe, hogy megírja a délutáni és az esti beszédeket, de nem boldogult. Ahogy leírt egy sort, át is húzta. Délutánra félig lett a kuka a kidobott papírszeméttel. Visszajöttek a fiatalkori emlékei. Napokon át készült egy-egy beszédre. Százszor is átgondolt minden szót, csak azt írta le, amit igaznak érzett. Aztán a vidéki magányából felkerült egy fővárosi plébániára. Nem volt ideje tovább a töprenkedéseire. A mindennél fontosabb kérdéseit is elfelejtette. – Uram, bocsásd meg – mondta halkan, magába roskadva, és a háta mögötti feszület felé fordulva imádkozni kezdett. Hosszú idő óta először fájt, hogy imájának nincs ereje. Szavai a plafonig sem szálltak, nemhogy Istenhez. Egytől egyik visszahullottak rá.
Este hatkor miseruhába öltözve belépett a templomba. A bal oldali utolsó pad mellett elhaladva fényt érzékelt. Zavarta. Elfordította a fejét, tovább ment. Megállt az oltárnál, szóra nyitotta a száját, de nem jött hang ki belőle. Arcát a fény felé fordította, lehunyt szeme megtelt könnyel. A szétszórtan ülő hívők semmit nem értettek. Nyugtalanul fészkelődtek, majd szétszéledtek. A pap kinyitotta a szemét. A templom üres volt. Csak a bal oldali utolsó sor volt tele. Középtájon egy harminc év körüli férfi ült. Jobbján a délelőtti hajléktalan és még tíz másik ismeretlen ember. A férfiből jövő fény egyre növekedett. Aztán a férfi lassan felállt, és a még mindig az oltárnál álló paphoz lépett.
– Kövess engem – mondta.
[1] Lukács evangéliuma 2. fejezet 13. vers
[2] Lukács evangéliuma2. fejezet 14. vers
