2018. március 29., csütörtök

Szépírói kurzus 2018/tavasz/13 Zaymus Imola verse

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzuson Kosztolányi Dezső Hajnali részegség című versét vettük. A feladat az volt, hogy írja meg mindenki a maga "hajnali részegségét". Zaymus Imola nappali tagozatos hallgatóként jár az órára, az általa "megénekelt" részegség igencsak sajátosra sikeredett. Itt közlöm.


Zaymus Imola
Részegség


Hideg van, felhúzom a cipzárt, körbetekerem a sálamat,
nyakam dagadt, mint egy vágásra ítélt disznó.

Csend van, hallom, ahogy a kabátom olcsó anyaga,
ha márka jelzés is takarja, zörög a szélben.

Kapar a torkom, de nem az időtől, bár attól is fájhatna,
esik az eső, a nullát alulról nézik az emberek, holtak és élők.

Azért rágyújtok még egyre, biztos, ami biztos,
nehogy megártson a sok friss levegő itt Budaörsön.

Ahogy lenyelem a tejszerű ködöt, máris követi az inger.
Köhögök, kellemes, sőt mámorító ez a halálos szokás,
tapéta a nyakamnak, kívül a sál, belül meg ez.

Beleszívok újra, elönt a kéj, Freud hogy örülne!
Neki és az orális fixációnak én vagyok a tökéletes példa.
Arcom ráncba borul, ahogy szám sarka felszökik egy mosolyra.

Valaki eldobott egy sörösüveget, valaki más pedig rálépett.
Ez utóbbi én volnék, épp próbálom visszanyerni egyensúlyomat,
s ahogy igyekszem állva maradni, levetkőzik nyakam.

Te rohadt kis ringyó, hát nem lát senki, éjszaka van,
elegen láttak már Budapesten, a Gozsduban.

Ahogy öltöztetem vissza fekete ruhájába,
megfogja kézfejem, illetve én fogom meg őt vele,
és érzem, ahogy lüktet, pumpál bőre alatt az ér,
tele nikotinnal, nem messze onnét, ahol egy órája még,
whiskey csordogált, majd sör, és megint whiskey.

Ha kezdeném elfelejteni, magamról beszélek,
emlékeztetőül bekúszik orromba a szag, ami árad
belőlem, én vagyok a gazdája, rajtam otthonra talált.

Áporodott cefre, a whiskeynek milyen árnyéka van?

Keresem a kulcsot, remeg a kezem, vagy a kapu, én már nem tudom,
valahogy csak bejutok, előbb vagy utóbb, de inkább előbb,
ha lehet, mert megfagyok, és az utolsó sör is menekülne,
szaladna ki belőlem, ha engedném, de még egy kicsit melegítem,
a küszöbre azért mégsem üríthetem.

De szép ez a csempe, sokkal szebb, mint az emeleti, a szobám mellett.

Tényleg, a szobám. Hol is van? Ja, az emeleten.

Azt hiszem, most érkezett meg a búcsúfeles, de még hogy, te jó Isten.

Megáldom a fenti WC-t is, bőkezűen, ahogy illik,
két kézzel kapaszkodom a porcelánba, két adag között pedig,
egy Nina Simone dalt dúdolok, ami se Nina, se Simone, se dal,
inkább hasonlít arra az amorf hangra, amit előtte és utána hallatok,
ahogy az egyre terebélyesebb sárga képen dolgozok.




Nincsenek megjegyzések: