A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzuson a tárcanovella is szóba került, mint olyan műfaj, ami ma már ritkaságnak számít. Talán egyedül az Élet és Irodalomban olvashatunk hetente jó tárcákat. Tóth Lajos egy igaz tárcanovellát hozott az órára. Itt közlöm.
Tóth Lajos
Koncert
A hajnali köd maradékán és az autók füstjén készült
áttörni a januárban kétszeresen áldott gyenge napsugár. Alig múlt kilenc. Akinek
munkája van, ilyenkor már dolgozik, a szerencsések, akiknek nem kell dolgozniuk,
miért is lennének utcán. Különben sem a Király utcán sétálnának, ha sétálnának.
Dolguk meg végképp nincsen erre. Kivételes alkalmakkor, egy-egy híres szólistát
jönnek meghallgatni a Zeneakadémiára, de az meg általában este fél nyolckor
kezdődik.
A körút kereszteződésénél, ahol más időben hullámzik a
siető tömeg, ilyenkor itt sincs igazán gyalogos forgalom.
Néhány, nyugdíjas öregasszony állt a trolimegállóban,
elégedetten számolgatva, hogy mennyit sikerült megtakarítani az ügyes vásárlással.
A férfi, kezében gőzölgő, nagy papírpohárral a Kentucky
üzlet ajtaján lépett ki. Nagyon forró volt a tea, s a férfi cserélgette, hol a
jobb, hol a bal kezében. Magabiztosan lépett az úttestre, átlósan indult el,
meg sem próbálta rövidíteni az átkelést, csak a körúti villamos sínnél
lassított s nézett óvatosan körül. Talán nem is a villamostól félt, hanem a
teáját óvta.
Céltudatosan ment a Zeneakadémia oldala felé. Menet
közben a főbejárat ajtajára vetett sietős pillantást, kicsit gyorsított a
tempón, jobbra fordult, spórolósan, szinte a falhoz érve kanyarodott a kis
térre. A parkoló autók előtt egy pillanatra megállt, élvezettel beleszippantott
a gőzölgő papírpohárba. Kezet váltott s belépett a kocsik közé majd a
szecessziós homlokzatra néző padok felé. Lassított. Bal válla fölött
hátranézett, kicsit jobbra fordult és a Király utcától távolabbi, padra tette a
reklámpoharat.
Elegáns, határozott, széles mozdulatokkal, nyitott
tenyérrel söpörte le az éjszakai hó maradékát. Egy, a párától lefagyott platánlevelet
is gondosan ledörzsölt. Olyan elégedetten foglalt helyet, mintha nem is a téli
nyálkás-kormos Liszt Ferenc tér galambpiszkos padján ülne, hanem az Opera vörös
bársony zsöllye székében.
Bal kezébe vette a poharat és lassan, nagy élvezettel
kortyolt a „mennyei italból”. A harmadosztályú filteres tea a szájában a legfinomabb,
válogatott tealevelek aromáját idézte. A borostás, ráncos arcon elömlött az
elégedettség.
Sokáig, tartotta a szájában a még mindig kellemesen
meleg italt, hogy a nyelve mindkét oldalán és a foghiányos ínyén is sokáig
érezze a cukor nélkül, három kis ügyesen ellopott kávé tejszínnel ízesítetve fogyasztott
tea aromáját.
Miután lenyelte körülnézett, biccentéssel nyugtázta a
szomszéd padon ülő két toprongyos, negyvenes hajléktalan férfi és a baloldali
egyszemélyes vasszéken gubbasztó középkorú nő tiszteletteljes köszönését.
- Jó reggelt, Imre bácsi!
- Jó reggelt, kedveskéim! – válaszolta, kicsit
rekedtes, de kellemes bariton hangján. Hallgattak. Az arra járók azt hihették,
hogy a szürke felhőkön gyengén átsütő téli napsugár melegét élvezték mosdatlan,
fagytól, széltől sápadt, szürkés arcukon. Pedig csak szertartásosan vártak.
A teázó öreg, kiitta az utolsó kortyot is a pohárból,
az üres papírt letette a lábához. Már nem olyan határozott mozdulatokkal, mint
az érkezésekor. Szemével - az új nevén Zeneművészeti Egyetem, - ezt a
névváltozást sokszor elmondta a mellette ülő társainak,- első emeleti sarokablakát
figyelte, amely, – ahogy minden kedd délelőtt – most is, hál’ Istennek a
professzor kedvéért résnyire nyitva volt.
- Kedveskéim - szólalt meg az öreg, de nem nézett a
mellette ülőkre. A program szerint, ma délelőtt ismét, a szép és káprázatosan
tehetséges, negyedéves Ildikó Chopin-próbáját élvezhetjük. A Nocturne-öket
fogja játszani. Ahogy közeledik a vizsga-koncertje, egyre csodálatosabban
játszik, figyeljék az egyszerűségét, szinte lebeg a keze a billentyűkön. Azt
mondom rendkívüli…
- Nos, csendet, hallgassák!
Az öreg finoman, alig láthatóan lassan ingatta a
fejét. Minden porcikája figyelt. Foltos, koszlott, vastag és túl-méretes
tollkabátjában s a ritkás seszínű, őszes haját alig takaró széles karimájú,
valaha szürke nyúlszőrkalapban ült, olyan átszellemült arckifejezéssel, mintha
ő maga készítené fel a vizsgára a fiatal pianista lányt. Ekkor halkan
megszólalt az ablak mögül a Steinway-zongora.
A résnyire nyitott ablakon a melankolikus hangok, – a
troli villanymotorjának alt-mélyről induló, a gyorsuló kocsival kellemetlen
magasságokba törő hangja és a Teréz-körúttól nagygázzal gyorsuló autóktól – torzultan,
tompultan, mégis szentimentálisan csordogáltak a hó-sáros járda felé. A három
csöves férfi s a nő mozdulatlanul ült a tér sarkán.
Egyikük félig szívott cigarettát vett elő a szakadt gallérú,
töredezett irhabunda zsebéből. Nagyon lassan, szemét Imre bácsira szögezve
szinte nesztelenül gyújtotta meg, gondosan félig zárt öklével óvta az öngyújtó
lángját, piszkos repedezett bőrű kezével, tompította a sercenő tűzkő hangját
is. Mélyet slukkolt, sokáig benntartotta és lassan fújta ki a füstöt.
A hullámzó zongorahang, a lüktető szenvedélyes Chopin-dallam
az átszellemült hallgatóságra, – ahogy hetente háromszor mindig – most is
andalítóan hatott.
Ellepte őket a zene, a lágy futamok kizártak minden
piszkot és zajt. Némán ültek egész délelőtt. Csak olyankor mozdultak, mikor a
próba-teremben csönd lett, ilyenkor, tudták a professzor elmondta a véleményét,
vagy csak új darabot kezdett az ismeretlen, de gyönyörűnek képzelt Ildikó.
Egyszerre az öreg megmozdult, elégedetten balra, majd
jobbra is nézett, ellenőrizte a hatást, mintha ő maga zongorázott volna. Nem
várta, hogy társai megszólaljanak.
- Megint csodálatos volt a kislány, ugye? - Választ
nem várva felállt, néhányszor összeütötte a tenyerét. A többiek szorgalmasan
utánozták. Valaki becsukta a második emeleti zongoraterem ablakát.
Újra fázósan tapodtak a lábukkal. Vége a mai
koncertnek. Hideg van. Az öreg lassan elindult a BÉTEX szőnyegboltja felé.
Lassan elüti a delet a Terézvárosi templom. Időre kell odaérni a „Frici papa
kifőzdéjéhez”. Otthonosan, de szaporán lépnek be a vendégváró bejárat melletti
kapun, itt lehet megközelíteni diszkréten – ez a szabály – a konyhát. Hetente
háromszor „koncert után” Frici bácsi az estéről maradt, tegnapi húslevest, finom
reszelt tésztával kiméri egy-egy nagy tálba, a fantasztikus orjával, amin
mindig marad némi karajhús is. A második pedig mindig más, valami főzelék, vagy
csodás édes tésztaféle.
- Hát így teljes az élvezet! A művészet és a kulináris
örömök, együtt adják az élet értelmét! – szokta mondani Imre bácsi. Az utolsó
falatig kimeregetett tálakat, az elfogyasztott csodás ebédet hálásan köszönve
szertartásosan távoznak. Elsőként a rongyos nő, utána Imre bácsi, végül a két
fiatalabb csöves. Köszönés nélkül fordulnak kétfelé, mintha nem is ismernék egymást.
Lassan indulnak a körút, a Klauzál tér és a Madách tér felé. Fázósan és
céltalanul, ahogy a hét többi napján, amikor nincs „koncert”.
Az öreg a Nagymező utca felé indul. Lassan megy. Az
ingkészítő üzletének kirakatánál egy pillanatra megáll, megvető arccal legyint,
lépteit meggyorsítva, a könyvesbolt ajtaján befordul. Köszön, s úgy tesz,
mintha nem venné észre, hogy az eladónő ronda grimaszt vágott. Őszintén-szólva,
nem is bánta…
Bolond liba, próbáljon az utcán élni, de évekig, majd
megtudná… Élvezettel lapozgat az „újdonságok” feliratú kupacban. Újra és újra
belelapoz, a sokadszorra, újraszerkesztett Márai kötetetekbe, de élvezettel
olvas bele a kortársakba is. Régóta figyeli már a Latzkovitsot, felnevet,
amikor olvassa a szegedi professzor - ezt is tudja róla - „Laboda” kötetének
fülszövegét:
”Én, kérem, egy novelláért gondolkodás nélkül odaadnám
a fél karomat, egy regényért pedig kútba ugranék, függetlenül attól, hogy akár
csak egy olvasót is találok-e magamnak.”
- Én néha egy paprikás krumpliért is odaadnám a karom
te gyerek, morogja, de nem haraggal. Olvasgatott egy órát s aztán az ajtó felé
indulva szólt hátra az eladók felé:
- Köszönöm! Viszontlátásra és maguknak is minden jót!
Nem várta meg a választ, kilépett és elindult a sötétedő fagyos főúton. Most
kapcsolták fel a világítást. Ványadt fénypászmák maszatolták be az
ékszerboltokból, bankfiókok kirakatából a járdára vetülő élesen vakító fényt. A
városi világítás takarékosnak nevezett, de szegényesen alultervezett volt. Az
öreg kotorászni kezdett a kabátzsebében, vigyázva húzott ki egy hosszú vékony
gumírozott drótot.
Megállt, az Oktogon világosságát kihasználva gondosan
kitekerte a vezetéket, melynek kétágú végén a két kis fülhallgató dugót
megtörölgette és vigyázva a fülébe rakta. A vezeték másik végét, nagy
hozzáértéssel illesztette egyetlen kincsébe, a jó minőségű rádiós Sony Mp-3
lejátszóba. A kapcsolókat megérintve, hosszasan hangolt, közben magában
morogott:
Egy fenét Klubrádió, még az kéne. Hol vagy már Bartók!
Megtalálta. Elmosolyodott, felerősítette, egy kicsit
már ki is hallatszott: „Kedves hallgatóink, operarészletek következnek…” Igazított
még valamit, és határozott léptekkel indult kedvenc „otthona” felé. Megunhatatlan
szenvedéllyel szerette a Városligetet. Nézni esti fényben elalvásig, s hajnali
pírban a Vajdahunyad várát. Tudta, sokan mondják, mekkora giccs, de mit tudják
ezek, milyen ránézni az első hajnalban eszmélő pillantással, amikor az ember
rájön, még mindig él. Új napot kapott az Úrtól, amely ajándék, mint egy
koncert, ami csak neki szól. Aki nem próbálta nem is tudja milyen ez.
Nyolc körül már megérkezett a tópartra, hallotta a rádióban,
éjjel nagyon hideg lesz. Vigyázni kell, egész nap csak ezt mondogatták. Ha
végighallgatta a kilenckor kezdődő Debussy-koncertet, eldöntötte, ma ő is
bemegy a kisföldalattihoz aludni. De addig itt ücsörög, kedvenc karosszékében a
tó partján. Jó, hogy nincs már itt ilyenkor senki. Legalább nem zavarják.
Jól bevackolódott az óriási utcabútor karosszékbe, még
egy kicsit erősített a hangon, itt nem zavar senkit. Nevetett. Kékesen vibrált
a fény a hófoltokon, mesebeli szépségű volt a vár. A gótikus kaputornyok mintha
lebegtek volna a sűrű hóesésben. Az öreg összekucorodva ült, hallgatta a zenét,
nagyon szerette Debussyt! Kéjes élvezettel hallgatta a zenét. Kicsit zsibbadós
volt a keze, meg a lába, de olyan jófélén, olyan melegesen, mint ahogy
szalonnasütéskor érzi az ember az arcán a láng melegét.
- Ítéletnapig ellennék így.. – motyogta s összébb kucorodott.
Éjfél körül nagy pelyhekben, még sűrűbben kezdett esni
a hó. Szakadatlanul esett egész éjszaka.
Hajnali öt óra körül egy-egy taxi, egy rendőrautó
haladt át csak a ligeti úton. Az első reggeli futó, a kutyájával érkezett. Vastag
jégeralsó és gyapjú térdzokni melegítette, fegyelmezetten fújtatott, gyakorlott
ritmusban. Nem kapkodva futott a ropogós szűz hóban. Kopaszodó homlokát védte a
meleg sísapka, rögzítette az Mp3 lejátszó vezetékét is a fülében, nehogy
elveszítse futás közben...
Amikor a tó partján az embermagasságú érintetlen
hókupac mellett elfutott, nem hallhatta, a bemondó halk beszédét a hó alól: „Kedves
hallgatóink, öt óra van. Megismételjük tegnapi esti Debussy-koncertünket.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése