Szépírói kurzus 2018/ősz/7 Monori Szabolcs elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Monori Szabolcs azt a feladatot oldotta meg, sikeresen, hogy Mándy Iván Bútorok című művéhez hasonlóan tárgyakat - esetünkben könyveket - kelt életre. Elbeszélését itt közlöm.  

Monori Szabolcs

Könyvek

 – Végre lekapcsolták a lámpát, itt az éjszaka! – sóhajtott fel valaki a sötétben.

 – Alig vártam, hogy nyújtózhassak egyet. Szörnyű ez a mozdulatlanság – panaszkodott valaki más. A vékony függönyön át beszűrődő halvány holdfényben mozgolódás kezdődött.

 – Két éve jöttetek ki a nyomdából, és már most nem bírjátok a gyűrődést? Mit szóljak én? Elmúltam negyven! – replikázott egy öblös bariton.

 – De magát legalább elolvasta!

 – Egyszer. Régen. Azóta csak a költözéseknél vett le. Már majd felzabálnak az atkák meg ez a sok por – nyűgösködött tovább a több, mint negyven éves, akinek borítójára két név volt írva: Hašek és Švejk.

 – Örüljünk, hogy a költözések után kivett a dobozból! Nem úgy, mint őket… – szólt egy fiatalabb hang, mire mindannyian lepillantottak a padlóra. Két nagy kartondoboz állt a sarokban bezárva, lecelluxozva, némán.

 – Mi lehet vajon szegényekkel? Már biztos rég megfulladtak…

 – Őket aztán nem olvassa el soha! – szólt együtt érzően egy türkiz borítós Balzac-kötet. – Mi legalább még reménykedhetünk.

A mozgolódás lassan abbamaradt. Alig volt helyük, minden polc zsúfolásig tele. A beszélgetésbe egyre többen kapcsolódtak be.

 – Nagyon más volt ám régen – nosztalgiázott a mindent tudók bölcsességével az ezerkilencszáz-nyolcvanhármas kiadású Úton, akinek címlapján egy árnyalak stoppolt az országúton. – Emlékeztek, kamaszként milyen sokat olvasott? Mindegyikünket kétszer-háromszor.

A királykék borítós, vékonyka Salinger-kötet kéjelegve nyújtózott, fehér Zabhegyező felirata látványosan megnyúlt.

 – Azok voltak ám a szép idők! Lapozott bennem ide-oda, megállás nélkül. Napokon át tornáztatta a lapjaimat.

 – És senkit nem hagyott félbe. Tisztességgel végigolvasott mindnyájunkat – bámult a sötétbe a múlttól megrészegülten Malamud Új élete. A kissé kopottas, ám közülük olvasói körökben talán legnépszerűbb Asszony a fronton kislányosan kuncogva tette hozzá:

 – Azt hiszem, kicsit belém is szeretett…

Tisza Kata Magyar pszichoja ezt nem hagyhatta szó nélkül.

 – Jaj, te mindig ezzel jössz! Valójában csak szánt. A tartalmad és az ütött-kopott külsőd miatt. Mert lásd be, már akkor sem voltál fiatal…

 – Bánt, hogy többet foglalkozott velem, mint veled, te kis csitri?

 – Akit gyorsabban olvasott végig, azzal jobban élvezte az együttlétet, nem gondolod? – érvelt a Kata-regény, de a Polcz Alaine-mű sem maradt adósa.

 – Neked mindig csak a gyors kalandok jutottak ebben a családban, ezért fogalmad sincs, milyen érzés, amikor hosszútávon szeretnek egy könyvet, és élvezettel forgatják heteken, hónapokon át!

Az Asszony a fronton – puha fedelén egy könnyes női szemmel – hirtelen megszédült és nagy puffanással a parkettre zuhant.

 – Na, ezt megérdemelted, vén csoroszlya! – sziszegte riválisa.

Egy hatvanas éveiben járó, sokat megélt művészeti album csendre intette őket.

 – Hölgyeim, hölgyeim, elég a veszekedésből! Még felébresztik az itthoniakat! Amúgy is kár vitázni azon, kit szeretett jobban és kivel törődött többet egykor. Most egyikünkkel sem foglalkozik, punktum.

 – Én azért szeretek visszaemlékezni azokra az időkre – merengett tovább a kemény fedeles Gyűrűk ura első kötete. – Mert bár csalódott vagyok, hogy nem olvas újra, de ha nem lennének azok a húsz évvel ezelőtti, csendes novemberi éjszakák, amiket kettesben töltöttünk a paplan alatt, elemlámpa fényénél, üresebbnek érezném az életemet.

 – Egyetértek. Engem kilencvenhatban olvasott, az érettségijét követő forró nyári napokban. Megkönnyebbült volt és vidám, nagyon egymásra hangolódtunk – csatlakozott a társalgásba egy narancssárga könyv.

 – Engem is abban az évben falt föl, ha szabad így fogalmaznom! – visította magas hangján A pusztai farkas, akit egy bizonyos Hermann Hesse teremtett a húszas évek végén. – Gyönyörű vénasszonyok nyara volt, emlékszem, esténként lejárt velem a folyópartra, a telihold fényénél lapozgatott.

Néhány percig a múlt képzeletbeli taván ringva ábrándoztak. Aztán egy nagy alakú, vaskos kötet, amelynek rajzolt ókori templomrom volt az elején repedt dór oszlopokkal, bal alsó sarkában elszürkült Trefort Kiadó felirattal, halkan megszólalt, mintha évezredes titkokat akarna mesélni.

 – Én csak egy tanulmány vagyok, akit az egyetemi könyvtárból kölcsönzött ki, így mindig tudtam, hogy egyetlen egyszer olvas majd el.

 – Tudjuk, tudjuk! Elfelejtett visszavinni a könyvtárba a sorstársaid mellé! – vetette közbe türelmetlenül az erőszakos tartalmáról elhíresült Gépnarancs. De az öreg tanulmány nem hagyta magát kizökkenteni.

 – Igen, így van. És sokan emlékezhettek rá, mennyire fájt ez akkor nekem. De aztán megszoktam köztetek, és már egyáltalán nem bánom, hogy itt ragadtam. A könyvtárból ide-oda hurcolásztak volna furábbnál furább alakok, akik csak azért olvasnak el, mert kötelező tananyag vagyok. Őt viszont valóban érdekeltem.

 – Honnan tudod? – kérdezte valaki a sötét sarokból gúnyosan.

 – Érzi azt egy könyv…

 – Így van! Legyél bármilyen könyv, kódex, képregény vagy folyóirat, érzed, hogy őszintén szeret-e a tulajdonosod, vagy csak úgy megtűr a polcon – prédikálta lelkesen a Búvár Zsebkönyvek motorkerékpárokat bemutató része, mintha át akarná venni a Biblia szerepét, majd sorozat-kiadás lévén királyi többesre váltott. – És bár mi is becsapottnak érezzük magunkat, amiért nem vesz elő újra, hogy felelevenítse a sok hasznos információt, amit neki tartogatunk, úgy véljük, jó gazdánk van. Ragaszkodik hozzánk, meg sem fordul a fejében, hogy eladjon bennünket.

 – Igen. Kiváltságosak vagyunk, mert vele lakhatunk. Elhozott a szülői házból; nem kényszerre, önszántából! Mi vagyunk a kedvencei, hogy itt vagyunk vele, azt szereti – szavalta dallamosan az Arany-összes.

Ady válogatott versei keserűbben látták a világot.

 – Valóban nem lehet könnyű az otthon maradottaknak! Három havonta látogatja őket csupán, még annyit sem foglalkozik velük, mint velünk. Több, mint két éve, hogy nem hozott könyvet hazulról.

 – De itt, Pesten meg egyre-másra veszi őket. Persze, csak a leárazottakat… – suttogta némi malíciával az öreg Móricz-kötet, akit mindenki nagyon tisztelt. – Nem egészen értem. Ha nincs ideje olvasni, akkor miért vásárol?

 – Örüljünk, hogy nem tért át az e-bookra – vetette közbe egy fiatalabb könyv, de a Móricz-mű nem tudta, mi az az e-book, és hiába is magyarázták neki, nem értette meg. A beteges Proust papa és a láncdohányos Bukowski-kötetek is zavartan köhécseltek. Talán csak a portól. Tulajdonosuk ritkán ért rá takarítani, így szegény könyvek tetőtől-talpig, talptól gerincig a szürke masszában ácsorogtak.

Nemrég a csapatba került egy Grecsó-regény, a Harminc év napsütés. Én is így megöregszem majd, felettem is így eljár az idő, tűnődött. Abban bízott, őt legalább egyszer elolvassa a gazda, nem használatlanul és hasztalanul éli le az életét, és kerül valami nyomorúságos szemétdombra, vagy égetik el barbár kezek. Hallott ilyen rémtörténeteket a szemközti polcról Fahrenheit 451-től. Kétségbeesve szakadt ki belőle:

– Ha levetem magam a mélybe, és holnap reggel meglát a gazdánk, talán kedvet kap az elolvasásomhoz!

– Testvérem, ne tedd! – fordult felé ijedten bátyja, a Mellettem elférsz című kötet. – Előbb-utóbb majdcsak sort kerít mindnyájunkra! Ha máskor nem, hát a nyugdíjas éveiben. Messze van még, tudom, de ráérünk, ne türelmetlenkedjünk!

 – Amennyiben leugrasz és elolvas, az számodra néhány nap igazolt hiányzás! – tréfálkozott a kettőezer-hármas Gerlóczy-könyv, amelynek borítóján maga a szerző látható fiatalon, cigarettával a kezében.

A Gépnarancs szokás szerint vitatkozott.

 – Szerintem lazán visszatesz a helyedre. Északi fal, magyar regények, G betű, föntről a második polc, hatos hely.

Camus Közönye ennél rezignáltabban véleményezte a Harminc év ötletét.

 – Nekem mindegy, ki mit tesz. Mindenki a saját belátása szerint. Ha nem félsz, hogy szétszakadsz, miért ne?

– Ha neked bejön, és épségben visszakerülsz ide mellém, esküszöm én is megcsinálom! – szögezte le a kettőezer-tizennégyes születésű Grecsó-testvér, a Megyek utánad.

Mielőtt azonban a Harminc év napsütés dönthetett volna, éles hang szólt a fenyőfa íróasztalról.

 – Könyvek, elég legyen már! Hallgassatok el! Minden éjjel fesztiváloztok! Mi PC barátommal és Monitor úrral aludni akarunk! Napi tíz órákat dolgozunk, nem csak a polcon henyélünk, mint ti! Engem egész nap ver a gazda, a betűim annyira fájnak, hogy el sem tudjátok képzelni. Fogjátok be végre!

A fekete billentyűzet szigorú hangjától ijedten mind elhallgattak. Csak a Tót atyafiak morgolódott még egy kicsit.

 – Jól van, na! Befejeztük. Némák leszünk most már éjszaka is. Ez a jussunk, ugye? Tűrni mindig. Mintha nem tudnánk senkinek semmit mondani. Mondhatom, szép új világ!

Végül mély csend borult a szobára. Hallgattak a gépek, a festmények, a bútorok, és hallgattak a könyvek is.