HEIMWEG KRISTÓF
RENDALELKE
Lia összetörten ült a rendőrségi
kihallgatószoba sötét magányában. Betonfalak vették körül, egy nagy tükör az
egyik oldalon, egy asztal középen, valamint egy biztonsági kamera a sarokban. Keze
össze volt bilincselve, mozogni nem igazán tudott. Egy rendőr lépett be, arcán
maszkkal. Felkapcsolta a villanyt és helyet foglalt vele szemben. Harkányi
Lajos rendőralezredes volt a mellényére írva. – Elvesztem – gondolta Lia. – Mindezt
egy apró hülyeségért.
–
Asszonyom, egy kérdésem van csupán.
A szája nem
látszott, szemei metszően élesnek és érzelemmentesnek tűntek miközben beszélt.
– Miért tette?
–
Én... én...
–
Jogában áll hallgatni...
–
Én csak...
–
... de amit mond, az felhasználható maga ellen. Megértette amit mondtam? – a nő
bólintott.
–
Én csak rendet akartam rakni – mondta, és elsírta magát.
Kicsivel korábban
A
családi házban éppen reggelihez készülődtek. A gyerekek fel-alá szaladgáltak, a
férje munkába indult és a papírjait keresgélte. Lia a tányérokkal egyensúlyozott,
a hűtőből kivett pár zöldséget és mustárt. A telefont a válla közé szorítva
beszélt.
–
Értem, uram. Igen, uram. Úgy lesz, uram. Megoldjuk, összehívom a többieket egy
konferenciabeszélgetésre tíz órakor. Igen. Úgy lesz. Megértettem.
Letette a
telefont, az ételt tányérokra rakta. – Hogy szakadna rád a Gellért-hegy, te
barom – mormolta magában. A gyerekek továbbra is az asztal körül futkároztak.
–
Állítsátok le magatokat! Megállj, ha mondom!
A gyerekek
megtorpantak.
– Nyomás
összekészíteni a házit.
–
De anya! Azt mondtad megcsinálod, én nem tudok excel táblát készíteni – mondta
a a hétéves Dávid.
–
Mi az, hogy ekszel? – kérdezte az egy évvel fiatalabb Fanni.
–
Ó, hogy a... – Lia a plafonra emelte tekintetét és a laptophoz szaladt. Szólt a
legnagyobb lányának, Rékának, hogy segítsen a reggeli elkészítésben. A gyerekek
nemsokára együtt tapicskoltak a mosogatónál és valami rigmust szavaltak. A
hasára tette a kezét. A legkisebb is sokat mocorgott ma reggel. Lia hat hónapos
veszélyeztetett terhes volt. Behívták a kórházba vizsgálatokra, de úgy döntött,
a karantén miatt inkább otthon marad. Férje is otthonról dolgozott, próbált
segíteni, de a gyerekek egyszerűen nem fogadtak szót neki. Liának külföldi
munkái is voltak, ezeket neten keresztül próbálta megoldani. Nem mondhat fel,
mert akkor még ez a kis bevétel is megszűnne, amit a német munka jelentett.
Megnézte
az éjjel megírt leckéket. Mappákba rendezte, kimásolta a tanárok email címét és
egyenként elküldte a mellékleteket. Ezt a baromságot nevezik digitális
oktatásnak. A tanárok kiadják a feladatokat, a szerencsétlen gyerekek pedig nem
tudják otthon megoldani. Ha nincs időben feltöltve, igazolatlan hiányzás. Így viszont
neki kell elkészítenie mindent! Megértette a tanárok nézőpontját, de a rendszer
ebben a formában teljesen működésképtelen, csak egy kényszer szülte
pótcselekvés. Az otthoni munka eddig is elviselhetetlen volt, ez csak hab a
tortán – gondolta.
A
gyerekek az étellel játszottak, egymást csapdosták az asztalnál.
–
Elég legyen! – fordult feléjük kiabálva. Megenni a reggelit és mars a gépek elé!
Mindjárt iskola. Ne kelljen kétszer mondanom!
Férje a másik
szobában tárgyalt távoli, ismeretlen emberekkel, akiket sose látott még és
valószínűleg nem is fog. Neki is mindjárt kezdődik a meeting és még mindig
pizsamában van. A kicsi megint rúgott egyet.
– Megőrülök. Nem
kapok levegőt – gondolta és kiment a családi ház verandájára. Szívott pár mély
levegőt és próbált megnyugodni. Talán pánikroham? Vagy valami olyasmi –
gondolta. A szíve hevesen vert.
Visszament
a lakásba és a tanítási órák után ráparancsolt a kicsikre, hogy szedjék össze a
szétszórt játékokat. Felbukott egy lego várban. Felkiáltott az éles, szúró fájdalomtól.
A lakásban tarthatatlan rendetlenség uralkodott.
–
Elegem van! – ordította magából kikelve. – Azonnal rakjatok rendet!
–
De anyaaaa! – nyűgtek a kölykök.
–
Nincs „de anya”, nyomás! Ez elviselhetetlen. Ekkora kupleráj nincs a világon.
Ebben élünk egy hónapja. Rend a lelke mindennek! – parancsolta.
–
Rendalelke, rendalelke, rendalelke – szavalta utána a legkisebb játékosan, majd
a többiek is beszálltak, kórusban ismételgetve, már komolytalanná fordítva az
előbb elmondottakat. Az idegein táncoltak.
–
Tűnés! – szólt rájuk ellentmondást nem tűrően és a szobájuk felé mutatott.
Elnémultak. Magukat vonszolva a szobájukba vonultak és rendrakást
mímeltek.
Estefelé
mérgesen konstatálta, hogy a hűtő szinte teljesen üres. A férje munka után
ledőlt a kanapéra, rá nem számíthat. Egyébként is összevesztek a múlt éjjel,
azóta nem is nagyon beszélnek. Az elmúlt egy hónapban az élete látványosan
kezdett darabokra hullni és fogalma sem volt, mikor és mitől javulhatna a
helyzet. A vírus szabadon tombolt, neki pedig nagyon kellett vigyáznia. Akkor
is el kell menni bevásárolni, jön a négynapos ünnep, nincs mese. Elmegy egyedül.
Rékát megbízta, hogy vigyázzon a testvéreire. A szatyrokat berakta a kocsiba,
felvette az orvosi maszkot, kesztyűt, és elindult a közeli bevásárlóközpontba.
Útközben
azon morfondírozott, hogyha nem lenne ekkora felfordulás, ez az egész elviselhető
lenne. De az, hogy a mosást, vasalást, főzést és tanulást is neki kell
csinálnia – miközben a munkájában hetekkel van elmaradva –, azt sehogy se tudja
elfogadni. Rendre és átláthatóságra van szüksége. Rendszert kell vinni a
hétköznapokba. Sírni szeretett volna, de nem jöttek a könnyek, csak a kormányt
markolta és mereven nézett előre. Rendet fog rakni. Mindenképpen. Rendalelke.
Elmosolyodott a gyerekei csínjain. Néha nehezére esett komolynak maradnia, mikor
mérgesnek kellett előttük mutatkoznia.
Bevásárlókocsival
sétált a bolt végtelen sorai között. Álmodozva tolta maga előtt, maszkos
embereket vették körül amerre csak ment. Csak a szemük látszott ki, de még azt
is elkapták róla, a levegővételt is visszatartották, ahogy elmentek mellette.
Nincs érintkezés, nincs levegő. Nincsenek emberek se, csak potenciális
fertőzöttek. Ez egy rémálom.
Unottan pakolt
be ezt-azt, amire szüksége volt a családnak. Megállt egy konzervdoboz
installáció mellett a sarkon. Piramisként volt egymásra rakva a sok étel.
Elgondolkodott magában, arrébb tolta a kocsit és nem volt képes levenni a
szemét a gondosan egymásra pakolt fémdobozokról. A kísértés annyira erős volt,
hogy úgy érezte, ha nem érintheti meg, azonnal összeesik és itt hal meg a bolt
padlóján. Mutatóujjával lassan közelített az egyik középső melegszendvics krém
felé (most akciós, csak 259 forint) és óvatosan megnyomta. Mint amikor az ember
kippukasztja a levegővel töltött buborékfóliát. Apró, gyenge kis mozdulat,
mégis leírhatatlan, bűnös élvezet. A konzervdoboz-piramis nagy zajjal dőlt
össze, hirtelen nagy levegőt kellett vennie, olyan erősnek érezte magát, mint
eddig sosem. Az emberek megálltak a sorok között és döbbenten nézték. Lia mosolygott.
Végigment a sajt és tejtermékek polcain. Kezét a polcok mélyére suvasztotta
ahogy előre haladt. Sajtok, joghurtok, tejfölök és vajkrémek zuhantak a mélybe csodás
összevisszaságban. Nem volt megállás. Virslik, húsipari termékek, óriás
szafaládék emelkedtek a magasba, hogy aztán a padlón guruljanak szerteszét. A
többi vásárló egy ideig döbbenten nézte az ámokfutást, majd egy maszkos férfi
óvatosan a péksütemények pultjához lépett. Repültek a zsemlék, omlottak a
kenyerek és foszlottak a kalácsok. Fokozatosan ragadt át ez a fura láz az
összes emberre, a boltban felszabadultak a gátlások, az ételpusztítás soha nem
látott méreteket öltött. Gyerekek dobálták egymást süteményekkel, nagymamák
játszottak mediterrán gyümölcsgurító versenyt. Óriás pultok dőltek
jobbra-balra, még a személyzet is részt vett a játékban. Riasztották a
rendőrséget. Az egyenruhás rendvédelmi szervek nemsokára elárasztották az üzlethelyiséget.
A vitustánc ellenállhatatlan ereje rájuk is hatott, nem volt kivétel. Perceken
belük ők is kajacsatát tartottak az egyik sarkon, felrázott szénsavas üdítőkkel
locsolták egymást, mint a tűzcsapoknál játszó gyerekek, egy fülledt nyári
délután. Végül a terrorelhárítási központ vetett véget a randalírozásnak,
bilincsbe verve vittek el közel száz embert. A lepusztult bevásárlóközpont
borzasztóan festett, de a lefogott vásárlók arcán mosoly tükröződött. Mindenkit
rabosítottak, Liát egy furgonnal a Markó utcába vitték.
*
Lia
összetörten ült a rendőrségi kihallgatószoba sötét magányában.
–
Asszonyom, egy kérdésem van csupán – szólt a rendőralezredes. A szája nem
látszott, szemei metszően élesnek és érzelemmentesnek tűntek miközben beszélt.
– Miért tette?
–
Én... én...
–
Jogában áll hallgatni...
–
Én csak...
–
... de amit mond, az felhasználható maga ellen. Megértette amit mondtam?
A nő bólintott.
–
Én csak rendet akartam rakni – mondta, és elsírta magát. Végre eleredtek a
könnyei, felszabadultan zokogott a pár órás nevetés után. Erre most tényleg nagy
szüksége volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése