Deskó Fédra
Kommunikáció-
és médiatudomány alapképzési szak
Prózaversből színdarab
Pálkat
a Péter
Monodráma
három felvonásban
Szereplők:
Péter
Fogkefe
Árnyék
Narrátor
Első
felvonás
Színpadkép: egy sötét,
mégsem átláthatatlan függöny húzódik végig a tér hátsó részében. A függöny
előtti színpadrész közepén egy kockás terítővel borított asztal helyezkedik el
mellette egy székkel.
A narrátor monológja
hallatszódik a háttérben, közben a színpadtérben Péter a széken ül, kezével
fejét támasztja.
Narrátor
A
józan észt a szív börtönbe zárta. Önző, ösztönös természet. Folyékony mámor
táplálja hatvan fokos tüzét, és egy kis fehér tablettával kábítja foglyát.
A
test földre került, mégis úgy érzi magasan száll, és az erő, ami karjaiba van,
csupán a képzelet szüleménye. A képzelet az ész mellett ücsörög, hordozójuk a
pillanatnyi mámor után hajszolja magát. Próbál kitörni személyes sikere felé,
de az út, amin épp halad a süllyesztő felé vezet.
A narrátor folytatja
monológját, mialatt Péter az előtte lévő italokat hajtja fel egymás után.
Támolyogva feláll, kiborítva gyógyszeresüvegét, a benne lévő pirulák
szétgurulnak. Péter a szék mellé ül. Felállni próbál az asztalterítőbe
kapaszkodva, amit leránt. Az asztalterítővel gurulva fetreng a földön.
Feltápászkodik, és kitámolyog a térből.
Narrátor
Ő
Péter. Inkább egy test, ami lélektelenül bolyong. Előtte lebeg a kép, hogy ez
csak egy átmeneti állapot, csak eszközök, amiket használ, amíg eléri a célját.
Illúzióba
ringatva nem veszi észre, hogy a sikerhez vezető úton lévő akadályokat nem
leküzdi csak eltakarja.
Második
felvonás
Színpadkép: egy sötét,
mégsem átláthatatlan függöny húzódik végig a tér hátsó részében. A színpad bal
oldalán egy ágy, jobb oldalán egy csap és felette egy tükör helyezkedik el. A
csapon egy pohárban egy piros fogkefe tündököl reflektorfényben.
Péter balról besétál a
térbe. Nagy hévvel elindul a színpad másik oldalán lévő fogkefe felé. Mikor
odaér felkapja a fogmosásra alkalmas eszközt és megcsókolja, közben a függöny
mögül átsejlik egy női alak árnyéka a fogkefével egy vonalban.
Péter
(búgó
hangon)
Nagyon
hiányoztál. Egész nap rád gondoltam. Az illatodra. A gyönyörű vékony alakodra.
Az érintésedre, ahogy a számhoz érsz.
(hevesen
fogat mosni kezd a fogkefével)
Közben
a háttérben, függöny mögül átsejlő árnyék a fogkefével egyvonalban szenvedélyes
táncmozdulatokat tesz.
Péter
szájából vér csordul ki.
Péter
(búgó
hangon)
Szeretem,
amikor durva vagy!
Péter
fogkefével a kezében áttáncol a színpad bal oldalán heverő ágyig, a háttérben
átsejlő női árnyék szinkronban követi őket, Péter táncmozdulatait partnerként
kiegészítve.
Az
ágyhoz érve Péter hanyatt fekve ölelgeti fogkeféjét, a függöny mögött lévő
árnyék mögöttük kecses mozdulatokkal kezdi el ledobálni a ruháit.
Lemennek
a fények.
Pár
másodperc múlva feljönnek a fények.
Péter
már félmeztelenül továbbra is az ágyon fekszik, mellette a fogkeféje.
Péter
Most
mért vagy ilyen szótlan? Talán neked nem volt jó?
(megrázza
a fogkefét)
(ingerülten)
Mondj
már valamit!
Péter
a földhöz vágja a fogkefét, közben a függöny mögül átsejlő árnyék azzal
párhuzamosan a földre rogy.
Péter
(kiabálva)
Hálátlan
ribanc! Amíg nem vagyok itthon, biztos sorban állnak az ajtó előtt a férfiak,
és te mindenkinek a szájába mászol.
Péter
belerúg egyet a földön heverő fogkefébe, a függöny mögött az árnyék elterül.
Harmadik
felvonás
A fogkefe a csap szélén
elkezd lecsúszni a lefolyó felé, a függöny mögötti árnyék ugyanabban a tempóban
közelít a padló felé, először a fejét hajtja le, majd a térdére támaszkodik,
végül térdre rogy.
Péter megjelenik a
színpadi tér bal oldalán. Egyszerre kába és rémült arckifejezés ül az arcán.
Odatámolyog a csaphoz. A fogkefe után nyúl. Ráborul a csapra és a fogkefe
beleesik a lefolyóba, háttérben az árnyék elterül.
Péter
(kiáltva)
Miért?
(sírni
kezd)
Miért
hagytál egyedül? Miért kellett, hogy ez így érjen véget? Hiszen szerettelek! Te
voltál az egyetlen jó az életemben.
Péter
előhúz az ágy alól egy üveget és egy fehér pirulákkal teli fiolát. A színpad
közepére ül. Lemennek a fények, csak Péter marad megvilágítva.
Péter
Az
univerzum egy alpári képződményévé váltam. Hogy jutottam idáig? Olyan időket
élünk, ahol, ha lassan jársz, nem tovább érsz, hanem lemaradsz. A tehetség nem
számít, süllyesztőre van ítélve. Hosszú nyelvet evezőként használva lehet
kicsapkodni a mélységből, ami örvényként szippant magába, vagy ha szerencsés az
ember, olyan kapcsolati hálóba születik, amivel kihúzzák onnan. Félek. Van egy
visszatérő álmom erről. Egy folyó sodor az ismeretlenbe. Egyszer a túlparton
ragadok, másszor lehúz a mély, legtöbbször azonban felébredek mielőtt eldőlne
sorsom, csak visz az ár. Esélyek partjai közt a talán folyóján sodródom,
megrémülve a lehetőségtől, hogy bármelyik pillanatban elragadhat a mély. Nem
akarom a süllyesztőben végezni. És olyan rövid a nyelvem, hogy még az orrom
hegyét sem érem el. Foggal, körömmel meg mire megyek? Apukám tanította régen,
ha lehúz egy örvény ne kapálózzak, várjam meg míg levisz az aljára és ott kidob
magából. Vajon a süllyesztő is ilyen? Elnyel örökre, vagy amint elérem a
legmélyebb pontot egyszerűen kidob? Mennyi ilyet kell túlélnem, amíg elérem a
kívánt partot? Van erre esély egyáltalán, vagy bármilyen parttal meg kell
elégednem? Hiszen ott a veszély, hogy örökre a víz fogságában maradok ebben az
ördögi körben. Talán nem is várok választ, csak kérdezni szeretnék, mert a
kérdés megtermékenyíti a gondolatot, amiből ötletek fogannak, és tettek
születnek.
Péter
a szájába borítja a fiolában lévő pirulákat, magába dönti az üveg tartalmát és hanyatt
dől.
A
színpad elsötétül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése